H.E. és az indigók - Harmadik fejezet

Nézeteltérések

Zinnia, a Sötét Indigó

Florem, földalatti vendégkamra

Álomszerű állapotban lebegtem az örvényben. Képek rajzottak a fejemben, filmhalomnak tűntek, de néhány másodperc elteltével rájöttem, hogy emlékek. Először fényes folyam ölelt körbe, Anya hangját hallottam, kedvesen végigsimított az arcomon, vigasztaló ölelésébe menekültem egy gondolatnyi időre.

Valahol éreztem, hogy az idő lelassult, talán meg is állt körülöttem abban a pillanatban, ahogy az idegenek berángattak – ahogy ők nevezték – az átjáróba.

Maradjak csendben – mondták – Senki nem fog bántani. Vigyáznak ránk.

És valóban. Akkor tudtuk, hogy baj van, amikor leléptünk az utolsó lépcsőfokról. Zsibbasztó bizsergés zsugorította össze a korábbi értelmetlen lelkesedésünket.

– Te is érzed? – kérdezte Ethienne, de addigra olyan bénult rémület lett úrrá rajtam, hogy csak bólintani bírtam. – Fordulj vissza! Most!

Már kiabált, de elkésett. Hirtelen szélroham kerekedett a semmiből, az ajtó bevágódott mögöttünk, a következő pillanatban pedig sötétkék örvény emelkedett a világítótorony kellős közepéből. A tölcsér vibrált, és valami édesen fanyar illatot árasztott magából, amit nem tudtam hová besorolni.

Aztán beözönlöttek hárman. Nem láttuk, ki-kicsoda, nem értettük a nyelvet, amit beszéltek, és megrémisztettek a gyorsaságukkal. Amikor az egyik megragadta a karomat, erősebben, mint amihez eddigi életem során hozzászoktam – sosem bántott senki, burokban nevelkedtem –, feljajdultam. A bátyámra néztem, és tudtam, hogy vége. Ethienne agyára vörös köd ereszkedett. Előrelódult, és leütötte a támadómat.

A másodperc egy töredékrészéig minden megfagyott. Támadóm féltérdre zuhant az ütés erejétől, mire a másik kettő döbbenten bámult ránk. Úgy néztek, mintha elment volna az eszünk, de könyörgöm, hát nem mi törtünk rájuk, hanem éppen fordítva.

Ethienne az ajtó felé tuszkolt, keze már a kilincsen volt, amikor még egy alak lépett elő az örvényből. Magas, szakállas férfi volt, arca kifejezéstelen, mintha pontosan tisztában lett volna mindennel, ami ebben a pillanatban történt.

Nem lépett közbe, csak a legmagasabb fickóra nézett.

– B terv – mondta, mire a másik bólintott, majd fejével intett a társainak.

Pánik szorongatott, sikítás kaparta a torkomat. A földön térdelő, akit a bátyám leütött, összeszedte magát, és lassan felemelkedett.

Ethienne lélegzete egy pillanatra elakadt, amikor rájött, hogy az illető egy velünk nagyjából egyidős lány. Akárki is volt, állta a testvérem elhűlt pillantását, vonásai nem árulkodtak semmiről, de aztán olyasmi történt, amire nem számítottunk: a lány kékesszürke szeme ezüstösen felizzott, mintha ezüstlángok lobbantak volna az íriszében. Az egész csupán egy pillanatig tartott, aztán újra megragadta a karom. Ethienne habozott, látszott, hogy tudatosan nem ütne meg egy lányt. Nem is lett volna alkalma, mert mielőtt megmozdulhatott volna, a háta mögül a magasabbik fickó lefogta a karját.

Ahogy betoloncoltak az örvénybe, és figyeltem a testvérem vergődését, a sikoly végre kiszökött a torkomon.

– Hope! Segíts!

– Zinnia, ne! – lihegte Ethienne, de már késő volt.

Trappolást hallottunk, Hope rohanását. Mit is gondoltam? Hogy a törékeny kishúgom majd megment minket négy különös alaktól, akik láthatóan edzettebbek nálunk? Ethienne ütésétől én legalább két napig aludtam volna, de a lánynak kutya baja sem volt, sőt, úgy nézett ki, mint aki szívesen kierőszakolt volna még egy horgot.

