Mikortól számít valaki
írónak?
Lehetsz kezdő, elsőműves
vagy sokadik könyves, az érzés mindig-mindig ugyanaz: megmagyarázhatatlan,
megfoghatatlan belső késztetés hatalma ragad magával, aminek hatására
különleges állapotba kerülsz. Írnod kell. Mindegy, mit; lehet kitalált történet
a magad bezárkózott kis világáról, igaz történet a valóságról, mese, napló,
akármi. Azzal, hogy átadod magad ennek az intenzív késztetésnek, elindulsz az
íróvá válás útján.
A legtöbb emberben nincs
ilyen késztetés, számukra az írás teher, a fantáziájukat az olvasásban, a
filmekben élik meg. Írni más. Alkotni egy csillogó szempárt, egy testalkatot,
egy főkarakterhez illő párt, történetet – ez a világ legizgalmasabb és egyben
legérzékenyebb pillanata.
Azonban a késztetés nem
elég. A magyar nyelv buktatói egy történet megalkotása közben bújnak elő
leginkább. Azt hiszed, ismered a nyelvet, amit használsz, de amikor a
szerkesztőd rámutat a nyilvánvaló hibáidra, rádöbbensz, hogy milyen keveset is
tudsz.
Két dolog szükséges tehát,
hogy valakiből író váljon: tehetség és tudás.
Tehetség:
A tehetség akkor igazán
értékes, ha időben felfedezik, tulajdonosát megtanítják, hogy miként
fejlesztheti, tökéletesítheti. Különlegesség tesz bárkit, kiemelheti az
átlagemberek közül, ennek ellenére nem ritka. A megfelelő környezetben
tehetségesnek lenni áldás, míg a különlegességet elítélő környezet esetében
inkább átok.
Van, hogy az átlagemberek
nem értik a tehetségeseket. Különcnek, furcsának bélyegzik őket, kiközösítéssel
is járhat. A tehetséges ember azonban soha nem kesereg, hiszen éppen a
különlegessége az, ami segít neki a túlélésben; erőt ad a továbblépéshez,
támaszt nyújt a bánatban, olyan kifejezőeszközök tárházát nyitja meg, amivel
bárkihez szólhat, aki tehetséges.
Ahol van tehetség, ott
hiányzik valami más tulajdonság, ami az átlagos embernél normális szinten áll.
Például, ha egy író a hétköznapi életben szörnyen feledékeny.
Tudás:
Mert nem elég elképzelni egy
világot, tudni kell az Olvasó elé tárni. Nem elég látni, hogy a sárkány
létezik, tudni kell, hogyan lehet az érzékletes látásmódot helyesen láttatni.
Ismerni a metaforákat, hasonlatokat, hogy mi a különbség egyelőre és egyenlőre
között, vagy mi kell a párbeszédek elejére, végére, stb.
Manapság a frissen felfedezett/felfedezetlen
tehetségek félreértik a náluk tapasztaltabbak kritikáit az írásaikkal
kapcsolatban. Személyes sértésként kezelik, ha valaki azt mondja egy
vesszőjére, hogy ez nem helyes, ezt így kellene, ennek nincs értelme. Íróként
tűrni kell a kritikát. Tetszik vagy sem, jó vagy rossz, az Olvasónak mindig van
véleménye, és ha valaki igazi író, figyelembe kell vennie a negatív kritikákat
is.
Kritikák – elfogadjam vagy
ne foglalkozzak velük?
Mindenki maga dönti el. A
pozitív kritika persze mindig jólesik, inspirálja az írót, táplálja a lelkét,
hogy ezért érdemes tovább csinálni. Az én meglátásom szerint a negatív kritikát
is tanácsos figyelemre méltatni. Na, nem a gonoszkodó, rosszakaró
hozzászólásokat/maileket. Nem. Ha jó vagy abban, amit csinálsz, éles
határvonalat tudsz húzni egy normális, negatív értékű kritika és egy ostoba
véleményezés között. Egy-egy negatív kritikus megfigyelése nagy segítség lehet
abban, hogy a következő történetnél ne kövesd el ugyanazokat a hibákat.
Megéri vagy nem éri meg?
Azt mondják, kétféle író
van. Az egyik az anyagi haszon miatt ír. Olyan sztorikat keres, amik aktuálisak
a piacon, ír valami hasonlót, és eladatja a sztárkiadóval. Nem elítélendő
pénzszerzési forma, de mindenkinek meglehet erről a maga véleménye.
A másik fajta író szerelmes
magába az írásba. Ennek a fajtának az újdonság megalkotása a fontos, úgy
láttatni dolgokat az Olvasóval, ahogy őelőtte még soha, senki. Ő az, aki képes
csak az íróasztalfiókjának is írni…
Mindettől függetlenül a jó
író függvénye az Olvasó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése