Szurovecz Kitti: Törés (pilot verzió, 4. fejezet, 18+)

Utálok takarítani, de most nincs más választásom. Valika influenzával nyomja az ágyat otthon, szombat délelőtt morcosan veszem hát kezembe a porszívót, de talán nem is baj, legalább levezetem valamivel a bennem tomboló feszültséget. A tegnapi értekezlet kiábrándító volt. A lapmegújítást illetően csak a saját ötleteimet érzem használhatónak, úgyhogy leadtam az újságíróimnak egy jelentősebb lelki fröccsöt arról, hány tehetséges kezdő nyomul a szakmában mostanában, és hogy értsék meg, a ManStyle a kiadó egyik zászlóshajója, nem engedhetem, hogy süllyedésnek induljon. Ha kell, inkább kidobálok néhány nehezéket. Remélem, vették az adást és megerőltetik magukat. Jövő hét folyamán muszáj összedobnom a februári lapszám teljes tematikáját, hogy a következő hetekben Mariannt és Dénest is lenyűgözhessem. Még az egyetlen reménységem, Döbrentei Kata is okvetetlenkedett, amikor rábíztam az új témát. Ez sem tetszett.

- Maga az elv az, amivel nem értek egyet. - hosszú, hasított bőr szoknyája alatt keresztbetette a lábait. Naná, hogy akaratlanul oda tévedt a tekintetem. – A nők nem azt szeretik, ha alázzák őket az ágyban. Sokkal inkább magát a játékot kedvelik, a szerepjátékot, érted, Zoárd? De minden pillanatban érezniük kell, hogy aki velük ezt teszi, az tiszteli őket.

- Marhaság – legyintettem, amitől egészen bepörgött.

- Én vagyok a nő, nem te! Én érzem át igazán – mondta durcásan.

- Hidd el, tudom, mit beszélek...

- Biztos vagy ebben? A téma tálalása nagyon fontos. Használati utasítást akarunk adni az értelmiségi férfiak kezébe a nőkhöz, vagy ötleteket egy-egy röpke tekeréshez a kertek alatt?

- Fogd vissza magad! – szűrtem a fogaim között. – Ne felejtsd el, kivel beszélsz! – Farkasszemet néztem vele, és bizton tudom, ha nem ő volna a leghasználhatóbb riporterem, ezért a hangnemért már rég kihajítottam volna. Ehelyett egyszerűen csak megkértem, hogy járja körül a témát érzése szerint, de alaposan, és gondolkodjon el azon, mi lenne vele most, ha annak idején nem veszem ide gyakornoknak. Ez mindig hatott. Kata fátyolos cicaszemekkel nézett rám, én meg kiküldtem az irodámból, mielőtt még érzelgősködni kezdene.

Fogom a felmosó vödröt, forró vizet engedek bele, majd löttyintek hozzá egy kis padlóápolót. A vízbe mártom a nyelet, jól kicsavarom, és csaknem elesem, amikor kettétörik. A vödör fölborul, szabályos folyó áramlik ki a fürdőszobából a folyosóra. Szentségelek. A nőkkel csak a baj van. Valika nem jön takarítani, mert korványos, Kata nem hajlandó egyetérteni a véleményemmel, én meg itt állok, térdig vizes melegítőben és farkasszemet nézek a dohányzóasztalra ejtett álarccal. Hirtelen úgy tűnik, mintha gúnyosan rám vigyorogna.

Ezt a tárgyat, no meg a fekete harisnyát őrzöm arról az estéről, attól a lánytól, aki úgy elbánt velem, mint még soha senki. Ott feküdtem a szállodai ágyon, vakon, tehetetlenül, megkötözve, lüktető ágyékkal, a végletekig felizgulva, ő pedig a kellős közepén fogta magát, és egyedül hagyott. Persze, előtte még tett arról, hogy neki jó legyen. Gyűlölöm, utálom, megvetem. Legbelül meg tudom, pontosan azt tette velem, amit én a kelleténél többször csináltam másokkal. Mintha lemásolta volna az egyik kedvenc játékomat: érkezett, rabolt, majd távozott – minden következmény nélkül. Gyűlölöm, utálom, megvetem, ismételgetem magamban, mint valami mantrát, miközben próbálom visszaharcolni a vizet a vödörbe. Az ujjaim görcsösen a felmosó nyele köré szorulnak, vélhetően így fonnám körbe azt a jó illatú, finom, selymes bőrű nyakát is, ha még egyszer az életben a kezem közé kerülne. Hiányzik, akarom, kívánom. A mantrám egyszeriben megváltozik, amint visszaidézem, milyen hatást váltott ki belőlem ez az ismeretlen nő. Legbelül tudom, hogy tartózkodnom kellene a vele való érintkezéstől, ám szexista énem türelmetlenül kántálja: nem kaptam még belőle eleget, meg akarom leckéztetni, markolni akarom azt a páratlan popsit, az ujjaim alatt érezni, amint a darázsderék hirtelen kiszélesedik, nem beszélve arról, hogy a mellei még egyszer sem voltak a tenyeremben. Érezni akarom az illatát, amely tiszta és minden rafinériától mentes, mégis bódítóan szexi. Csúszkálni vágyom a puha, meleg ajkai között, - fönt is, lent is, - igen, ezt akarom. Meg akarok tenni vele mindent, amit csak nővel tehet egy férfi. Ami történt, több mint két napja történt, ám a helyett, hogy az érdeklődésem lanyhulna, vagy más irányt venne, én egyre inkább rá koncentrálok. Mióta vele voltam, nem jártam a szex chat-en, mert azt szeretném, ha a bennem kavargó indulatok letisztulnának. Józan fejjel kell nekiállni, megtervezni a stratégiát. Jó ideje erre vágyom már, egy igazi, nagyvadra, aki minden képzeletet felülmúló játszmát nyújt. Már elkezdődött, és most vesztésre állok, de nem nyugszom, amíg nem fordul a kocka. Eljön még az idő, amikor könyörögni fog a farkamért.

Tanácstalanul meredek a házi telefonra, amikor megcsörren. Mégiscsak eljött Valika? Az egy áldás volna, akkor befejezhetném ezt a bohóckodást a felmosóval, és elmehetnék megnézni az új James Bond filmet. Szombatonként általában mindig csinálok valami magányos kultúrprogramot, jót tesz az elmeállapotomnak. Fölveszem a kagylót, mire a portás közli, hogy Trencséni Dávid érkezett hozzám. Leesik az állam, és azt mondom, persze, engedje csak

fel. Gyorsan elteszem a felmosót és bekapcsolom a hard-core kávéfőzőmet, meztelen felsőtestemre pólót húzok. Sok dolog hiányzik most, de ez perpillanat nem. Azonban, ha Dávid már tudja, hogy itthon vagyok, nem küldhetem el, az ember nem tehet ilyet a valaha volt legjobb barátjával, ha az ott áll a küszöbön. Épp visszacsukom a gardróbom ajtaját, amikor hallom, hogy nyílik a magánliftem ajtaja, hangok szűrődnek be hozzám. Zavartan közeledem feléjük és a sejtésem nem csal: Dávid nem egyedül érkezik. Az átlagos, vékony, szemüveges, szőke barátnőjével az oldalán, akivel már jó pár éve együtt van. Mosolyogva köszöntöm őket, remélem, nem látszik rajtam, mit érzek valójában. Jól néztek ki, mondom nekik, mire megerősítenek abban a hitemben, hogy én is, igaz, szerintük nagyon fáradtak a szemeim. Dávid jól megvastagodott a dereka körül, ahogy nézem, Viki biztosan jól tartja. Mikor is találkoztam velük utoljára? Talán ha fél éve, hogy összefutottunk a Le Roy-ban, és megbeszéltük, hogy hamarosan együtt vacsorázunk. Erre azóta sem került sor.

- Üljetek csak le! – terelem őket a konyhapult mellé, majd egy mozdulattal bedobom a spájzba az azon tornyosuló műanyag kajás dobozokat. Zavartan turkálni kezdek a hűtőben. Csak sajt van benne és néhány bontatlan üveg bor. – Mivel kínálhatlak meg benneteket? Meg kell mondjam, nem számítottam vendégekre. Legalább ideszólhattatok volna...

- Persze! Még képes lettél volna azt mondani, hogy nem vagy itthon. Meg akartunk lepni – mosolyog rám Dávid, és a tekintete hatására valami berozsdásodott harang kondul meg idebenn, hogy tompán sajog tőle a mellkasom. Ezt utálom.

- Hát, sikerült – mondom. – Van valami különleges apropója a dolognak?

Dávid bensőségesen a barátnőjére néz, aki belenyúl a fehér kis műbőr táskájába, és elővesz belőle egy vaníliaszín, cirádás borítékot.

- Két hét múlva esküvőnk lesz, Zoárd – mondja büszkén Viki, és átnyújtja nekem a meghívót. – Szeretnénk, ha te is ott lennél a nagy napon.

- Nahát... - Meglepődöm. Persze, mindig is gondoltam, hogy Dávid egyszer elveszi Vikit, de mintha csak tegnap lett volna, hogy megismerkedtek. Akkor, ott, Egyiptomban. Dávid volt az elefánt, a felesleges harmadik, aztán, milyen a sors, mégis ő jött ki a legjobban az egészből. Akkor úgy tűnt, én leszek az, aki először megházasodik a vésztői baráti társaságból. Nos, másként alakult. Észre sem veszem, hogy túlságosan hosszú ideig hallgatok, bámulom a kezemben lévő borítékot, ők pedig egy emberként merednek rám.

- Ennyire meglep, cimbora? – kérdezi Dávid.

- Gratulálok... – mondom. – Srácok, ez remek hír! Bocsássatok meg, csak fel kellett dolgoznom a hallottakat. Én még ott tartottam, hogy tervezgetitek az összeköltözést, most pedig... tessék!

- Zozi, az épp másfél éve volt. – Dávid a vállamba bokszol, de meg sem érzem. A becenevem az, amitől összerándul a gyomrom. – Erről beszélek, látod? Sosem érsz rá, mindig csak a meló, a partik, a csajok, a régi barátok pedig valahol a lista végén kullognak...

- Jaj, ne zsémbelj már! – szólok rá, és Vikire vigyorgok. – Még mindig ilyen szörnyű? Ami a szívén, az a száján?

- Még annál is rosszabb. Korral jár, nehogy magadra vedd!

- Elfogadom a meghívást – mondom, és úgy döntök, jobb figyelmen kívül hagyni Dávid őszinteségét. – Igyunk valamit! Kértek bort?

- Egy jó VBK-t, mint a régi, szép időkben? - Barátom lehuppan a nője mellé, a konyhapulthoz. Nagy Marha. Szeretnivaló barom. Sosem változik, igazi, vidéki tróger a szó legjobb értelmében. Valaha én is ilyen voltam. Mosolygok és bort töltök mindhármunknak. Nem is olyan rossz, hogy itt vannak, csak bizonyos témákat ne akarjanak boncolgatni, mert akkor hamarabb kidobom őket, mintsem annyit mondhatnának, hogy proszit.

- Nem zavartunk meg semmit? – kérdezi Viki. – Látom, épp takarítgattál – mutat a vödörre, majd elneveti magát és hozzáteszi: - Valahogy nem tudom rólad elképzelni, hogy ilyesmit is csinálsz...

- Általában nem is. A takarítónőmet ledöntötte a lábáról az influenza.

- Szóval, még mindig az agglegény élet? – teszi fel egyik kedvenc kérdésemet Dávid.

- Miből gondolod? – kortyolok a boromba.

- Abból, hogy takarítónő kell.

- Ugyan, Dávid – karolja át a vállát Viki. – Csak nem gondolod, hogy a Zoárd környezetében élő nők csinálnak ilyesmit? Csupa modell, színésznő, sikeres üzletasszony... Nem tévedek?

- Nem sokat – mondom szerénytelenül, majd témát váltok. – De nálam nem sok újság van, illetve csak az van, mert az életemet kitölti a ManStyle. Meséljetek! Mikor volt az eljegyzés?

Szerencsére nem kell nekik kétszer mondani. Meghallgatom, hogy épp a Bükkben kirándultak, egy-egy hátizsákkal, amikor Dávid feltette a nagy kérdést, aztán azt is, hogyan jelentették be a nagy hírt Viki házsártos anyjának, aki sosem kedvelte a lánya barátját, hogy építkezni akarnak, rögtön az esküvő után, hogy nászútra nem mennek, mert azt a pénzt is a készülő házukba akarják forgatni, hogy minél hamarabb jöhessenek a kis Trencséniek. Folyamatosan kérdezek, legalább egy órán át, és amikor úgy döntenek, ideje szedelődzködni, mert a világért sem szeretnének rátelepedni a szombatomra és csak úgy beugrottak, észre sem veszik, hogy arról, velem mi van, valójában nem sokat tudtak meg. Viki veszi a lapos sarkú, praktikus bakancsát az előszobában, Dávid rásegíti a dzsekijét, miközben belecsókol a nyakába, és valami bensőséges viccen nevetnek. Hirtelen úgy érzem, illő lenne nekik adni valamit, kezükbe nyomom hát a magazin legfrissebb példányát és egy üveg drága, francia bort. Úgy tűnik, őszintén örülnek neki. Rég láttam már ilyen normális párt, egészen szürreális érzés, ha az ő életük és a sajátom között párhuzamot vonok. Mintha egy másik, számomra ismeretlen dimenzióban mozognának, léteznének. A két világ találkozása pedig minden kétséget kizáróan a magánliftem ajtajában van. Ha az ember úgy él, ahogyan én, akkor az élete nagyon kinyílik, és ezzel együtt nagyon be is zárul.

- Mikor voltál utoljára otthon? – kérdezi Dávid könnyedén, miközben kikísérem őket.

- Lassan egy éve. És ti?

- Két hete. Meghívókat vittünk Vikivel. Többen élénken érdeklődtek, mi van veled, mi meg nem tudtunk mit mondani.

- Nos, láthatjátok, megvagyok. Ha legközelebb kérdezősködnek a vésztői népek, már biztosak lehettek a válaszban.

Viki hirtelen a karomra teszi vékonyka kis kezét, anyáskodó mozdulattal.

- Tudjuk, hogy nagyon sokat dolgozol, hogy elfoglalt vagy, de néha eljöhetnél velünk ide-oda, csak úgy kikapcsolódás képpen. Nem kéne kellemetlenül érezned magad, az unokahúgom nemrég költözött hozzánk, és ő is mindig amiatt nyavalyog, hogy feleslegesnek érzi magát, ha kiruccanunk...

- Viki, én egy szóval sem nyavalyogtam – próbálok vidáman hárítani, de csikorgatom a fogaim. – Köszönöm a kedves ajánlatot. Ha úgy adódik, hogy lesz időm, jelentkezem.

- Sokan aggódnak érted – szúrja közbe Dávid.

- Nincs okuk rá, jól vagyok.

- Igen, azt látom – bólint, és érzem rajta, nem hiszi egy szavamat sem. Úgy néz rám, jaj, úgy néz rám, hogy tudom, a következő mondata az lesz, amit én a legkevésbé sem akarok hallani. Gyorsan megszólalok helyette, miközben tettetett kétségbeeséssel pillantok az órámra.

- Hogy elment a délelőtt! Ha nem haragszotok, elbúcsúzom, mert rendbe kell tennem a lakást, aztán rohanok bevásárolni. Ráadásul délután találkozom egy lánnyal, megbeszéltük, hogy fallabdázni megyünk... – találok ki egy megfelelőnek tűnő hazugságot. Úgy látszik, bejön, mert Viki a megajándékoz a nők jellegzetes, „mindent értek” mosolyával, és hajlandó megnyomni a magánliftem hívógombját.

- Nagyon szép a lakásod, de engem nyomasztana, ha egyedül élnék ekkorában – csicsergi. – Igaz, később egy feleséggel, és akár három gyerekkel is elférsz majd itt. A mi házunk csak feleekkora lesz, de egyáltalán nem bánom, majd összehúzzuk magunkat és jól megleszünk a kicsikkel, igaz, drágám?

- Igaz, hát! – Dávid magához húzza, kezet fog velem, aztán belépnek a magánliftbe. A nehéz fém ajtó becsukódik, és ezzel semmivé lesz a szürreális világ, amit a lakásomban átmenetileg berendeztek. Megkönnyebbülök, még egy teátrális sóhaj is kiszakad a mellkasomból. Jobb ez így, végre csend van, nem bírom a zajt, ahogyan azt sem bírom elviselni, ha irigy vagyok olyan emberekre, akik még tudnak érezni. Nekem már nem megy. Lehetne boncolgatni az okokat, hogy miért égtem ki: a tragédia okozta, vagy a média kétszínű, visszás világa, amiben létezem, esetleg a kettő együttese? De semmi kedvem hozzá. Figyelemelterelés. Ehhez van most kedvem. Töltök magamnak még egy pohár bort, előveszem a sajtot is és egy tányérra halmozom a szeleteket. Teszek a takarításra, megebédelek. Egy nagy tálcán viszem be az egészet a nappaliba, a laptopom mellé. Rettenetesen utálom a szombatot, túlságosan is, ahhoz, hogy ma se chat-eljek, ma se vadásszak. Elég volt a két napnyi önmegtartóztatás, és különben is, érzem az elvonási tüneteket. Míg betölt a gép, és egy falat sajton nyammogok, visszakúszik a tudatomba Dávid és Viki arca, amint lelkesen mesélnek a közös jövőjükről. Elképzelésem sincs, ennyi idő után mit kezdenek még egymással az ágyban, hogy a kapcsolatuk kielégítő maradjon. Nálam általában három hónapja van valakinek, és aztán lapát. Először őket sajnálom le, mert ilyen kevéssel beérik, aztán meg magamat, mert nem látom meg a kevésben azt a pici pluszt, amitől nekik ennyire jó lehet együtt, évek óta már.

Soldier: Szia, kegyetlen.

Lady Boss: Nocsak, kiszabadultál? Hogyan sikerült?

Soldier: Némi fizikai erővel és leleményességgel.

Lady Boss: Csalódott vagyok. Abban reménykedtem, segítségre lesz szükséged. Láttam a lelki szemeim előtt, amint a portásfiú oldoz el.

Soldier: Nem, ennyire azért nem sikerült megalázó helyzetbe hoznod.

Lady Boss: Érezhetően pipa vagy rám, mégis akarsz tőlem valamit.

Soldier: Igen. Magamra húzni azt a formás kis hátsód. De csak miután méltó büntetésben részesítettelek.

Lady Boss: Még előtted a három próba. Ezek szerint benne vagy a dologban? Azok után is, hogy a múltkor finoman szólva hoppon maradtál?

Soldier: Izgat, hogy szembe mersz szállni velem. Ezt nem sokan teszik.

Lady Boss: Rendben, de akkor maradjunk részedről az egyoldalú magázódásnál. Ez is fontos szabály.

Soldier: Bocs, mindig megfeledkezem erről a fura mániájáról, Úrnőm.

Lady Boss: Így van, az Úrnőm a helyes megszólítás.

Soldier: Akkor hogyan tovább?

Lady Boss: Már ki is találtam neked az első feladatot. Kíváncsi vagyok, milyen az, amikor képességeid maximumát nyújtva elégítesz ki egy nőt, csakis az ő örömére.

Soldier: Állok szolgálatára, hölgyem.

Lady Boss: Nem így gondoltam. Végig szeretném nézni webkamerán keresztül, ahogyan valaki mással csinálod. Olyan nővel, aki igazán éhezik egy kis kényeztetésre…

Soldier: Ez izgalmasan hangzik.

Lady Boss: Nem eléggé. Azt akarom, hogy a munkahelyeden csináld, a saját irodádban, fényes nappal.

Soldier: Honnan tudja, hogy van saját irodám???

Lady Boss: Nem tudom, csak feltételezem, mert uralkodó típusnak tűnsz, és gyári munkások ritkán járnak A8-assal.

Soldier: Ügyes megfigyelés. Jó, legyen. Örömmel megmutatom, miféle kényeztetésben lehet része a kis játékunk végén, már ha hagyom, hogy hozzájusson.

Lady Boss: Ne kalandozz el! Most az előtted álló feladatra koncentrálj! Mikor legyek gép előtt, hogy lássam az akciót?

Soldier: Kedden, koradélután megfelel? Ez lesz az ebéd utáni desszertem…

Lady Boss: Olyan nőt válassz az alkalomra, aki igazán megérdemli, hogy jól bánjanak vele! Ez fontos. Egyébként pedig tetszik az illatod.

Soldier: Az öné sem rossz ösztönzés, ahogyan az érintése sem.

 Amint leírom, szinte újra átélem, amikor egy pillanatra belécsúsztam. Nagyon szűk volt, mint egy szűzlány, puha, és olyan forrónak éreztem, mintha lázas lenne. Amilyen állapotban akkor voltam, még két mozdulat és kikészültem volna tőle.

Tovább gépelek.

Soldier: Miután otthagyott, szerettem volna befejezni, amit elkezdett, csak épp megkötözte a kezemet. Tisztában van azzal, mennyire fáj egy férfinak, ha a csúcs előtt pár pillanattal ezt teszik vele?

Lady Boss: Nagyon is. De hidd el, egy nőnek is elég kellemetlen, ha a pasi hamarabb bevégzi, mint hogy neki jó volna. Ne mondd, hogy sosem hagytál senkit parlagon!

Soldier: Nem mondom.

Lady Boss: Akkor megérdemelted ezt a kis büntetést. Nincs jogod haragudni.

Soldier: Nem is haragszom. De ha egyszer a kezeim közé kapom, úgy megdugom, hogy azt, míg él, nem felejti el.

Lady Boss: Nahát! Soha nem akartak még ilyen udvariasan megbaszni. :)

Soldier: Ugye? Aki tud, az tud. :)

Lady Boss: Most mennem kell kutyát sétáltatni. Trixi kaparja az ajtót.

Ezen az éles váltáson elnevetem magam, miközben belekortyolok a boromba. Általában nem vagyok kíváncsi az áldozataim privát életére, így az övére sem, de meg kell hagyni, ennek a csajnak van stílusa. Ráadásul aranyos. Ki tudja, lehet, hogy hónapokig játszom majd vele és nagyon izgalmas emlékeket ad nekem.

Soldier: Oké. Én maradok, és megszervezem a kedd délutánt. Izgalmas lesz abban a tudatban szexelni, hogy maga figyel. A látvány hatására talán becsúszik a keze a bugyijába is…

Lady Boss: Ahhoz nagyon jónak kell lenned, mert válogatós vagyok. Jaj! A fenébe!

Soldier: Mi történt?

Falom a sajtszeleteket és borozom. Perceken át nem történik semmi. Nyilván valami külső tényező zavarta meg őt a chat-elésben, az is lehet, hogy a kutyája nem bírta tovább és az ajtóban végezte el a dolgát. Kárörvendő mosoly ül az arcomon – a csajjal kapcsolatban enyhén szólva is kettős érzéseim vannak. Meg tudnám tépni, amiért a múltkor kiszúrt velem, ugyanakkor kíváncsi vagyok rá, és azt hiszem, számtalan változatban képes lennék megdugni. Sajnálom, hogy kilépett a chat-ről, mert ha valaki, ő aztán igazán hatékony figyelemelterelő. Csak most jut eszembe ismét Dávid és Viki látogatása. Ez az esküvő a hátam közepére sem hiányzik, de ott kell lennem, nincs mese.

Gyorsan megnézem, kik vannak még online: Sacika, természetesen, aki valószínűleg dacos sértettségből nem ír rám, mert azt várja, hogy én keressem. A jól bejáratott lányok közül itt van még Tina, az anyuka, akivel olykor szintén összejárok. Lady Boss azt akarja, olyan nőt válasszak a keddi találkozóra, aki igényli a törődést. Nos, Tina igazán ilyen – pont ezért nem találkozom vele túl gyakran: ő még inkább hajlamos elhitetni önmagával, hogy kialakulhat valami köztünk, mint Saci. Nem csoda, hiszen csak huszonnégy éves, és egyedül neveli a bölcsődés gyerekét. Jó ideje nem talál maga mellé senkit, egy puttonnyal a hátán nem könnyű, de szexre azért szüksége van, ami érthető. Ezért vagyok én neki ideális választás, mert nekem csak az kell. Igaz, amikor vele vagyok, néha kényelmetlen a szituáció. Nincs kire bíznia a gyereket, és mindössze egyszobás, szerény kis albérletben lakik, a második kerületben. Oda szoktam menni, hozzá, és amikor a kis fickó végre elalszik, miénk a pálya. Általában nincs vele könnyű dolgunk, mert mintha ösztönösen érezné, mire készül az anyja, általában egy csöpp álom sincs a szemében. A kanapé túlsó oldalán, a padlón szoktunk játszani. Ez azért jó, mert nem lát oda a gyerek, és van valami titokzatos varázsa, hogy stikában áldozunk az erotika oltárán. Igaz, a múltkor a kölyök felsírt, éppen akkor, amikor Tina összekötött kezekkel és lábakkal, nagy, rózsaszín, felfelé meredő fenekével a padlón arra várt, hogy használatba vegyem a vibrátort. Eloldozni, rendbe tenni a ruházatát, visszaaltatni a gyereket, és egyáltalán kiesni a szerepünkből a külső tényezők miatt -– nem nekem való. Tinával együtt lenni egyet jelent a bonyodalommal. Szexben nem kötök kompromisszumot, nem alkalmazkodom, mert a vágyaim csakis rólam szólnak. Most, a Lady Boss adta feladatom kivitelezéséhez mégis ez a nő tűnik ideális választásnak. Már csak azért is, mert ha jól tudom, egyelőre álláskereső üzemmódban van, a gyereke mellett, és semmi nem akadályozza, hogy kedden, napközben bejöjjön hozzám. Van már egy hónapja is, hogy utoljára láttam, igazán hálás lesz érte, ha gondozásba veszem.

 Soldier: Szia, Tina! Mi a helyzet feléd? Van már melód?

 Tina1988: Szia. Nincs, sajna, :( De rajta vagyok az ügyön. Valamikor tali? Feldobhatnád a hangulatom. :)

Soldier: Ezért írok. Gyere be hozzám kedden, kettőre.

Tina1988: Úgy érted, a munkahelyedre?

Soldier: Igen. Kedd reggel megkapod tőlem a címet. De ne menj a recepcióra, lemegyek érted az aulába.

Tina1988: Nem is tudom. Az igazság az, hogy épp akkor van egy állásinterjúm. Később nem jó? Bár ötre a bölcsiben kell lennem…

Soldier: Csak kettőkor van egy szabad órám, ezt leszámítva tele a hetem.

Tina1988: Nem mondhatom le az interjúmat.

Soldier: Tudod, nagy cégnél dolgozom, lehet, hogy itt is találunk neked valamit.

Tina1988: Komolyan mondod? :)

Soldier: Persze.

Ez még nem ígéret, teszem hozzá gondolatban, és valahol, mélyen harsog egy hang az agyamban, hogy épp most szegem meg az egyik saját magam alkotta, fontos szabályt: hogy szexpartnert a céghez nem viszünk. Magam is elcsodálkozom azon, milyen erős hatással van rám az a másik nő. Ijesztő, hogy áldozatot hozok érte, de nem foglalkozom vele, csak úgy sodródom. Eszelősen vonz az illata, az íze, az érzéki teste, a lázadó személyisége – nincs többről szó, nem kell misztifikálni.

Tina1988: Akkor ott leszek. :)

Soldier: Nem bánod meg. Nem mindennapi élményben lesz részed, azt megígérhetem.

---

Penna Percek - Spirit Bliss: Elég a zombiságból!

A napokban elolvastam Isaac Marion Eleven testek című könyvét, ami zombikról szól. Nagyon tetszett, de most kivételesen, ezt a kis bejegyzést nem könyvkritikának szánom, csak a könyv ihlette. :)

A könyv kiolvasása után lementem a boltba vásárolni néhány dolgot, és a történet hatására önkéntelenül is elkezdtem figyelni az embereket. Amit észrevettem, az pedig több volt, mint ijesztő. Mindenhol faarcú emberek mászkáltak körülöttem, lassan vonszolva magukat, mint akik már ahhoz is fáradtak, hogy egyáltalán éljenek. Ha valaki szembe jött velem, eszébe sem jutott kikerülni, ha én nem ugrok félre, nekem jön vagy egyenesen legyalul a bevásárló kocsival. Mintha láthatatlan lennék. Egy idő után elkezdtem szorongani, mert úgy éreztem, én vagyok az egyetlen eleven ember egy csomó zombi között.

Az Eleven testek története és az élet is azt a tanulságot nyújtja számomra, hogy sokszor az élők és a zombik között nincs semmi különbség. A valóságban az emberek jó része pont úgy létezik és viselkedik, akár egy élőhalott. Bár agyakat nem esznek és a hús sem rohad a csontjaikról, mégis teljesen elfelejtették, milyen élni. Nincsenek álmaik, vágyaik, fáradtak, lassúak, életuntak, nem tudnak már semmit élvezni, fogalmuk sincs, hogyan kell boldognak lenni. És ez nagyon szomorú.

Aki ismer, annak nem lesz meglepetés, hogy imádom a cirkuszt. Sok zseniális cirkusz előadásán jártam már, és elvarázsol az a misztikus világ, ami a sátorba belépve fogadja a nézőket. Egyetlen dolog van, ami miatt el vagyok keseredve egy-egy előadás végeztével, ez pedig az emberek reakciója. Én és a barátaim mindig csillogó szemmel, hatalmas vigyorral jövünk ki a sátorból, aztán végignézünk az embereken, és szíven szúr a látvány. Hiába a varázslat, hiába a csoda, képtelenek mosolyogni. Érzelemmentes maszkkal az arcukon vonulnak ki, még néhány óra erejéig sem képesek kikapcsolódni és élvezni az életet. A szörnyű az, hogy ez már a gyerekekre is érvényes. A szüleik hatására még ők is elfelejtettek mosolyogni, nevetni, gyereknek lenni.

Én amondó vagyok, hogy mindenkinek vannak problémái. Manapság sajnos elég súlyosak. De ha elfelejtünk mosolyogni, elfelejtünk boldognak lenni, elfelejtünk élni, akkor ezek a gondok egyszerűen megölnek minket. Zombiként pedig mi értelme végigvegetálni az életet?

Úgyhogy a gondok ellenére, próbáljuk kiélvezni az apró csodákat, örömöket, találjuk meg azt, ami értelmet ad az életünknek. Mert csak nyitott szemmel és szívvel kell járni, és rálelhetünk arra, amit keresünk. Amint erre képesek leszünk, akármilyen teher is nyomja a vállunkat, nem érhet el minket a zombiság, megmaradhatunk Elevennek. :)

Spirit Bliss

H.E. és az indigók - Harmadik fejezet

Nézeteltérések

Zinnia, a Sötét Indigó

Florem, földalatti vendégkamra

Álomszerű állapotban lebegtem az örvényben. Képek rajzottak a fejemben, filmhalomnak tűntek, de néhány másodperc elteltével rájöttem, hogy emlékek. Először fényes folyam ölelt körbe, Anya hangját hallottam, kedvesen végigsimított az arcomon, vigasztaló ölelésébe menekültem egy gondolatnyi időre.

