Spirit Bliss: Insensitive - Érzéketlenek, 4. fejezet

Alig vártam, hogy vége legyen a napnak, és elhagyhassam a kórház épületét. Rám tört az a furcsa érzés, hogy egyfolytában figyelnek. Korábban sosem tűnt fel, hogy ennyien mászkálnak a kórházban, munkatársak, irodai dolgozók, takarítók, betegek és hozzátartozók. Túl sokan ahhoz, hogy kiszúrjam azt a valakit, és épp elegen, hogy mindegyikükben őt lássam. Kutattam, vajon melyikük néz rám… másképp; semmire sem mentem. Elképzelni sem tudtam, honnan jött rá valaki, hogy mi történt velem. Ha a hozzám közel állók – Angie és Kwon – sem vették észre, egy idegen mi alapján vonta le ezt a következtetést?

Az egész napos koncentráció nemcsak megterhelt, de az idegeimet is kikészítette. Mintha valaki kifeszítette volna őket egy nyújtógépre, és aztán pattanásig tekerte a kart. Sosem hittem volna, hogy ennyire nehéz figyelni az arcmimikára, és a hang megfelelő használata is valódi kihívássá válhat. Mindennek ellenére végeztem a dolgomat, gépiesen megvizsgáltam a kismamákat meg az újszülötteket, és még a papírmunkával is haladtam egy keveset. Végül öt órakor összekapkodtam a cuccaimat.

- Hazamegyek, Angie! Hasznos hétvégét! – köszöntem oda az asszisztensemnek egy gyors fejbiccentés kíséretében. Egy perccel sem bírtam volna tovább itt, semmire sem vágytam, csak hogy végre egyedül lehessek, és legalább néhány pillanatra kikapcsolhassam az agyam.

Már majdnem a kijárathoz értem, mikor az üvegajtón át észrevettem a nagy, fekete kocsit az épület előtt, de nem ez ijesztett meg, hanem az autónak támaszkodó, sötét kabátos férfi. Még volt rá esély, hogy Nicodemus Pollock nem rám vár, mégis éreztem, ez csak hiú remény. Nyugalmat erőltettem magamra, és kiléptem a szabadba. A délutáni levegő friss és ropogós volt, legszívesebben mélyet lélegeztem volna belőle széttárt karokkal, de az egyet jelentett volna az öngyilkossággal.

- Dr. Hudson! – biccentett a férfi, aztán egy elegáns mozdulattal ellökte magát a járműtől, és elindult felém. Csak most tűnt fel, hogy a járása egy párducéhoz hasonlít. Halk, kecses, mégis azt sugározza: „Én ma itt enni fogok!”.

- Mr. Pollock, segíthetek valamiben? – érdeklődtem hidegen.

- Velem jönne, kérem? – mutatott a hátsó ajtó felé. A mostani Anna megkérdezte volna, miért, ám a régi Anna álcájában ezt nem tehettem meg lebukás nélkül. Beültem, de remegett a lábam, ezért leplezésképpen az ölembe fektettem a táskámat. Pollock becsusszant mellém, a sofőr pedig indított.

- Hallottam, hogy a férjét áthelyezték – szólalt meg néhány percnyi kínzó hallgatás után. Bólintottam egyet. – Hasznos munkát végez a biztonságiak vezetőjeként.

- Vezető… - ismételtem el önkéntelenül a meglepetéstől. Kwon azt egy szóval sem mondta, hogy a biztonságiak vezetője lesz, abból, amit hallottam tőle, azt gondoltam, csak egy közlegény a sok közül. Miért ő? És ami még fontosabb: miért hallgatta ezt el előlem?

- Arra gondoltunk a Tanácsban, hogy önt is sokkal jobban hasznosíthatnánk máshol – fordult felém Pollock, mire egy apró izzadtságcsepp született a tarkómnál, közvetlenül a hajvonalam alatt. A kocsi tere egyre szűkebbé vált, kezdett rám törni az a roham, ami a liftben is erőt vett rajtam.

- Azt hittem, hogy a munkám kiemelten fontos – szorítottam rá a táskámra, miközben az elválasztófalat bámultam.

- Ez így is van. Azon kevesek egyike közé tartozik, akik hozzáértő módon ki tudják válogatni, mely egyedeket érdemes szaporítani. De lássuk be, az állapotos nők és a csecsemők orvosi ellátását, akármelyik szülész-nőgyógyász el tudja végezni ön helyett is – foglalta össze a véleményét, amely valószínűleg az egész Tanácsét is tükrözte.

- Mit tehetnék, hogy még hasznosabb legyek? – tettem fel a megszokott kérdést, miközben az ajtó felé sandítottam. A kilincs olyan közel volt, csak ki kellett volna nyújtanom a karomat, hogy elérjem.

- Az Ázsiai Konföderáció elég nehéz falat. Próbálunk egyeztetni velük pároztatás céljából, de úgy gondolják, hogy hasznosabb a közösségük számára, ha a kiemelkedő génekkel rendelkező tagjaik inkább egymással szaporodnak – helyezett az ölembe egy hivatalosnak tűnő iratot. Rápillantottam, de a betűk misztikus táncot jártak a szemem előtt. Összemosódtak, tekeregtek, elpárologtak, aztán máshol bukkantak fel ismét. – Ön esetleg meggyőzhetné őket arról, hogy az Amerikai Tanácsköztársaság fennhatósága alá tartozó, kiemelkedően teljesítő egyedekkel is megérné próbálkozniuk.

- Engem tartanak erre a legmegfelelőbbnek? – nyújtottam vissza a papírt úgy téve, mintha végigolvastam volna.

- Igen. Egyfelől a férje miatt jobban otthon van az ázsiai kultúrában, ismeri az észjárásukat, a szokásaikat. Másfelől a genetika területén kiemelkedő szaktekintély, aki sokkal jobban is kihasználhatná a tudását a Tanácsköztársaság fejlesztésének érdekében. – Ahogy beszélt, tudtam, éreztem, hogy ebből nem lesz kiút. A Tanács nem kér, hanem utasít, az emberek pedig nem ellenkeznek, hanem teszik, ami a leglogikusabb – vagyis, amit a Tanács a leghasznosabbnak talál.

- A férjem már itt született – csúszott ki a számon, bár fogalmam sem volt, mit akartam vele cáfolni vagy alátámasztani.

- Azt viszont nem tagadhatja, hogy tudósaink közül ön az egyik legnagyobb szaktekintély a témában – igazította meg Pollock a nyakkendőjét, miközben tekintete kereszttűzben tartotta az arcomat, pillantása, mintha egyenesen érintette volna a bőrömet. Bólintottam, hogy ebben igaza van, mert a beszédre már képtelennek éreztem magam.

Pollock hirtelen előrehajolt, én pedig megfeszültem. Felpattintott egy kis panelt az elválasztófalon, majd megnyomta az egyik előbukkanó gombot. A szűk autóbelsőt friss levegő öntötte el a klímának köszönhetően.

- Hamarosan itt a nyár, egyre melegebb van… - dőlt végül hátra. Mélyet lélegeztem, amitől ha nem is teljesen, de kissé kitisztult a fejem. Csak most kezdett összeállni, miről is beszélgetünk épp.

- Mi lesz a betegeim megfigyelésével? Tegnap még azt mondta, hogy ezt kell tennem – kerültem el a fekete szempár sugarát. Furcsálltam, hogy a Tanács egy nap alatt száznyolcvan fokos fordulatot vett, és megváltoztatta a véleményét velem kapcsolatban.

- Az önt követő doktor majd folytatja ezt a megbízást is. Három nap alatt el tud rendezni mindent a kórházban, hogy elfoglalhassa az új helyét?

- Három nap? Azt hiszem, igen – bólintottam lassan. Befurakodott az elmémbe az, amit pillanatnyilag el akartam nyomni: ha nem találok ki valamit, addigra úgyis halott leszek. Munka közben beugrott egy lehetséges megoldás, de a körvonalazódó ötlet rizikós és kétséges volt. Fogalmam sem volt róla, bejöhet-e.

Lefékeztünk, ám mivel Mr. Pollock nem moccant, ezért valószínűsítettem, hogy csak egy piros lámpa állta az utunkat. Fogalmam sem volt, mikor ér végez ez a kis túra, de a feszültség, amely egész nap fokozatosan felgyülemlett bennem, most is ott pulzált a mélyben és egyre közelebb került a felszínhez. Egyszerűen csak haza akartam érni végre, hogy bezárkózva a szobámba egyedül lehessek, és átgondolhassam a tervemet.

- Az asszisztensét is átirányítjuk önnel együtt – szólalt meg ismét Pollock, ahogy a sofőrje finoman a gázra lépett. Nem válaszoltam, csak vártam, hátha magától is elmondja, miért döntöttek így. Hallgatott.

- Van esetleg még valami, amit tudnom kéne a munkáról? – törtem meg a csendet, mert attól féltem, a szívdobogásom mások számára is hallgatóvá válik.

- Holnap este lesz egy vacsora, ahová az Ázsiai Konföderáció küldöttségét is meghívták. Szeretnénk, ha ön is részt venne rajta! – Egészen úgy hangzott, mint egy invitálás, mégsem vendégnek, hanem inkább alkalmazottnak éreztem magam tőle. Átfutott az agyamon, milyen vicces, hogy vacsorákon tárgyalunk még mindig. Bár az ételek ízét az oltás után is éreztük, az az igazi élvezet, elmaradt. Pusztán azért ettünk, hogy ne haljunk éhen, és azért maradtak meg az evési szokásaink – reggeli, ebéd, vacsora, közös étkezések -, mert a rituális hagyományok szinte az ösztöneinkbe épültek az évszázadok során.

- A férjem valami kiképzésen lesz – próbáltam kimenteni magam, bár sejtettem, hogy hiába kapálózok.

- Igen, tudok róla – mélyült el Pollock hangja. Keze megpaskolta az enyémet, amivel sikerült mégis elérnie, hogy felnézzek rá. Tekintete azon dolgok közé tartozott, amiktől minden egyes szőrpihe felállt a testemen. Nem ültek érzelmek a fényes feketeségben, mégis volt a mélyükön valami, amit mások íriszében nem láttam. – Én leszek a kísérője. – Újabb határozott kijelentés, amitől visszatért a rosszullét. Emellett a férfi mellett ülni olyan volt, mint egy tócsában, amely körül leszakadt, szikrázó vezetékek himbálóznak-tekergőznek.

- Értem – köszörültem meg halkan a torkomat. Visszahúzta a kezét, és megvakarta az állát. Legszívesebben nemet mondtam volna neki, ám ez nem volt a választható opciók között.

Szinte észre sem vettem, mikor ismét megálltunk, a sofőr olyan simán fékezett. Csak akkor jutott el a tudatomig, mikor Pollock kipattant mellőlem, és néhány pillanat múlva kitárta az én oldalamon is az ajtót. Nem tudom, mire számítottam, de meglepett, hogy otthon vagyok. Tisztában voltam vele, hogy a Tanács ismeri a lakcímemet, de tudni teljesen más volt, mint a ház előtt látni a fekete autót. Pollock valahogy nem illett ide. Őt egy irodában tudtam leginkább elképzelni, a kertvárosi látképben idegen részletként mutatott.

- Akkor holnap este hatkor itt leszek önért, Anna! – mondta ki a keresztnevem. Hideg borzongás futott végig a gerincemen. Kwonon és az apámon kívül senki nem hívott így, mindenkinek Dr. Hudson voltam. Összezavart ez a közvetlenség, mert egyáltalán nem értettem az okát – hacsak nem még mindig tesztnek vagyok alávetve. Vagy…

- Rendben – nyögtem ki, aztán hátra sem nézve a bejárat felé indultam.

Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, nekidőltem, és a mellkasomra szorítottam a kezem; szívem vadul dörömbölt, ujjaim alatt is éreztem a ritmusát. Óvatosan félrehúztam az ajtó melletti kisablak függönyét, és kilestem – az Audi már eltűnt.

Kellett pár perc, hogy összeszedjem magam, csak ezután indultam az emeletre. Kwon még nem volt itthon, amit megkönnyebbülésnek éreztem. Csak belebújtam egy kényelmes nadrágba és pólóba, aztán eldőltem az ágyamon. Félre kellett tennem mindent egy időre, az újonnan felismert gyengéd érzelmeket, Pollockot, az új munkát, az e-mailt és a félelmeimet. Ha három nap múlva meghalok, ezek úgysem számítanak. Elsődleges célként meg kell mentenem önmagam, ehhez pedig tiszta fejjel kell gondolkoznom, akár egy érzéketlen. Sosem hittem volna, hogy ennyire nehéz egy normális embernek kizárnia az érzéseit, ami korábban erőfeszítések nélkül ment, az most lehetetlennek tűnt.

Adtam magamnak néhány percet, hogy kiürítsem a mellkasomban kavargó félelmeket, aztán felnyitottam a laptopomat, és behoztam az elosztó honlapját. Nem voltak kódok, sem jelszó, teljesen nyilvános adatként ki volt téve a lista, kinek mikor kell legközelebb bemennie. Én két hete és két napja jártam ott, úgyhogy még jócskán volt időm a következő adagig – legalábbis a papírforma szerint.

Az ötlet munka közben fogalmazódott meg bennem, mikor kiderült, hogy az egyik betegemnek kétszer is veseköve volt, ami alatt többször vénásan kapott fájdalomcsillapítót. Az átlagos mennyiség ezek után annyit ér neki, mint halottnak a csók. Dupla adagot kellett adnom, hogy egyáltalán zsibbadni kezdjen. Talán az én szervezetem is hozzászokott az oltáshoz, és egyszerűen többet kell kapnom belőle.

Szívem szerint megnéztem volna az épület alaprajzát is, ám attól tartottam, ha észreveszik a lopást, visszakövethetik a nyomokat. Végül is, mennyire lehet nehéz bejutni egy helyre, amit nem őriznek, és még az ajtóit sem zárják… Csak odamegyek, besétálok, lenyúlok néhány hónapnyi adagot, és kész. Ha beválik, elmondhatom a Tanácsnak, hogy a probléma megoldható, csak gyakoribb oltásra van szüksége a hozzám hasonlóknak és nekem.

Odalent halk csattanással becsukódott az ajtó, mire kapkodó mozdulattal bezártam a böngészőt. Kwon pont felért a lépcsőn, mikor én kiléptem a szobámból.

- Szia!

- Szia! – biccentett felém, kissé fáradtnak tűnt.

- Most értem haza, csak átöltöztem, de már csinálom is a vacsorát – biztosítottam róla. Egy szó nélkül sétált el mellettem, mintha nem is érdekelné – valószínűleg pontosan ez volt a helyzet. Utáltam, hogy jó szavakra, valamiféle gyengédségre várok tőle, holott ez lehetetlen. Nem akartam mást, csak hozzábújni és elmondani neki minden bajomat. Hogy segítsen és megvédjen. Ahogyan az régen egy férj feladata volt. Ahogyan apám is tette anyámmal, mielőtt…

A hűtő elé érve megráztam a fejem. Olyan régen gondoltam rájuk, ám anyám naplója előhozta az emléküket. Érzéketlenként valahogy nem vágytunk valódi családra, szülőkre, testvérekre, nagynénikre és unokahúgokra, társunk is csak a szaporodás és egyéb gyakorlati okok miatt volt, nem azért, hogy a lelkünk szükségleteit kielégítsük. Most mégis érdekelt, hogy van az apám. Vajon egészséges? Mindene megvan? Mennyit változott, mióta nem láttam?

- Segítsek? – Hallottam, ahogy Kwon belép a konyhába, de az váratlanul ért, hogy a hangja túl közelről szólt. Megmerevedtem a nyakamon érzett lélegzettől.

- Nem kell – nyögtem ki nagy erőfeszítések árán. Ő valószínűleg egyáltalán nem észlelte az intim zónámba való behatolást, ahogy a hűtő tartalmát vizsgálgatta a vállam fölött átnézve, de én úgy éreztem, mintha a levegő hirtelen sokkal forróbbá és sűrűbbé vált volna. Néhány másodpercig még fennállt a bizsergetően feszült helyzet, aztán hátat fordítva az asztalhoz sétált, és leült a helyére. Igyekeztem halkan kifújni a megkönnyebbült sóhajt, és visszaterelni a gondolataimat a vacsorakészítéshez.

Elővettem a tojástartót, letettem a konyhapultra, majd valami mélyebb tál után néztem. Nem voltam túl jó szakács, ehhez Kwon sokkal jobban értett, mégsem panaszkodott soha a főztömre. Csíntalan gondolat merült fel bennem, de meg is maradt keserűen mosolyogtató elmélkedés szintjén. Ha tojáshéj darabokat sütnék a rántottába, akkor sem szólna? Nagyon vágytam valami reakcióra tőle, még akkor is, ha csak puszta logikán alapul.

- Mr. Pollock megint bejött hozzám – szólaltam meg, csak hogy megtörjem a teljes csendet. Vártam néhány pillanatig, aztán válasz híján folytattam – Pollock ezzel kapcsolatban nem kért titoktartást tőlem. – Új pozíciót ajánlott, egyfajta… közvetítő szerepet.

- Tudom.

- Tudod? – ráncoltam össze a szemöldökömet, aztán hálát adtam az égnek, hogy háttal állok az asztalnak.

- Igen, átszervezések folynak mindenhol.

- És mint a biztonságiak vezetőjét, téged is értesítettek róla – fejeztem be a ki nem mondott gondolatot. Igyekeztem nem vádlónak hangzani, amiért tegnap nem avatott be ebbe a kis – de számomra annál fontosabb – részletbe.

- Igen.

- Holnap lesz valami vacsora, ahová el kell mennem. Mr. Pollock értem jön – folytattam a saját beszámolómat.

- Remélem, hasznos lesz. Nagy szükségünk van az Ázsiai Konföderációra.

- Miért?

- Állítólag kifejlesztettek egy gépet, amely messziről kiszűri, ha valakinek a szervezetében nincs ott a szérum, de fogalmunk sincs, hogyan. – Majdnem kiejtettem az egyik tojást a kezemből, de szerencsére, még volt elég lélekjelenlétem, hogy utánakapjak és megtartsam. Kwon nem vette észre a bénázásomat, mert zavartalanul folytatta. – Ha házasítások révén összefonódna a két terület érdeke, megoszthatnák velünk is a technológiát.

- Miért nem osztják meg egyébként is? – Fesztelennek tűnő kérdésem felszíne alatt ott lüktetett némán a félelem. Markom összeszorult a tojáson, képtelen voltam felemelni és a tányér oldalához ütve feltörni.

- Amíg csak az ő kezükben van a technológia, lépéselőnyben vannak gazdaságilag, egyszerű logika.

- Akkor már értem, miért ilyen fontos a Tanácsnak ez az egész…

- És nekünk is. Gondolj csak bele, hogy ilyenek mászkálnak közöttünk. Kész káosz. Bármikor bárki ránk támadhat, és ez csak egy egyik veszély a sok közül. Felelőtlenség, vadság, ésszerűtlenség, ez jellemzi őket, ezek pedig balesetekhez, károkhoz és akár halálhoz is vezethetnek. Az immunisak olyanok, akár a veszett kutya, le kell lőni őket, mielőtt beléd marnak. – Lehunytam a szemem, és megremegtem. Az erő, ami délután óta feszítette a mellkasomat, most átalakult, formálódott és sokkal erősebbé vált. Nedves lett tőle az arcom.

- Folytatnád a rántottát? Ki kell mennem a mosdóba! – száguldottam ki a konyhából. Félelem, fájdalom, magány, egyik sem okozott olyan fájdalmat, mint Kwon szavai. Nem volt bennük gyűlölet vagy harag, pont ellenkezőleg, hidegek voltak és logikusak. Ha rájönne, hogy én is egy vagyok a veszett kutyák közül, mindenféle lelkifurdalás nélkül lőne fejbe, és azonnal túl is tenné magát az elvesztésemen. Egyszerűen képtelen voltam túllépni ezen, az érdektelensége belém mart és falatról falatra felette a szívemet.

A fürdőszobába érve megragadtam az egyik törölközőt, és a szám elé szorítva felzokogtam. Túl sok volt ez az egész, Kwonnak egyben igazat adtam, az érzéseim irányíthatatlanok. Kavarognak, tombolnak, hiába próbálkozom, átveszik fölöttem az irányítást. Hogyan tudták ezt több ezer éven keresztül elviselni az emberek?

Az érzésroham szerencsére hamar csillapodott, csak ki kellett adnom magamból. Nem szívódott fel, egyszerűen csak visszahúzódott várva, hogy valami ismét feltáplálja. Akár egy szörnyeteg, amely megpihen, hogy legközelebb még vadabbul támadhasson. Talán ez az egész már az őrület előjele – dörzsöltem meg a szemem. A logikám azt mondta, sétáljak ki innen, és valljak be mindent Kwonnak, mielőtt tényleg ártok valakinek. Ám valami visszatartott. Valami, ami sokkal erősebb volt a logikámnál: az életösztön.

  

- Holnap cselekedned kell! – néztem szembe önmagammal a tükörben. Elég eltökéltnek tűntem ahhoz, hogy tudjam, a holnap éjszakát az elosztóba való betöréssel töltöm majd.