H.E. és az indigók - Harmadik fejezet

Nézeteltérések

Zinnia, a Sötét Indigó

Florem, földalatti vendégkamra

Álomszerű állapotban lebegtem az örvényben. Képek rajzottak a fejemben, filmhalomnak tűntek, de néhány másodperc elteltével rájöttem, hogy emlékek. Először fényes folyam ölelt körbe, Anya hangját hallottam, kedvesen végigsimított az arcomon, vigasztaló ölelésébe menekültem egy gondolatnyi időre.

Valahol éreztem, hogy az idő lelassult, talán meg is állt körülöttem abban a pillanatban, ahogy az idegenek berángattak – ahogy ők nevezték – az átjáróba.

Maradjak csendben – mondták – Senki nem fog bántani. Vigyáznak ránk.

És valóban. Akkor tudtuk, hogy baj van, amikor leléptünk az utolsó lépcsőfokról. Zsibbasztó bizsergés zsugorította össze a korábbi értelmetlen lelkesedésünket.

– Te is érzed? – kérdezte Ethienne, de addigra olyan bénult rémület lett úrrá rajtam, hogy csak bólintani bírtam. – Fordulj vissza! Most!

Már kiabált, de elkésett. Hirtelen szélroham kerekedett a semmiből, az ajtó bevágódott mögöttünk, a következő pillanatban pedig sötétkék örvény emelkedett a világítótorony kellős közepéből. A tölcsér vibrált, és valami édesen fanyar illatot árasztott magából, amit nem tudtam hová besorolni.

Aztán beözönlöttek hárman. Nem láttuk, ki-kicsoda, nem értettük a nyelvet, amit beszéltek, és megrémisztettek a gyorsaságukkal. Amikor az egyik megragadta a karomat, erősebben, mint amihez eddigi életem során hozzászoktam – sosem bántott senki, burokban nevelkedtem –, feljajdultam. A bátyámra néztem, és tudtam, hogy vége. Ethienne agyára vörös köd ereszkedett. Előrelódult, és leütötte a támadómat.

A másodperc egy töredékrészéig minden megfagyott. Támadóm féltérdre zuhant az ütés erejétől, mire a másik kettő döbbenten bámult ránk. Úgy néztek, mintha elment volna az eszünk, de könyörgöm, hát nem mi törtünk rájuk, hanem éppen fordítva.

Ethienne az ajtó felé tuszkolt, keze már a kilincsen volt, amikor még egy alak lépett elő az örvényből. Magas, szakállas férfi volt, arca kifejezéstelen, mintha pontosan tisztában lett volna mindennel, ami ebben a pillanatban történt.

Nem lépett közbe, csak a legmagasabb fickóra nézett.

– B terv – mondta, mire a másik bólintott, majd fejével intett a társainak.

Pánik szorongatott, sikítás kaparta a torkomat. A földön térdelő, akit a bátyám leütött, összeszedte magát, és lassan felemelkedett.

Ethienne lélegzete egy pillanatra elakadt, amikor rájött, hogy az illető egy velünk nagyjából egyidős lány. Akárki is volt, állta a testvérem elhűlt pillantását, vonásai nem árulkodtak semmiről, de aztán olyasmi történt, amire nem számítottunk: a lány kékesszürke szeme ezüstösen felizzott, mintha ezüstlángok lobbantak volna az íriszében. Az egész csupán egy pillanatig tartott, aztán újra megragadta a karom. Ethienne habozott, látszott, hogy tudatosan nem ütne meg egy lányt. Nem is lett volna alkalma, mert mielőtt megmozdulhatott volna, a háta mögül a magasabbik fickó lefogta a karját.

Ahogy betoloncoltak az örvénybe, és figyeltem a testvérem vergődését, a sikoly végre kiszökött a torkomon.

– Hope! Segíts!

– Zinnia, ne! – lihegte Ethienne, de már késő volt.