Hope próbált segíteni. A drága Hope! De hiába. Felkészültebbek voltak, és valamilyen fura módon gyorsabbak, mint mi. Az utolsó, amit láttam a húgom rémült pillantása, mely szinte keresztülégette magát a retinámon, fájó emlékként befészkelve magát a többi közé az agyamba.

Megmozdulni sem mertem. Ethienne-t keményen tartották, de láttam, hogy nem okoznak neki fájdalmat. Nem bántottak minket, mégis megdermedtem a rémülettől, mert elragadtak attól, akitől soha nem lett volna szabad elszakadnunk.

A szakállas fickó szemben állt velünk. A harmincas évei végén járhatott, napbarnított kezét egy vékony, erezett fából készült, különös formájú boton pihentette. Balján a mutató és hüvelykujja közötti területen különös mintázatú, fehér tetoválás rajzolódott ki. Fura érzés volt látni, emlékeztetett valamire… A fickó is fura volt, a szemét le sem vette rólam, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

Ethienne folyamatosan izgett-mozgott, kérdezősködött, hogy mit akarnak tőlünk, miért hurcoltak el, aztán fenyegetőzött a bácsikánkkal, apánkkal, a kormánnyal, mire a legmagasabb fickónak a magasba szökött a szemöldöke, de továbbra sem szólt semmit. Ellenben a botos, szakállas alakkal:

– Nyugalom, barátom! – Hangja hipnotikus nyugalmat árasztott, ám Ethienne-nek el volt durranva az agya, így semmi nem hatott rá. Tudtam, hogy inkább engem félt, mint saját magát, és ez melegséggel töltött el ott, ahol idáig megdermesztett a rémület.

– Nagyon nem vagyunk barátok, ember! – csattant fel, és rántott egyet a vállán, hátha ki tudja szabadítani magát egy hirtelen mozdulattal.

Ethienne

Nem tudta. A magasabb fickó félrevonultan figyelt. A hideg rázott tőle. Ugrásra készen várakozott, hátha szükség lesz az ő szaktudására is a továbbiakban, de szükségtelen volt a feszültsége. Ethienne-t egy vele egyforma magas, de sokkal kidolgozottabb izomzatú fickó tartotta. Ujjatlan fölsőt viselt, ami túl sokat engedett láttatni a testéből. Idegesen félrekaptam a pillantásomat. Nem sok ruhát viseltek – természetes anyagnak tűnt, a színe a barna és a zöld keveréke, és a legtöbb darab inkább látszott hasznosnak, mint divatosnak. Kinek mi jön be, nem igaz?

Ethienne szavaira az engem felügyelő lány fagyosan reagált.

– Nagyon nem vagyunk emberek, haver!

Még a feltételezés is sértőnek hangzott.

A torkomra forrt a riadt nyögés, de a bátyám ilyen helyzetekben mindig beindult.

– Belőled nem is néztem ki, cyberlady! – Ethienne gúnyos hangja megtöltötte a levegőt feszültséggel. Bár a fickó a háta mögött tartotta a karjait, az ostoba bátyám merészen előrehajolt, hogy a tekintete egyvonalba kerüljön a lányéval, aki kreolbőre ellenére elpirult. Bizonyára a haragtól. Ethienne azonban még korántsem végzett. – A fajtádnak talán acél van a bőre alá építve?

– Tán fáj a kezed, puhány? – húzta ki magát a lány. – Mifelénk a férfiakat keményebb fából faragták.

– Kendra! – szólalt meg figyelmeztető éllel a szakállas fickó, mire a lány bosszankodva hátrált egy lépést.

A helyzet alakulása Ethienne kedvére valóan alakult. Fölényes mosoly terült szét csinos arcán.

– Ejnye, Kendra – ismételte gúnyosan a lány nevét. – Ne legyél ennyire feminista. Apuci berág a végén.

– Vigyázz a szádra, ostoba Indigó! – sziszegte a lány lesütött szemmel.

– Kendra, elég! – rótta meg újra az öreg, majd különös botját tetovált kezébe emelve Ethienne elé lépett. Csaknem egyforma magasak voltak, ezért könnyedén tudta a magáénak követelni a bátyám figyelmét. A hangja továbbra is halk, hipnotikus volt, amikor megszólalt. – Értékelem a bátorságodat, ahogy az ikredet véded, Indigó. Azonban erre semmi szükség. Nem fogunk ártani sem neked, sem neki. A segítségetekre van szükségünk, és hogy higgyetek a szavaknak, amiket megosztunk majd veletek, olyan helyre viszünk benneteket, ami megkönnyíti mindezt.

Betuszkoltak minket az örvénybe. Közben még hallottam, ahogy Ethienne odasúgja a lányak: – Mellesleg mifelénk a nők érzékiek, és nem ilyen mazoista alkatok, mint te.

Nem! Nem, nem, nem, nem! Egyáltalán nem akartam ezt. Vissza akartam menni, hogy megnyugtassam Hope-ot, szinte éreztem a félelmét, az idegességét. Vissza akartam menni Anyához és Apához, vagy csak Jedediah bácsihoz, hogy megismerhessem, az érdekes házvezetőnőjével együtt.

De hiába akartam bármit. Ez volt a valóság, körbeölelt és fojtogatott, színes karikákat rajzolt a szemem elé. Hangok mosódtak össze, Ethienne kiabálta a nevemet, aztán a fogvatartójára ordított, hogy eressze végre szabadon. Éppen időben, mert a lábam felmondta a szolgálatot, ahogy a talaj kicsúszott alólam.

Az emlékfolyam beáramlott a fejembe, megragadtam az első képkockát, és kimerevítettem, mintha egy moziban ültem volna, ahol az elfeledett filmjeimet vetítik. Félhomály volt. Nem azért, mert besötétedett, nem is áramszünet miatt, csak Hope szobájában jártam. Akkoriban került oda hozzánk, én pedig lámpaoltás után besurrantam hozzá.

Nem az ágyában feküdt, ahogy vártam. Nem láttam sehol, pedig az ágy alá is benéztem. Már éppen indultam, amikor tüsszentést hallottam a gardrób felől. Először elvettem a párnára készített hosszú fülű kutyát, ami régebben az enyém volt, majd a plüssel a kezemben leültem a gardróbszekrény elé törökülésben.

Tudtam, hogy odabenn van a kislány, aki a létező legrosszabb sorsot élte meg. Egy évvel fiatalabb nálam, és már a megtalálása előtt éreztem, hogy ő lesz a másik testvérem. Volt ez az érzés, ami egyszer csak fellángolt bennem, és követnem kellett, hogy megszűnjön.

Ethienne is így volt ezzel.

A padló nyikordulása árulta el, amikor utánam jött. Mellém telepedett, nem kérdezett semmit, és beszélni kezdtünk. Egymás szavába vágva meséltünk a szekrényben ülő kislánynak a szüleinkről, az otthonunkról, a terveinkről, melyekbe őt is beleszőttük. Egy alkalommal tisztán hallottuk a kuncogást Ethienne vicce után. Ezen annyira meglepődtünk, hogy teljesen elnémultunk. Erre a kislány is riadtan elhallgatott.

Minden este bementünk hozzá, és beavattuk a titkainkba, meséltünk neki a csínyjeinkről, bármiről, amiről úgy gondoltuk, hogy kicsalogathatja a csigaházából. Anyáék nem tudtak erről, időt akartak adni Hope-nak, hogy megszokjon minket, ezért sosem nyomultak felé erőszakosan.

Aztán lassanként apró változások történtek. Egy este nem volt az ágyon a hosszú fülű kutya – biztosra vettem, hogy a szekrényben van. Rákövetkező este a szekrény ajtaja résnyire nyitva maradt – csak egy ezüstös szempár ragyogott ránk a sötétből, mégis olyan diadalérzés töltött el, mintha sikeresen hoztunk volna le csillagot az égről.

Hope apró volt, alultáplált, kisebb, mint a vele egykorúak, és később döbbentünk csak rá, hogy mennyire ki van éhezve a szeretetre.

Újabb emlék tört a felszínre. Négyen ültünk már Hope szobájában az ágyán. Fél éve lakott már velünk, de addig a pillanatig egyetlen szót sem szólt. Ethienne valami vicceset mondott a lányokról, amin mind nevettünk. Anya mosolyogva összeborzolta a bátyám haját, majd végigsimított a fejem búbján, végül Hope arcán. Ösztönös mozdulat volt ez tőle. Szeretett megérinteni bennünket, hogy kifejezze a szeretetét és megnyugodjon, valóban ott vagyunk vele, de Hope egész testében lemerevedett a számára szokatlan gesztustól.

Anya lesápadt, nem akart semmi rosszat. Épp visszahúzta a karját, hogy teret hagyjon összetört lelkű lányának, mikor Hope elkapta a kezét. Egy pillanatig tartotta, mi meg visszafojtott lélegzettel figyeltük. Anya szemében könnyek remegtek, és még Ethienne is képes volt komolyan átérezni a pillanat fontosságát.

Hope arcán egy könnycsepp gördült végig, és törékeny arcát belesimította Anya tenyerébe.

– Köszönöm – suttogta remegő hangon.

Akkor megtört a fal, egy réteg leomlott, és Hope feloldódott. Kivirult, és megtanulta megvédeni magát a capoeira és Ethienne segítségével. Vagány csaj lett, de néhány falat megtartott. Olyan falakat, amiket tíz centis vastagsággal erősített meg, és olyan emlékeket takartak, ahová sosem engedett bepillantást még nekünk sem. Elborzadtam a valóságtól, amikbe beavatott bennünket, az aranykalitkában nevelkedett szerencséseket, de még inkább riasztott a tudat, hogy ha ennyi szörnyűséget elmondott, mi lehet az a borzalom, amiből kizárt minket.

Hope pedig most egyedül van, kiszolgáltatottan a világnak, idegenek között… Szinte láttam magam előtt, ahogy összekucorodik a világítótoronyban és zokogva kiáltja a nevünket.

A sikolya visszataszított a valóságba. Elmosódott hangok szivárogtak lüktető fülembe.

– Óvatosabbnak kellett volna lennetek! – hallottam egy tiszta, női hangot, amit fojtott, ismerős férfihang követett.

– Azok voltunk. A lány bepánikolt, azért lett rosszul.

– Én is bepánikoltam volna a helyében, Nolan! – Hitetlenkedve nevetett, pedig én nem találtam semmit viccesnek. – Legalább azt a dromedár MacKwame-et itthon hagyhattad volna. Már a látványa is félelmetes lehet egy ilyen érzékeny lénynek.

– Felébredt – csatlakozott egy újabb idegen hang a társalgásba.

Ethienne érintésére a karomon kinyitottam a szemem, és azonnal felültem. Talán kissé hirtelen, mert megszédültem, és Ethienne –nek kellett megtartania.

– A frászt hozod rám, Zin! – rótt meg hiteltelenül, a hangjából áradó aggodalom forrósága körülölelt és beburkolt a biztonságos kis világunkba, ahol nem voltak fehérrel tetovált idegenek és monstrumok, akik hátrafogják a karját. – Jobban vagy?

– Azt hiszem – feleltem. Furcsán kábának éreztem magam, és a nyelvem is lassabban forgott, mint megszoktam.

Egy rövid hajú, harmincas nő lépett hozzánk, kezében furcsa, tölcsérformájú pohár, amit felém nyújtott. Körülbelül úgy nézhettem rá, mintha mérges kígyóval kínált volna, mert félúton elbizonytalanodva megállt.

– Az elnézéseteket kérjük! – Felismertem a hangját, ő volt, aki összeszidta a szakállas fickót, Nolant, aztán együtt kacarászott vele. Megbízhatatlan, könyveltem el magamban, hiába meresztgeti rám azokat az őzikeszemeket.

– Mit akartok tőlünk? – kérdezte Ethienne visszafogott indulattal, miközben a zsebéből előkotorta fekete keretes szemüvegét. A bal lencsén észrevehető repedés futott keresztül. – Miért raboltatok el minket?

Kérdésére a nő idegesen felnevetett. Nagyon jókedvű teremtés lehet, gondoltam rosszindulatúan.