Valahol éreztem, hogy az idő lelassult, talán meg is állt körülöttem abban a pillanatban, ahogy az idegenek berángattak – ahogy ők nevezték – az átjáróba.

Maradjak csendben – mondták – Senki nem fog bántani. Vigyáznak ránk.

És valóban. Akkor tudtuk, hogy baj van, amikor leléptünk az utolsó lépcsőfokról. Zsibbasztó bizsergés zsugorította össze a korábbi értelmetlen lelkesedésünket.

– Te is érzed? – kérdezte Ethienne, de addigra olyan bénult rémület lett úrrá rajtam, hogy csak bólintani bírtam. – Fordulj vissza! Most!

Már kiabált, de elkésett. Hirtelen szélroham kerekedett a semmiből, az ajtó bevágódott mögöttünk, a következő pillanatban pedig sötétkék örvény emelkedett a világítótorony kellős közepéből. A tölcsér vibrált, és valami édesen fanyar illatot árasztott magából, amit nem tudtam hová besorolni.

Aztán beözönlöttek hárman. Nem láttuk, ki-kicsoda, nem értettük a nyelvet, amit beszéltek, és megrémisztettek a gyorsaságukkal. Amikor az egyik megragadta a karomat, erősebben, mint amihez eddigi életem során hozzászoktam – sosem bántott senki, burokban nevelkedtem –, feljajdultam. A bátyámra néztem, és tudtam, hogy vége. Ethienne agyára vörös köd ereszkedett. Előrelódult, és leütötte a támadómat.

A másodperc egy töredékrészéig minden megfagyott. Támadóm féltérdre zuhant az ütés erejétől, mire a másik kettő döbbenten bámult ránk. Úgy néztek, mintha elment volna az eszünk, de könyörgöm, hát nem mi törtünk rájuk, hanem éppen fordítva.

Ethienne az ajtó felé tuszkolt, keze már a kilincsen volt, amikor még egy alak lépett elő az örvényből. Magas, szakállas férfi volt, arca kifejezéstelen, mintha pontosan tisztában lett volna mindennel, ami ebben a pillanatban történt.

Nem lépett közbe, csak a legmagasabb fickóra nézett.

– B terv – mondta, mire a másik bólintott, majd fejével intett a társainak.

Pánik szorongatott, sikítás kaparta a torkomat. A földön térdelő, akit a bátyám leütött, összeszedte magát, és lassan felemelkedett.

Ethienne lélegzete egy pillanatra elakadt, amikor rájött, hogy az illető egy velünk nagyjából egyidős lány. Akárki is volt, állta a testvérem elhűlt pillantását, vonásai nem árulkodtak semmiről, de aztán olyasmi történt, amire nem számítottunk: a lány kékesszürke szeme ezüstösen felizzott, mintha ezüstlángok lobbantak volna az íriszében. Az egész csupán egy pillanatig tartott, aztán újra megragadta a karom. Ethienne habozott, látszott, hogy tudatosan nem ütne meg egy lányt. Nem is lett volna alkalma, mert mielőtt megmozdulhatott volna, a háta mögül a magasabbik fickó lefogta a karját.

Ahogy betoloncoltak az örvénybe, és figyeltem a testvérem vergődését, a sikoly végre kiszökött a torkomon.

– Hope! Segíts!

– Zinnia, ne! – lihegte Ethienne, de már késő volt.

Trappolást hallottunk, Hope rohanását. Mit is gondoltam? Hogy a törékeny kishúgom majd megment minket négy különös alaktól, akik láthatóan edzettebbek nálunk? Ethienne ütésétől én legalább két napig aludtam volna, de a lánynak kutya baja sem volt, sőt, úgy nézett ki, mint aki szívesen kierőszakolt volna még egy horgot.

Hope próbált segíteni. A drága Hope! De hiába. Felkészültebbek voltak, és valamilyen fura módon gyorsabbak, mint mi. Az utolsó, amit láttam a húgom rémült pillantása, mely szinte keresztülégette magát a retinámon, fájó emlékként befészkelve magát a többi közé az agyamba.

Megmozdulni sem mertem. Ethienne-t keményen tartották, de láttam, hogy nem okoznak neki fájdalmat. Nem bántottak minket, mégis megdermedtem a rémülettől, mert elragadtak attól, akitől soha nem lett volna szabad elszakadnunk.

A szakállas fickó szemben állt velünk. A harmincas évei végén járhatott, napbarnított kezét egy vékony, erezett fából készült, különös formájú boton pihentette. Balján a mutató és hüvelykujja közötti területen különös mintázatú, fehér tetoválás rajzolódott ki. Fura érzés volt látni, emlékeztetett valamire… A fickó is fura volt, a szemét le sem vette rólam, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

Ethienne folyamatosan izgett-mozgott, kérdezősködött, hogy mit akarnak tőlünk, miért hurcoltak el, aztán fenyegetőzött a bácsikánkkal, apánkkal, a kormánnyal, mire a legmagasabb fickónak a magasba szökött a szemöldöke, de továbbra sem szólt semmit. Ellenben a botos, szakállas alakkal:

– Nyugalom, barátom! – Hangja hipnotikus nyugalmat árasztott, ám Ethienne-nek el volt durranva az agya, így semmi nem hatott rá. Tudtam, hogy inkább engem félt, mint saját magát, és ez melegséggel töltött el ott, ahol idáig megdermesztett a rémület.

– Nagyon nem vagyunk barátok, ember! – csattant fel, és rántott egyet a vállán, hátha ki tudja szabadítani magát egy hirtelen mozdulattal.

Ethienne

Nem tudta. A magasabb fickó félrevonultan figyelt. A hideg rázott tőle. Ugrásra készen várakozott, hátha szükség lesz az ő szaktudására is a továbbiakban, de szükségtelen volt a feszültsége. Ethienne-t egy vele egyforma magas, de sokkal kidolgozottabb izomzatú fickó tartotta. Ujjatlan fölsőt viselt, ami túl sokat engedett láttatni a testéből. Idegesen félrekaptam a pillantásomat. Nem sok ruhát viseltek – természetes anyagnak tűnt, a színe a barna és a zöld keveréke, és a legtöbb darab inkább látszott hasznosnak, mint divatosnak. Kinek mi jön be, nem igaz?

Ethienne szavaira az engem felügyelő lány fagyosan reagált.

– Nagyon nem vagyunk emberek, haver!

Még a feltételezés is sértőnek hangzott.

A torkomra forrt a riadt nyögés, de a bátyám ilyen helyzetekben mindig beindult.

– Belőled nem is néztem ki, cyberlady! – Ethienne gúnyos hangja megtöltötte a levegőt feszültséggel. Bár a fickó a háta mögött tartotta a karjait, az ostoba bátyám merészen előrehajolt, hogy a tekintete egyvonalba kerüljön a lányéval, aki kreolbőre ellenére elpirult. Bizonyára a haragtól. Ethienne azonban még korántsem végzett. – A fajtádnak talán acél van a bőre alá építve?

– Tán fáj a kezed, puhány? – húzta ki magát a lány. – Mifelénk a férfiakat keményebb fából faragták.

– Kendra! – szólalt meg figyelmeztető éllel a szakállas fickó, mire a lány bosszankodva hátrált egy lépést.

A helyzet alakulása Ethienne kedvére valóan alakult. Fölényes mosoly terült szét csinos arcán.

– Ejnye, Kendra – ismételte gúnyosan a lány nevét. – Ne legyél ennyire feminista. Apuci berág a végén.

– Vigyázz a szádra, ostoba Indigó! – sziszegte a lány lesütött szemmel.

– Kendra, elég! – rótta meg újra az öreg, majd különös botját tetovált kezébe emelve Ethienne elé lépett. Csaknem egyforma magasak voltak, ezért könnyedén tudta a magáénak követelni a bátyám figyelmét. A hangja továbbra is halk, hipnotikus volt, amikor megszólalt. – Értékelem a bátorságodat, ahogy az ikredet véded, Indigó. Azonban erre semmi szükség. Nem fogunk ártani sem neked, sem neki. A segítségetekre van szükségünk, és hogy higgyetek a szavaknak, amiket megosztunk majd veletek, olyan helyre viszünk benneteket, ami megkönnyíti mindezt.

Betuszkoltak minket az örvénybe. Közben még hallottam, ahogy Ethienne odasúgja a lányak: – Mellesleg mifelénk a nők érzékiek, és nem ilyen mazoista alkatok, mint te.

Nem! Nem, nem, nem, nem! Egyáltalán nem akartam ezt. Vissza akartam menni, hogy megnyugtassam Hope-ot, szinte éreztem a félelmét, az idegességét. Vissza akartam menni Anyához és Apához, vagy csak Jedediah bácsihoz, hogy megismerhessem, az érdekes házvezetőnőjével együtt.

De hiába akartam bármit. Ez volt a valóság, körbeölelt és fojtogatott, színes karikákat rajzolt a szemem elé. Hangok mosódtak össze, Ethienne kiabálta a nevemet, aztán a fogvatartójára ordított, hogy eressze végre szabadon. Éppen időben, mert a lábam felmondta a szolgálatot, ahogy a talaj kicsúszott alólam.

Az emlékfolyam beáramlott a fejembe, megragadtam az első képkockát, és kimerevítettem, mintha egy moziban ültem volna, ahol az elfeledett filmjeimet vetítik. Félhomály volt. Nem azért, mert besötétedett, nem is áramszünet miatt, csak Hope szobájában jártam. Akkoriban került oda hozzánk, én pedig lámpaoltás után besurrantam hozzá.

Nem az ágyában feküdt, ahogy vártam. Nem láttam sehol, pedig az ágy alá is benéztem. Már éppen indultam, amikor tüsszentést hallottam a gardrób felől. Először elvettem a párnára készített hosszú fülű kutyát, ami régebben az enyém volt, majd a plüssel a kezemben leültem a gardróbszekrény elé törökülésben.

Tudtam, hogy odabenn van a kislány, aki a létező legrosszabb sorsot élte meg. Egy évvel fiatalabb nálam, és már a megtalálása előtt éreztem, hogy ő lesz a másik testvérem. Volt ez az érzés, ami egyszer csak fellángolt bennem, és követnem kellett, hogy megszűnjön.

Ethienne is így volt ezzel.

A padló nyikordulása árulta el, amikor utánam jött. Mellém telepedett, nem kérdezett semmit, és beszélni kezdtünk. Egymás szavába vágva meséltünk a szekrényben ülő kislánynak a szüleinkről, az otthonunkról, a terveinkről, melyekbe őt is beleszőttük. Egy alkalommal tisztán hallottuk a kuncogást Ethienne vicce után. Ezen annyira meglepődtünk, hogy teljesen elnémultunk. Erre a kislány is riadtan elhallgatott.

Minden este bementünk hozzá, és beavattuk a titkainkba, meséltünk neki a csínyjeinkről, bármiről, amiről úgy gondoltuk, hogy kicsalogathatja a csigaházából. Anyáék nem tudtak erről, időt akartak adni Hope-nak, hogy megszokjon minket, ezért sosem nyomultak felé erőszakosan.

Aztán lassanként apró változások történtek. Egy este nem volt az ágyon a hosszú fülű kutya – biztosra vettem, hogy a szekrényben van. Rákövetkező este a szekrény ajtaja résnyire nyitva maradt – csak egy ezüstös szempár ragyogott ránk a sötétből, mégis olyan diadalérzés töltött el, mintha sikeresen hoztunk volna le csillagot az égről.

Hope apró volt, alultáplált, kisebb, mint a vele egykorúak, és később döbbentünk csak rá, hogy mennyire ki van éhezve a szeretetre.

Újabb emlék tört a felszínre. Négyen ültünk már Hope szobájában az ágyán. Fél éve lakott már velünk, de addig a pillanatig egyetlen szót sem szólt. Ethienne valami vicceset mondott a lányokról, amin mind nevettünk. Anya mosolyogva összeborzolta a bátyám haját, majd végigsimított a fejem búbján, végül Hope arcán. Ösztönös mozdulat volt ez tőle. Szeretett megérinteni bennünket, hogy kifejezze a szeretetét és megnyugodjon, valóban ott vagyunk vele, de Hope egész testében lemerevedett a számára szokatlan gesztustól.

Anya lesápadt, nem akart semmi rosszat. Épp visszahúzta a karját, hogy teret hagyjon összetört lelkű lányának, mikor Hope elkapta a kezét. Egy pillanatig tartotta, mi meg visszafojtott lélegzettel figyeltük. Anya szemében könnyek remegtek, és még Ethienne is képes volt komolyan átérezni a pillanat fontosságát.

Hope arcán egy könnycsepp gördült végig, és törékeny arcát belesimította Anya tenyerébe.

– Köszönöm – suttogta remegő hangon.

Akkor megtört a fal, egy réteg leomlott, és Hope feloldódott. Kivirult, és megtanulta megvédeni magát a capoeira és Ethienne segítségével. Vagány csaj lett, de néhány falat megtartott. Olyan falakat, amiket tíz centis vastagsággal erősített meg, és olyan emlékeket takartak, ahová sosem engedett bepillantást még nekünk sem. Elborzadtam a valóságtól, amikbe beavatott bennünket, az aranykalitkában nevelkedett szerencséseket, de még inkább riasztott a tudat, hogy ha ennyi szörnyűséget elmondott, mi lehet az a borzalom, amiből kizárt minket.

Hope pedig most egyedül van, kiszolgáltatottan a világnak, idegenek között… Szinte láttam magam előtt, ahogy összekucorodik a világítótoronyban és zokogva kiáltja a nevünket.

A sikolya visszataszított a valóságba. Elmosódott hangok szivárogtak lüktető fülembe.

– Óvatosabbnak kellett volna lennetek! – hallottam egy tiszta, női hangot, amit fojtott, ismerős férfihang követett.

– Azok voltunk. A lány bepánikolt, azért lett rosszul.

– Én is bepánikoltam volna a helyében, Nolan! – Hitetlenkedve nevetett, pedig én nem találtam semmit viccesnek. – Legalább azt a dromedár MacKwame-et itthon hagyhattad volna. Már a látványa is félelmetes lehet egy ilyen érzékeny lénynek.

– Felébredt – csatlakozott egy újabb idegen hang a társalgásba.

Ethienne érintésére a karomon kinyitottam a szemem, és azonnal felültem. Talán kissé hirtelen, mert megszédültem, és Ethienne –nek kellett megtartania.

– A frászt hozod rám, Zin! – rótt meg hiteltelenül, a hangjából áradó aggodalom forrósága körülölelt és beburkolt a biztonságos kis világunkba, ahol nem voltak fehérrel tetovált idegenek és monstrumok, akik hátrafogják a karját. – Jobban vagy?

– Azt hiszem – feleltem. Furcsán kábának éreztem magam, és a nyelvem is lassabban forgott, mint megszoktam.

Egy rövid hajú, harmincas nő lépett hozzánk, kezében furcsa, tölcsérformájú pohár, amit felém nyújtott. Körülbelül úgy nézhettem rá, mintha mérges kígyóval kínált volna, mert félúton elbizonytalanodva megállt.

– Az elnézéseteket kérjük! – Felismertem a hangját, ő volt, aki összeszidta a szakállas fickót, Nolant, aztán együtt kacarászott vele. Megbízhatatlan, könyveltem el magamban, hiába meresztgeti rám azokat az őzikeszemeket.

– Mit akartok tőlünk? – kérdezte Ethienne visszafogott indulattal, miközben a zsebéből előkotorta fekete keretes szemüvegét. A bal lencsén észrevehető repedés futott keresztül. – Miért raboltatok el minket?

Kérdésére a nő idegesen felnevetett. Nagyon jókedvű teremtés lehet, gondoltam rosszindulatúan.

– Nem akarunk bántani titeket – bizonygatta, és szúrós pillantást vetett oldalra.

Csak ekkor vettem észre, hogy milyen sokan vagyunk ebben a… helyiségben? Viszonylag nagy terem volt, középen asztallal. Afféle régimódi fajta, talán tölgyfából finoman faragva, körülötte hasonlóan megmunkált székekkel. A legmagasabb fickó az asztal tetején ült, lábát az egyik székre, könyökét a térdére támasztva.

A falakat figyelve arra gondoltam, barlangban lehetünk, amit berendeztek, de elvetettem a felvetést, mert a hőmérsékletet jóval magasabbnak éreztem. Hogy honnan származhattak az egyenetlen, fekete falminták, fogalmam sem volt.

Több bemélyedést is láttam. Az egyiknél sötét árny mozdult, és ahogy elérte a gyertyák fénye, felismertem. Ő volt, aki lefogta a bátyámat. Összeszűkült szemmel, kritikusan vizsgáltam, miközben a fejem felett éles szócsatát vívtak. Nem figyeltem, nem érdekelt, miről van szó, csak haza akartam menni. Az otthon ott van, ahol hárman együtt vagyunk. Ethienne, Hope és én. Itt és most nem volt otthon.

Kényszerítettem magam, hogy másra figyeljek, ezért visszatértem a monstrum mustrálásához. Pár méterre állt csak tőlünk, és így alaposabban szemügyre véve nem is volt annyira magas. Talán akkor, mint Ethienne, aki persze az 1,90 magasságával némiképp nagynak számított. Azonban a bátyám testfelépítése teljesen más volt. Ettől az alaktól felborzolódott minden egyes szőrszálam, amit megtűrtem magamon. Az izmai nemhogy nagyobbak voltak, mint amiket eddig láttam, de egyenesen hivalkodtak. A bőre aranyló barna, mintha egyenesen a nap csókolta volna rá ezt az árnyalatot.

MacKwame

A pillantásom feljebb siklott, és bosszankodva állapítottam meg hogy a fickónak nem csak a teste tökéletes, hanem az arca is. Nem tehettem róla, a szimmetrikus arcok vonzottak, ennek a példánynak pedig az volt. Nem volt igazán markáns arcéle, de zafírkék szeme szinte világított mélyen a hosszú, dús szemöldök alatt. Az orra széles volt, de erről elvonta a figyelmem telt ajka, mely abban a pillanatban húzódott csúfondáros mosolyra, ahogy észrevette a mustrálásom.

Zavartan sütöttem le a szemem, megvártam, míg a szívem értelmetlenül heves dübörgése csillapodik, mielőtt ismét felnéztem rá. Elakadt a lélegzetem, még mindig engem figyelt. A tekintetünk összekapcsolódott, mígnem szemtelenül rám vigyorgott. Élénk színű szemének sarkában nevetőráncok gyűrődtek, ezzel is hangsúlyozva kiemelkedő megjelenését.

Bosszankodva néztem a bátyámra, és megfogadtam, hogy arra ott a sarokban soha többé nem figyelek.

– Ha segítséget akarnak kérni tőlünk, nem a legjobb módja, ha előtte elraboltat minket. – Ethienne ingerült hangja visszaterelt a beszélgetéshez.

– Segítséget? – visszhangoztam értetlenül.

Ethienne finoman megszorította a karomat, majd hátat fordítva kellemetlen vendéglátóinknak teljes figyelmét rám irányította. Ez más helyzetben teljesen természetes lett volna, de most magamon éreztem annak a fickónak a kíváncsi pillantását, és láttam a többiek élénk érdeklődését.

Zinnia

– Jobban vagy? Minden oké?

Bizonytalanul bólintottam, de továbbra is azokat bámultam, akik minket bámultak.

– Nem fognak bántani minket?

– Egyáltalán nem figyeltél, igaz? – röhögött félhangosan, félkomolyan. Megvonta a vállát. – Nem hiszem. – Majd határozottabban hozzátette. – Úgysem engedem!

– Mit akarnak?

Újabb vállvonogatás.

– Nem tudom.

– Engem nem is érdekel! Haza akarok menni!

– Tudom – sóhajtott Ethienne.

– Nem, komolyan! – Megragadtam a karját. – Haza! Tudod, hogy értem! Ide kell hoznunk Hope-ot!

– Idehoznád? – rökönyödött meg, mire szikrányi bűntudatom támadt már csak attól, hogy egyáltalán megfordult ez a gondolat a fejemben.

Szempárbajoztunk néhány percig, majd hirtelen ötlettől vezérelve félretoltam, és felálltam, hogy szembenézzek az elrablóinkkal.

– Magyarázatot követelek!

Vidámság áradt felém a sarokból, majd halk mormolást hallottam.

– Igenis, hercegnő!

– MacKwame, viselkedj! – tette helyre a nő, mire a sarokban álló elhallgatott, ám éppolyan vidámság áradt onnan, mint korábban. Kétségkívül remekül szórakozott.

– Miért hoztatok ide minket? – kötöttem az ebet a karóhoz.

A nő közelebb lépett hozzám, lassan mozgott, mintha csak egy riadt őzikéhez beszélne. Ebben a pillanatban azonban nem őzike voltam, inkább vérengző sárkány, akit nagyon felbosszantottak.

– A nevem Quianna – nyújtotta felém a bal kezét. Automatikusan tükröztem a mozdulatát, és arra számítottam, hogy kezet rázunk, ehelyett az alkaromat ragadta meg. Finoman maga felé húzott, de amikor megdermedtem, azonnal visszakozott. Ideges mosollyal mutatott körbe a teremben. – A hely… A világ, amelybe hoztunk titeket, Florem.

– Azt mondta a cyberlady, hogy nem vagytok emberek – csatlakozott a faggatás-inkvizíciómhoz Ethienne is. Szavaira Kendra összerezzent, de egyéb jelét nem mutatta, hogy felfogta a sértést.

– Florem népét nemonoknak hívják.

– És fidelisek, és Nebulák… – hallottam újra a bosszantó mormolást.

Nolan, aki az ostoba szakállával eddig hátulról szemlélte az eseményeket, ezúttal kemény hangon figyelmeztette.

– Még egy ide nem illő információ, és kimész a kamrából!

– Oké, nemonok – tereltem vissza a figyelmet a meg-akarom-érteni-mi-folyik-itt nevezetű problémára. – Miért kellünk mi ide? És miért éppen most?

– És ami a legfontosabb, miért mi?

Quianna mély lélegzetet vett.

– Ahhoz, hogy megértsétek a miérteket, elmesélek egy történetet. Létezik egy világ, ahol nincs elektronika, nincsenek számítógépek, elektromos sütő, gázfűtés. Az itt élők egyszerű népek lehetnének, akik földművelésből élnek, de nem csak így van.  Ez a világ el van átkozva. A Földön dolgozó őrangyalok, nem tudni, miért, néha besokallnak. Helytelenül cselekszenek, vagy felfedik a kilétüket. Őket szabályok kötik a földi léthez, és ha ezt megszegik, többé nem lehetnek már angyalok.

– A bukottak? Bukott angyalokról beszélsz? Letépett szárnyak, meg hasonlók? – hisztérikus nevetés tört fel belőlem. – Ez álom, igaz? Ethienne? Mondd, hogy nem állok egy idegen világ kamrájában, hogy nem létező dolgokat próbáljak elhinni!