Trappolást hallottunk, Hope rohanását. Mit is gondoltam? Hogy a törékeny kishúgom majd megment minket négy különös alaktól, akik láthatóan edzettebbek nálunk? Ethienne ütésétől én legalább két napig aludtam volna, de a lánynak kutya baja sem volt, sőt, úgy nézett ki, mint aki szívesen kierőszakolt volna még egy horgot.

Hope próbált segíteni. A drága Hope! De hiába. Felkészültebbek voltak, és valamilyen fura módon gyorsabbak, mint mi. Az utolsó, amit láttam a húgom rémült pillantása, mely szinte keresztülégette magát a retinámon, fájó emlékként befészkelve magát a többi közé az agyamba.

Megmozdulni sem mertem. Ethienne-t keményen tartották, de láttam, hogy nem okoznak neki fájdalmat. Nem bántottak minket, mégis megdermedtem a rémülettől, mert elragadtak attól, akitől soha nem lett volna szabad elszakadnunk.

A szakállas fickó szemben állt velünk. A harmincas évei végén járhatott, napbarnított kezét egy vékony, erezett fából készült, különös formájú boton pihentette. Balján a mutató és hüvelykujja közötti területen különös mintázatú, fehér tetoválás rajzolódott ki. Fura érzés volt látni, emlékeztetett valamire… A fickó is fura volt, a szemét le sem vette rólam, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

Ethienne folyamatosan izgett-mozgott, kérdezősködött, hogy mit akarnak tőlünk, miért hurcoltak el, aztán fenyegetőzött a bácsikánkkal, apánkkal, a kormánnyal, mire a legmagasabb fickónak a magasba szökött a szemöldöke, de továbbra sem szólt semmit. Ellenben a botos, szakállas alakkal:

– Nyugalom, barátom! – Hangja hipnotikus nyugalmat árasztott, ám Ethienne-nek el volt durranva az agya, így semmi nem hatott rá. Tudtam, hogy inkább engem félt, mint saját magát, és ez melegséggel töltött el ott, ahol idáig megdermesztett a rémület.

– Nagyon nem vagyunk barátok, ember! – csattant fel, és rántott egyet a vállán, hátha ki tudja szabadítani magát egy hirtelen mozdulattal.

Ethienne

Nem tudta. A magasabb fickó félrevonultan figyelt. A hideg rázott tőle. Ugrásra készen várakozott, hátha szükség lesz az ő szaktudására is a továbbiakban, de szükségtelen volt a feszültsége. Ethienne-t egy vele egyforma magas, de sokkal kidolgozottabb izomzatú fickó tartotta. Ujjatlan fölsőt viselt, ami túl sokat engedett láttatni a testéből. Idegesen félrekaptam a pillantásomat. Nem sok ruhát viseltek – természetes anyagnak tűnt, a színe a barna és a zöld keveréke, és a legtöbb darab inkább látszott hasznosnak, mint divatosnak. Kinek mi jön be, nem igaz?

Ethienne szavaira az engem felügyelő lány fagyosan reagált.

– Nagyon nem vagyunk emberek, haver!

Még a feltételezés is sértőnek hangzott.

A torkomra forrt a riadt nyögés, de a bátyám ilyen helyzetekben mindig beindult.

– Belőled nem is néztem ki, cyberlady! – Ethienne gúnyos hangja megtöltötte a levegőt feszültséggel. Bár a fickó a háta mögött tartotta a karjait, az ostoba bátyám merészen előrehajolt, hogy a tekintete egyvonalba kerüljön a lányéval, aki kreolbőre ellenére elpirult. Bizonyára a haragtól. Ethienne azonban még korántsem végzett. – A fajtádnak talán acél van a bőre alá építve?

– Tán fáj a kezed, puhány? – húzta ki magát a lány. – Mifelénk a férfiakat keményebb fából faragták.

– Kendra! – szólalt meg figyelmeztető éllel a szakállas fickó, mire a lány bosszankodva hátrált egy lépést.

A helyzet alakulása Ethienne kedvére valóan alakult. Fölényes mosoly terült szét csinos arcán.