– Nem akarunk bántani titeket – bizonygatta, és szúrós pillantást vetett oldalra.

Csak ekkor vettem észre, hogy milyen sokan vagyunk ebben a… helyiségben? Viszonylag nagy terem volt, középen asztallal. Afféle régimódi fajta, talán tölgyfából finoman faragva, körülötte hasonlóan megmunkált székekkel. A legmagasabb fickó az asztal tetején ült, lábát az egyik székre, könyökét a térdére támasztva.

A falakat figyelve arra gondoltam, barlangban lehetünk, amit berendeztek, de elvetettem a felvetést, mert a hőmérsékletet jóval magasabbnak éreztem. Hogy honnan származhattak az egyenetlen, fekete falminták, fogalmam sem volt.

Több bemélyedést is láttam. Az egyiknél sötét árny mozdult, és ahogy elérte a gyertyák fénye, felismertem. Ő volt, aki lefogta a bátyámat. Összeszűkült szemmel, kritikusan vizsgáltam, miközben a fejem felett éles szócsatát vívtak. Nem figyeltem, nem érdekelt, miről van szó, csak haza akartam menni. Az otthon ott van, ahol hárman együtt vagyunk. Ethienne, Hope és én. Itt és most nem volt otthon.

Kényszerítettem magam, hogy másra figyeljek, ezért visszatértem a monstrum mustrálásához. Pár méterre állt csak tőlünk, és így alaposabban szemügyre véve nem is volt annyira magas. Talán akkor, mint Ethienne, aki persze az 1,90 magasságával némiképp nagynak számított. Azonban a bátyám testfelépítése teljesen más volt. Ettől az alaktól felborzolódott minden egyes szőrszálam, amit megtűrtem magamon. Az izmai nemhogy nagyobbak voltak, mint amiket eddig láttam, de egyenesen hivalkodtak. A bőre aranyló barna, mintha egyenesen a nap csókolta volna rá ezt az árnyalatot.

MacKwame

A pillantásom feljebb siklott, és bosszankodva állapítottam meg hogy a fickónak nem csak a teste tökéletes, hanem az arca is. Nem tehettem róla, a szimmetrikus arcok vonzottak, ennek a példánynak pedig az volt. Nem volt igazán markáns arcéle, de zafírkék szeme szinte világított mélyen a hosszú, dús szemöldök alatt. Az orra széles volt, de erről elvonta a figyelmem telt ajka, mely abban a pillanatban húzódott csúfondáros mosolyra, ahogy észrevette a mustrálásom.

Zavartan sütöttem le a szemem, megvártam, míg a szívem értelmetlenül heves dübörgése csillapodik, mielőtt ismét felnéztem rá. Elakadt a lélegzetem, még mindig engem figyelt. A tekintetünk összekapcsolódott, mígnem szemtelenül rám vigyorgott. Élénk színű szemének sarkában nevetőráncok gyűrődtek, ezzel is hangsúlyozva kiemelkedő megjelenését.

Bosszankodva néztem a bátyámra, és megfogadtam, hogy arra ott a sarokban soha többé nem figyelek.

– Ha segítséget akarnak kérni tőlünk, nem a legjobb módja, ha előtte elraboltat minket. – Ethienne ingerült hangja visszaterelt a beszélgetéshez.

– Segítséget? – visszhangoztam értetlenül.

Ethienne finoman megszorította a karomat, majd hátat fordítva kellemetlen vendéglátóinknak teljes figyelmét rám irányította. Ez más helyzetben teljesen természetes lett volna, de most magamon éreztem annak a fickónak a kíváncsi pillantását, és láttam a többiek élénk érdeklődését.

Zinnia

– Jobban vagy? Minden oké?

Bizonytalanul bólintottam, de továbbra is azokat bámultam, akik minket bámultak.

– Nem fognak bántani minket?

– Egyáltalán nem figyeltél, igaz? – röhögött félhangosan, félkomolyan. Megvonta a vállát. – Nem hiszem. – Majd határozottabban hozzátette. – Úgysem engedem!

– Mit akarnak?

Újabb vállvonogatás.

– Nem tudom.

– Engem nem is érdekel! Haza akarok menni!