Ethienne vidám szemöldökrántással válaszolt.

– Én megcsíplek, ha te is.

– Láttam a Fallent, és nem tetszett – szegeztem a nőnek az állításomat.

Az arcára kiülő őszinte értetlenségtől teljesen kétségbe estem.

– Mi az a Fallen?

A bátyám kicsit előredőlve súgta a fülembe.

– Gyanítom, nekik sem jött be.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Mitől lett ilyen jókedved?

Megvonta a vállát.

– Nem akarnak bántani…

– Honnan tudod? – kiabáltam rá. Tántorgó lépést tettem előre, mire Quianna elhátrált tőlem, Nolan pedig közelebb jött. Egyértelműen tőlem akarta védeni a nőjét. Tőlem! Ha nem lett volna ennyire abszurd a helyzet, felröhögök. – Honnan tudod, hogy mire készülnek? Honnan tudod, hogy a konyhában nem készülődik a szakácsuk, hogy elkészítsen a kannibál-estre előfogásnak?

– Oh, mi egyáltalán nem eszünk húst – próbálkozott Quianna Nolan vállának árnyékából.

– Nem érdekel! Haza akarok menni!

– Előbb segítenetek kell nekünk a Nebulákkal szemben. – Nolan hűvös, tiszteletteljes higgadtsága lehűtötte tomboló érzékeimet.

– A Nebulák pedig?

– A bukott angyalok – súgta hátulról Ethienne, amivel kiérdemelt egy gyilkos pillantást.

– Stréber! – vádoltam csalódottan, aztán kétségbeesett elszántsággal néztem Nolan szemébe. – Hope nélkül semmit nem csinálok!

Finom rezgés rebbent jobbról. Először azt hittem, megint az a tuskó, MacKwame, vagy kicsoda – egyáltalán milyen név ez? Odanéztem, de nem ő volt. A legmagasabb fickó az asztalnál ült, idáig szótlanul, mozdulatlanul. Mögötte, a széken egy nagy darab, idősebb fazon.

– Hope? – nézett rám kérdőn Quianna.

– A lány, aki ott volt, amikor idehurcoltatok minket – magyaráztam, majd haragosan az asztalon csücsülő fickó felé intettem. – Akit volt szíves leverni, mielőtt visszamászott ebbe az egérlyukba.

– Esküszöm, ha nem lennél Indigó… – acsarkodott a lány, Kendra.

Nolan, mint jó apuci, azonnal rá is szólt.

– De az! Úgyhogy foltozd be a lyukat az arcodon!

Quianna döbbenten fordult az asztalon ülő fickó felé.

– Hunter? Arról volt szó, hogy senkit nem bántunk odaát…

A tag mögött ülő idősebb alak is megszólalt. Kár volt neki.

– És arról is, hogy nem hagyunk szemtanúkat.

Ahogy felfogtam, mit jelent mindez, páni félelem söpört végig rajtam. Nem voltam erre kész, nem akartam ezt. Nem így, nem most. Szükségem volt…

Ethienne megérezhette a gyengülésem, mert mellém állva a hónom alá nyúlt, úgy tartott az összecsuklás ellen.

– Nem érdekel minket egyetlen nemon sem, Nebula sem, Florem sem, senki! – jelentette ki végül határozottan. – Vagy elengedtek, vagy idehozzátok őt is!

– Az egy ember – szólalt meg Hunter, és a hangjában megbúvó megvetéstől hányingerem lett.

– És akkor mi van? – kapott a szón Ethienne. – Talán rasszista vagy? Emberek nem léphetnek a klubba, vagy mi?

– Ahogy mondod.

– Akkor mi mit keresünk itt?

Fölényes pillantására egészen apróra szerettem volna zsugorodni.

– Ti nem vagytok emberek! Indigók vagytok! – világosított fel minket Quianna.

– És az meg mi a franc?

A nő egy pillanatra elbizonytalanodott. Hallgatott. Mindenki hallgatott. Őrülten bosszantó, frusztráló volt, legszívesebben sikítottam volna, hogy mindenki füle belehasadjon.

Végül Nolan törte meg a kínosan hosszúra nyúlt csöndet.

– Az Indigók nagyon ritkák a világokban. A hatalmuk különlegesen erős a nem mindennapi származásuk következményeképpen.

– Igen, ezt felfogtuk – szakítottam félbe türelmetlenül.

– De mik pontosan az Indigók? – egészített ki Ethienne szinte oda sem figyelve a tartalom pontatlanságára.

Nolan sóhajtott.

– Az Indigók egy ember és egy Nebula kapcsolatából jönnek létre.

Szavait fagyos némaság követte. Nem csönd, mert abban is volt némi természetes alapzaj. Ez némaság volt. Fülsiketítő némaság.

– Azt akarjátok beadni nekünk, hogy félig emberek, félig pedig… – képtelen voltam befejezni.

Ethienne is csak suttogott.

– Félig bukott angyalok vagyunk.

A következő fejezet Hope szemszögéből olvashatjátok!

Mi lesz a Törés sorsa?

A Facebook-on ígértem Nektek egy bejegyzést azzal kapcsolatban, hogy az 5. fejezet közlését követően egy ideig nem lesz frissítés a Törés című online regényemből. Tudom, hogy szeretitek Zoárd történetét, hiszen rengeteg pozitív visszajelzést kaptam Tőletek, és azt is látom a statisztikákból, hogy hétről hétre várjátok a folytatást. Ez inspirál és boldoggá tesz. Hogy miért vonulok el egy kicsit mégis? Egészen regényes okból. Az online közlésnek hála, megismerkedtem valakivel, aki többet tud a DS párkapcsolatok (dominancia-szubmisszió) világáról, mint amennyit én valaha is tudhatok. Ez a férfi szembesített engem azzal, hogy Zoárd gondolatai a történet több pontján nincsenek a helyükön, hogy nem lehet egyetlen, múltban megélt traumára fogni magát a hajlamot. Hiszen az ő sorsa sem volt egyszerű, mégis, már 8 évesen művészien megkötözött nőkről, lovaglópálcákról és nyakörvekről fantáziált... Jó, oké, nyugi, nem árulhatok el többet. :-) Még. Pedig ez a sztori, ilyet csak az élet ír, na. :-)

De inkább a lényegre térek: informátorommal beszélgettünk egy jót és abban maradtunk, hogy segít nekem átírni, alaposan kidolgozni a Törés azon részeit, amelyek nem felelnek meg a szubkultúrának, és velem együtt kíséri végig a főszereplő karaktert az útján, egészen az utolsó leütésig, mindemellett a saját tapasztalataival is gazdagítja a történetemet. Úgy döntöttem, nem gördítek akadályokat, megélem, átélem a beszélgetéseket Vele, hagyom egy kicsit sodorni magam a sötét ajtó mögötti világban, abban bízva, hogy annak megértéséhez is közelebb jutok. Szeretnék egy hiteles történetet tárni elétek egy különleges valóságról, amelytől az átlag ember egyszerre viszolyog, és amelyre hihetetlen kíváncsi.

Őszinte leszek: nem tudom, meddig tart ez a folyamat. Beszélgetőtársam igen szabad lélek, a szenvedélyeinek él és nem akarok az agyára menni a könyv-mizériával. Különben is! Akkor meséljen, amikor kedve van hozzá, semmi esetre se kényszerből tegye, hiszen a végeredmény egész más lesz akkor, ha nem feladatként, hanem kihívásként tekintünk a közös "munkára".

Ha már látom a végét, ígérem, írni fogok! :) Ezt a projektet a Kiadóm is mellszélességgel támogatja, és most már én is azt mondom, ami készül, az igazi unikum. Szóval, Mr. Törés és én egy kis türelmet kérünk!

Kitti