– Ejnye, Kendra – ismételte gúnyosan a lány nevét. – Ne legyél ennyire feminista. Apuci berág a végén.

– Vigyázz a szádra, ostoba Indigó! – sziszegte a lány lesütött szemmel.

– Kendra, elég! – rótta meg újra az öreg, majd különös botját tetovált kezébe emelve Ethienne elé lépett. Csaknem egyforma magasak voltak, ezért könnyedén tudta a magáénak követelni a bátyám figyelmét. A hangja továbbra is halk, hipnotikus volt, amikor megszólalt. – Értékelem a bátorságodat, ahogy az ikredet véded, Indigó. Azonban erre semmi szükség. Nem fogunk ártani sem neked, sem neki. A segítségetekre van szükségünk, és hogy higgyetek a szavaknak, amiket megosztunk majd veletek, olyan helyre viszünk benneteket, ami megkönnyíti mindezt.

Betuszkoltak minket az örvénybe. Közben még hallottam, ahogy Ethienne odasúgja a lányak: – Mellesleg mifelénk a nők érzékiek, és nem ilyen mazoista alkatok, mint te.

Nem! Nem, nem, nem, nem! Egyáltalán nem akartam ezt. Vissza akartam menni, hogy megnyugtassam Hope-ot, szinte éreztem a félelmét, az idegességét. Vissza akartam menni Anyához és Apához, vagy csak Jedediah bácsihoz, hogy megismerhessem, az érdekes házvezetőnőjével együtt.

De hiába akartam bármit. Ez volt a valóság, körbeölelt és fojtogatott, színes karikákat rajzolt a szemem elé. Hangok mosódtak össze, Ethienne kiabálta a nevemet, aztán a fogvatartójára ordított, hogy eressze végre szabadon. Éppen időben, mert a lábam felmondta a szolgálatot, ahogy a talaj kicsúszott alólam.

Az emlékfolyam beáramlott a fejembe, megragadtam az első képkockát, és kimerevítettem, mintha egy moziban ültem volna, ahol az elfeledett filmjeimet vetítik. Félhomály volt. Nem azért, mert besötétedett, nem is áramszünet miatt, csak Hope szobájában jártam. Akkoriban került oda hozzánk, én pedig lámpaoltás után besurrantam hozzá.

Nem az ágyában feküdt, ahogy vártam. Nem láttam sehol, pedig az ágy alá is benéztem. Már éppen indultam, amikor tüsszentést hallottam a gardrób felől. Először elvettem a párnára készített hosszú fülű kutyát, ami régebben az enyém volt, majd a plüssel a kezemben leültem a gardróbszekrény elé törökülésben.

Tudtam, hogy odabenn van a kislány, aki a létező legrosszabb sorsot élte meg. Egy évvel fiatalabb nálam, és már a megtalálása előtt éreztem, hogy ő lesz a másik testvérem. Volt ez az érzés, ami egyszer csak fellángolt bennem, és követnem kellett, hogy megszűnjön.

Ethienne is így volt ezzel.

A padló nyikordulása árulta el, amikor utánam jött. Mellém telepedett, nem kérdezett semmit, és beszélni kezdtünk. Egymás szavába vágva meséltünk a szekrényben ülő kislánynak a szüleinkről, az otthonunkról, a terveinkről, melyekbe őt is beleszőttük. Egy alkalommal tisztán hallottuk a kuncogást Ethienne vicce után. Ezen annyira meglepődtünk, hogy teljesen elnémultunk. Erre a kislány is riadtan elhallgatott.

Minden este bementünk hozzá, és beavattuk a titkainkba, meséltünk neki a csínyjeinkről, bármiről, amiről úgy gondoltuk, hogy kicsalogathatja a csigaházából. Anyáék nem tudtak erről, időt akartak adni Hope-nak, hogy megszokjon minket, ezért sosem nyomultak felé erőszakosan.