– Tudom – sóhajtott Ethienne.

– Nem, komolyan! – Megragadtam a karját. – Haza! Tudod, hogy értem! Ide kell hoznunk Hope-ot!

– Idehoznád? – rökönyödött meg, mire szikrányi bűntudatom támadt már csak attól, hogy egyáltalán megfordult ez a gondolat a fejemben.

Szempárbajoztunk néhány percig, majd hirtelen ötlettől vezérelve félretoltam, és felálltam, hogy szembenézzek az elrablóinkkal.

– Magyarázatot követelek!

Vidámság áradt felém a sarokból, majd halk mormolást hallottam.

– Igenis, hercegnő!

– MacKwame, viselkedj! – tette helyre a nő, mire a sarokban álló elhallgatott, ám éppolyan vidámság áradt onnan, mint korábban. Kétségkívül remekül szórakozott.

– Miért hoztatok ide minket? – kötöttem az ebet a karóhoz.

A nő közelebb lépett hozzám, lassan mozgott, mintha csak egy riadt őzikéhez beszélne. Ebben a pillanatban azonban nem őzike voltam, inkább vérengző sárkány, akit nagyon felbosszantottak.

– A nevem Quianna – nyújtotta felém a bal kezét. Automatikusan tükröztem a mozdulatát, és arra számítottam, hogy kezet rázunk, ehelyett az alkaromat ragadta meg. Finoman maga felé húzott, de amikor megdermedtem, azonnal visszakozott. Ideges mosollyal mutatott körbe a teremben. – A hely… A világ, amelybe hoztunk titeket, Florem.

– Azt mondta a cyberlady, hogy nem vagytok emberek – csatlakozott a faggatás-inkvizíciómhoz Ethienne is. Szavaira Kendra összerezzent, de egyéb jelét nem mutatta, hogy felfogta a sértést.

– Florem népét nemonoknak hívják.

– És fidelisek, és Nebulák… – hallottam újra a bosszantó mormolást.

Nolan, aki az ostoba szakállával eddig hátulról szemlélte az eseményeket, ezúttal kemény hangon figyelmeztette.

– Még egy ide nem illő információ, és kimész a kamrából!

– Oké, nemonok – tereltem vissza a figyelmet a meg-akarom-érteni-mi-folyik-itt nevezetű problémára. – Miért kellünk mi ide? És miért éppen most?

– És ami a legfontosabb, miért mi?

Quianna mély lélegzetet vett.

– Ahhoz, hogy megértsétek a miérteket, elmesélek egy történetet. Létezik egy világ, ahol nincs elektronika, nincsenek számítógépek, elektromos sütő, gázfűtés. Az itt élők egyszerű népek lehetnének, akik földművelésből élnek, de nem csak így van.  Ez a világ el van átkozva. A Földön dolgozó őrangyalok, nem tudni, miért, néha besokallnak. Helytelenül cselekszenek, vagy felfedik a kilétüket. Őket szabályok kötik a földi léthez, és ha ezt megszegik, többé nem lehetnek már angyalok.

– A bukottak? Bukott angyalokról beszélsz? Letépett szárnyak, meg hasonlók? – hisztérikus nevetés tört fel belőlem. – Ez álom, igaz? Ethienne? Mondd, hogy nem állok egy idegen világ kamrájában, hogy nem létező dolgokat próbáljak elhinni!

Ethienne vidám szemöldökrántással válaszolt.

– Én megcsíplek, ha te is.

– Láttam a Fallent, és nem tetszett – szegeztem a nőnek az állításomat.

Az arcára kiülő őszinte értetlenségtől teljesen kétségbe estem.

– Mi az a Fallen?

A bátyám kicsit előredőlve súgta a fülembe.

– Gyanítom, nekik sem jött be.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Mitől lett ilyen jókedved?

Megvonta a vállát.

– Nem akarnak bántani…

– Honnan tudod? – kiabáltam rá. Tántorgó lépést tettem előre, mire Quianna elhátrált tőlem, Nolan pedig közelebb jött. Egyértelműen tőlem akarta védeni a nőjét. Tőlem! Ha nem lett volna ennyire abszurd a helyzet, felröhögök. – Honnan tudod, hogy mire készülnek? Honnan tudod, hogy a konyhában nem készülődik a szakácsuk, hogy elkészítsen a kannibál-estre előfogásnak?

– Oh, mi egyáltalán nem eszünk húst – próbálkozott Quianna Nolan vállának árnyékából.

– Nem érdekel! Haza akarok menni!

– Előbb segítenetek kell nekünk a Nebulákkal szemben. – Nolan hűvös, tiszteletteljes higgadtsága lehűtötte tomboló érzékeimet.

– A Nebulák pedig?

– A bukott angyalok – súgta hátulról Ethienne, amivel kiérdemelt egy gyilkos pillantást.

– Stréber! – vádoltam csalódottan, aztán kétségbeesett elszántsággal néztem Nolan szemébe. – Hope nélkül semmit nem csinálok!

Finom rezgés rebbent jobbról. Először azt hittem, megint az a tuskó, MacKwame, vagy kicsoda – egyáltalán milyen név ez? Odanéztem, de nem ő volt. A legmagasabb fickó az asztalnál ült, idáig szótlanul, mozdulatlanul. Mögötte, a széken egy nagy darab, idősebb fazon.

– Hope? – nézett rám kérdőn Quianna.

– A lány, aki ott volt, amikor idehurcoltatok minket – magyaráztam, majd haragosan az asztalon csücsülő fickó felé intettem. – Akit volt szíves leverni, mielőtt visszamászott ebbe az egérlyukba.

– Esküszöm, ha nem lennél Indigó… – acsarkodott a lány, Kendra.

Nolan, mint jó apuci, azonnal rá is szólt.

– De az! Úgyhogy foltozd be a lyukat az arcodon!

Quianna döbbenten fordult az asztalon ülő fickó felé.

– Hunter? Arról volt szó, hogy senkit nem bántunk odaát…

A tag mögött ülő idősebb alak is megszólalt. Kár volt neki.

– És arról is, hogy nem hagyunk szemtanúkat.

Ahogy felfogtam, mit jelent mindez, páni félelem söpört végig rajtam. Nem voltam erre kész, nem akartam ezt. Nem így, nem most. Szükségem volt…

Ethienne megérezhette a gyengülésem, mert mellém állva a hónom alá nyúlt, úgy tartott az összecsuklás ellen.

– Nem érdekel minket egyetlen nemon sem, Nebula sem, Florem sem, senki! – jelentette ki végül határozottan. – Vagy elengedtek, vagy idehozzátok őt is!

– Az egy ember – szólalt meg Hunter, és a hangjában megbúvó megvetéstől hányingerem lett.

– És akkor mi van? – kapott a szón Ethienne. – Talán rasszista vagy? Emberek nem léphetnek a klubba, vagy mi?

– Ahogy mondod.

– Akkor mi mit keresünk itt?

Fölényes pillantására egészen apróra szerettem volna zsugorodni.

– Ti nem vagytok emberek! Indigók vagytok! – világosított fel minket Quianna.

– És az meg mi a franc?

A nő egy pillanatra elbizonytalanodott. Hallgatott. Mindenki hallgatott. Őrülten bosszantó, frusztráló volt, legszívesebben sikítottam volna, hogy mindenki füle belehasadjon.

Végül Nolan törte meg a kínosan hosszúra nyúlt csöndet.

– Az Indigók nagyon ritkák a világokban. A hatalmuk különlegesen erős a nem mindennapi származásuk következményeképpen.

– Igen, ezt felfogtuk – szakítottam félbe türelmetlenül.

– De mik pontosan az Indigók? – egészített ki Ethienne szinte oda sem figyelve a tartalom pontatlanságára.

Nolan sóhajtott.

– Az Indigók egy ember és egy Nebula kapcsolatából jönnek létre.

Szavait fagyos némaság követte. Nem csönd, mert abban is volt némi természetes alapzaj. Ez némaság volt. Fülsiketítő némaság.

– Azt akarjátok beadni nekünk, hogy félig emberek, félig pedig… – képtelen voltam befejezni.

Ethienne is csak suttogott.

– Félig bukott angyalok vagyunk.

A következő fejezet Hope szemszögéből olvashatjátok!