Aztán lassanként apró változások történtek. Egy este nem volt az ágyon a hosszú fülű kutya – biztosra vettem, hogy a szekrényben van. Rákövetkező este a szekrény ajtaja résnyire nyitva maradt – csak egy ezüstös szempár ragyogott ránk a sötétből, mégis olyan diadalérzés töltött el, mintha sikeresen hoztunk volna le csillagot az égről.

Hope apró volt, alultáplált, kisebb, mint a vele egykorúak, és később döbbentünk csak rá, hogy mennyire ki van éhezve a szeretetre.

Újabb emlék tört a felszínre. Négyen ültünk már Hope szobájában az ágyán. Fél éve lakott már velünk, de addig a pillanatig egyetlen szót sem szólt. Ethienne valami vicceset mondott a lányokról, amin mind nevettünk. Anya mosolyogva összeborzolta a bátyám haját, majd végigsimított a fejem búbján, végül Hope arcán. Ösztönös mozdulat volt ez tőle. Szeretett megérinteni bennünket, hogy kifejezze a szeretetét és megnyugodjon, valóban ott vagyunk vele, de Hope egész testében lemerevedett a számára szokatlan gesztustól.

Anya lesápadt, nem akart semmi rosszat. Épp visszahúzta a karját, hogy teret hagyjon összetört lelkű lányának, mikor Hope elkapta a kezét. Egy pillanatig tartotta, mi meg visszafojtott lélegzettel figyeltük. Anya szemében könnyek remegtek, és még Ethienne is képes volt komolyan átérezni a pillanat fontosságát.

Hope arcán egy könnycsepp gördült végig, és törékeny arcát belesimította Anya tenyerébe.

– Köszönöm – suttogta remegő hangon.

Akkor megtört a fal, egy réteg leomlott, és Hope feloldódott. Kivirult, és megtanulta megvédeni magát a capoeira és Ethienne segítségével. Vagány csaj lett, de néhány falat megtartott. Olyan falakat, amiket tíz centis vastagsággal erősített meg, és olyan emlékeket takartak, ahová sosem engedett bepillantást még nekünk sem. Elborzadtam a valóságtól, amikbe beavatott bennünket, az aranykalitkában nevelkedett szerencséseket, de még inkább riasztott a tudat, hogy ha ennyi szörnyűséget elmondott, mi lehet az a borzalom, amiből kizárt minket.

Hope pedig most egyedül van, kiszolgáltatottan a világnak, idegenek között… Szinte láttam magam előtt, ahogy összekucorodik a világítótoronyban és zokogva kiáltja a nevünket.

A sikolya visszataszított a valóságba. Elmosódott hangok szivárogtak lüktető fülembe.

– Óvatosabbnak kellett volna lennetek! – hallottam egy tiszta, női hangot, amit fojtott, ismerős férfihang követett.

– Azok voltunk. A lány bepánikolt, azért lett rosszul.

– Én is bepánikoltam volna a helyében, Nolan! – Hitetlenkedve nevetett, pedig én nem találtam semmit viccesnek. – Legalább azt a dromedár MacKwame-et itthon hagyhattad volna. Már a látványa is félelmetes lehet egy ilyen érzékeny lénynek.

– Felébredt – csatlakozott egy újabb idegen hang a társalgásba.

Ethienne érintésére a karomon kinyitottam a szemem, és azonnal felültem. Talán kissé hirtelen, mert megszédültem, és Ethienne –nek kellett megtartania.

– A frászt hozod rám, Zin! – rótt meg hiteltelenül, a hangjából áradó aggodalom forrósága körülölelt és beburkolt a biztonságos kis világunkba, ahol nem voltak fehérrel tetovált idegenek és monstrumok, akik hátrafogják a karját. – Jobban vagy?

– Azt hiszem – feleltem. Furcsán kábának éreztem magam, és a nyelvem is lassabban forgott, mint megszoktam.

Egy rövid hajú, harmincas nő lépett hozzánk, kezében furcsa, tölcsérformájú pohár, amit felém nyújtott. Körülbelül úgy nézhettem rá, mintha mérges kígyóval kínált volna, mert félúton elbizonytalanodva megállt.

– Az elnézéseteket kérjük! – Felismertem a hangját, ő volt, aki összeszidta a szakállas fickót, Nolant, aztán együtt kacarászott vele. Megbízhatatlan, könyveltem el magamban, hiába meresztgeti rám azokat az őzikeszemeket.

– Mit akartok tőlünk? – kérdezte Ethienne visszafogott indulattal, miközben a zsebéből előkotorta fekete keretes szemüvegét. A bal lencsén észrevehető repedés futott keresztül. – Miért raboltatok el minket?

Kérdésére a nő idegesen felnevetett. Nagyon jókedvű teremtés lehet, gondoltam rosszindulatúan.

– Nem akarunk bántani titeket – bizonygatta, és szúrós pillantást vetett oldalra.

Csak ekkor vettem észre, hogy milyen sokan vagyunk ebben a… helyiségben? Viszonylag nagy terem volt, középen asztallal. Afféle régimódi fajta, talán tölgyfából finoman faragva, körülötte hasonlóan megmunkált székekkel. A legmagasabb fickó az asztal tetején ült, lábát az egyik székre, könyökét a térdére támasztva.

A falakat figyelve arra gondoltam, barlangban lehetünk, amit berendeztek, de elvetettem a felvetést, mert a hőmérsékletet jóval magasabbnak éreztem. Hogy honnan származhattak az egyenetlen, fekete falminták, fogalmam sem volt.

Több bemélyedést is láttam. Az egyiknél sötét árny mozdult, és ahogy elérte a gyertyák fénye, felismertem. Ő volt, aki lefogta a bátyámat. Összeszűkült szemmel, kritikusan vizsgáltam, miközben a fejem felett éles szócsatát vívtak. Nem figyeltem, nem érdekelt, miről van szó, csak haza akartam menni. Az otthon ott van, ahol hárman együtt vagyunk. Ethienne, Hope és én. Itt és most nem volt otthon.

Kényszerítettem magam, hogy másra figyeljek, ezért visszatértem a monstrum mustrálásához. Pár méterre állt csak tőlünk, és így alaposabban szemügyre véve nem is volt annyira magas. Talán akkor, mint Ethienne, aki persze az 1,90 magasságával némiképp nagynak számított. Azonban a bátyám testfelépítése teljesen más volt. Ettől az alaktól felborzolódott minden egyes szőrszálam, amit megtűrtem magamon. Az izmai nemhogy nagyobbak voltak, mint amiket eddig láttam, de egyenesen hivalkodtak. A bőre aranyló barna, mintha egyenesen a nap csókolta volna rá ezt az árnyalatot.

MacKwame

A pillantásom feljebb siklott, és bosszankodva állapítottam meg hogy a fickónak nem csak a teste tökéletes, hanem az arca is. Nem tehettem róla, a szimmetrikus arcok vonzottak, ennek a példánynak pedig az volt. Nem volt igazán markáns arcéle, de zafírkék szeme szinte világított mélyen a hosszú, dús szemöldök alatt. Az orra széles volt, de erről elvonta a figyelmem telt ajka, mely abban a pillanatban húzódott csúfondáros mosolyra, ahogy észrevette a mustrálásom.

Zavartan sütöttem le a szemem, megvártam, míg a szívem értelmetlenül heves dübörgése csillapodik, mielőtt ismét felnéztem rá. Elakadt a lélegzetem, még mindig engem figyelt. A tekintetünk összekapcsolódott, mígnem szemtelenül rám vigyorgott. Élénk színű szemének sarkában nevetőráncok gyűrődtek, ezzel is hangsúlyozva kiemelkedő megjelenését.

Bosszankodva néztem a bátyámra, és megfogadtam, hogy arra ott a sarokban soha többé nem figyelek.

– Ha segítséget akarnak kérni tőlünk, nem a legjobb módja, ha előtte elraboltat minket. – Ethienne ingerült hangja visszaterelt a beszélgetéshez.

– Segítséget? – visszhangoztam értetlenül.

Ethienne finoman megszorította a karomat, majd hátat fordítva kellemetlen vendéglátóinknak teljes figyelmét rám irányította. Ez más helyzetben teljesen természetes lett volna, de most magamon éreztem annak a fickónak a kíváncsi pillantását, és láttam a többiek élénk érdeklődését.

Zinnia

– Jobban vagy? Minden oké?

Bizonytalanul bólintottam, de továbbra is azokat bámultam, akik minket bámultak.

– Nem fognak bántani minket?

– Egyáltalán nem figyeltél, igaz? – röhögött félhangosan, félkomolyan. Megvonta a vállát. – Nem hiszem. – Majd határozottabban hozzátette. – Úgysem engedem!

– Mit akarnak?

Újabb vállvonogatás.

– Nem tudom.

– Engem nem is érdekel! Haza akarok menni!

– Tudom – sóhajtott Ethienne.

– Nem, komolyan! – Megragadtam a karját. – Haza! Tudod, hogy értem! Ide kell hoznunk Hope-ot!

– Idehoznád? – rökönyödött meg, mire szikrányi bűntudatom támadt már csak attól, hogy egyáltalán megfordult ez a gondolat a fejemben.

Szempárbajoztunk néhány percig, majd hirtelen ötlettől vezérelve félretoltam, és felálltam, hogy szembenézzek az elrablóinkkal.

– Magyarázatot követelek!

Vidámság áradt felém a sarokból, majd halk mormolást hallottam.

– Igenis, hercegnő!

– MacKwame, viselkedj! – tette helyre a nő, mire a sarokban álló elhallgatott, ám éppolyan vidámság áradt onnan, mint korábban. Kétségkívül remekül szórakozott.

– Miért hoztatok ide minket? – kötöttem az ebet a karóhoz.

A nő közelebb lépett hozzám, lassan mozgott, mintha csak egy riadt őzikéhez beszélne. Ebben a pillanatban azonban nem őzike voltam, inkább vérengző sárkány, akit nagyon felbosszantottak.

– A nevem Quianna – nyújtotta felém a bal kezét. Automatikusan tükröztem a mozdulatát, és arra számítottam, hogy kezet rázunk, ehelyett az alkaromat ragadta meg. Finoman maga felé húzott, de amikor megdermedtem, azonnal visszakozott. Ideges mosollyal mutatott körbe a teremben. – A hely… A világ, amelybe hoztunk titeket, Florem.

– Azt mondta a cyberlady, hogy nem vagytok emberek – csatlakozott a faggatás-inkvizíciómhoz Ethienne is. Szavaira Kendra összerezzent, de egyéb jelét nem mutatta, hogy felfogta a sértést.

– Florem népét nemonoknak hívják.

– És fidelisek, és Nebulák… – hallottam újra a bosszantó mormolást.

Nolan, aki az ostoba szakállával eddig hátulról szemlélte az eseményeket, ezúttal kemény hangon figyelmeztette.

– Még egy ide nem illő információ, és kimész a kamrából!

– Oké, nemonok – tereltem vissza a figyelmet a meg-akarom-érteni-mi-folyik-itt nevezetű problémára. – Miért kellünk mi ide? És miért éppen most?

– És ami a legfontosabb, miért mi?

Quianna mély lélegzetet vett.

– Ahhoz, hogy megértsétek a miérteket, elmesélek egy történetet. Létezik egy világ, ahol nincs elektronika, nincsenek számítógépek, elektromos sütő, gázfűtés. Az itt élők egyszerű népek lehetnének, akik földművelésből élnek, de nem csak így van.  Ez a világ el van átkozva. A Földön dolgozó őrangyalok, nem tudni, miért, néha besokallnak. Helytelenül cselekszenek, vagy felfedik a kilétüket. Őket szabályok kötik a földi léthez, és ha ezt megszegik, többé nem lehetnek már angyalok.

– A bukottak? Bukott angyalokról beszélsz? Letépett szárnyak, meg hasonlók? – hisztérikus nevetés tört fel belőlem. – Ez álom, igaz? Ethienne? Mondd, hogy nem állok egy idegen világ kamrájában, hogy nem létező dolgokat próbáljak elhinni!

Ethienne vidám szemöldökrántással válaszolt.

– Én megcsíplek, ha te is.

– Láttam a Fallent, és nem tetszett – szegeztem a nőnek az állításomat.

Az arcára kiülő őszinte értetlenségtől teljesen kétségbe estem.

– Mi az a Fallen?

A bátyám kicsit előredőlve súgta a fülembe.

– Gyanítom, nekik sem jött be.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Mitől lett ilyen jókedved?

Megvonta a vállát.

– Nem akarnak bántani…

– Honnan tudod? – kiabáltam rá. Tántorgó lépést tettem előre, mire Quianna elhátrált tőlem, Nolan pedig közelebb jött. Egyértelműen tőlem akarta védeni a nőjét. Tőlem! Ha nem lett volna ennyire abszurd a helyzet, felröhögök. – Honnan tudod, hogy mire készülnek? Honnan tudod, hogy a konyhában nem készülődik a szakácsuk, hogy elkészítsen a kannibál-estre előfogásnak?

– Oh, mi egyáltalán nem eszünk húst – próbálkozott Quianna Nolan vállának árnyékából.

– Nem érdekel! Haza akarok menni!

– Előbb segítenetek kell nekünk a Nebulákkal szemben. – Nolan hűvös, tiszteletteljes higgadtsága lehűtötte tomboló érzékeimet.

– A Nebulák pedig?

– A bukott angyalok – súgta hátulról Ethienne, amivel kiérdemelt egy gyilkos pillantást.

– Stréber! – vádoltam csalódottan, aztán kétségbeesett elszántsággal néztem Nolan szemébe. – Hope nélkül semmit nem csinálok!

Finom rezgés rebbent jobbról. Először azt hittem, megint az a tuskó, MacKwame, vagy kicsoda – egyáltalán milyen név ez? Odanéztem, de nem ő volt. A legmagasabb fickó az asztalnál ült, idáig szótlanul, mozdulatlanul. Mögötte, a széken egy nagy darab, idősebb fazon.

– Hope? – nézett rám kérdőn Quianna.

– A lány, aki ott volt, amikor idehurcoltatok minket – magyaráztam, majd haragosan az asztalon csücsülő fickó felé intettem. – Akit volt szíves leverni, mielőtt visszamászott ebbe az egérlyukba.

– Esküszöm, ha nem lennél Indigó… – acsarkodott a lány, Kendra.

Nolan, mint jó apuci, azonnal rá is szólt.

– De az! Úgyhogy foltozd be a lyukat az arcodon!

Quianna döbbenten fordult az asztalon ülő fickó felé.

– Hunter? Arról volt szó, hogy senkit nem bántunk odaát…

A tag mögött ülő idősebb alak is megszólalt. Kár volt neki.

– És arról is, hogy nem hagyunk szemtanúkat.

Ahogy felfogtam, mit jelent mindez, páni félelem söpört végig rajtam. Nem voltam erre kész, nem akartam ezt. Nem így, nem most. Szükségem volt…

Ethienne megérezhette a gyengülésem, mert mellém állva a hónom alá nyúlt, úgy tartott az összecsuklás ellen.

– Nem érdekel minket egyetlen nemon sem, Nebula sem, Florem sem, senki! – jelentette ki végül határozottan. – Vagy elengedtek, vagy idehozzátok őt is!

– Az egy ember – szólalt meg Hunter, és a hangjában megbúvó megvetéstől hányingerem lett.

– És akkor mi van? – kapott a szón Ethienne. – Talán rasszista vagy? Emberek nem léphetnek a klubba, vagy mi?

– Ahogy mondod.

– Akkor mi mit keresünk itt?

Fölényes pillantására egészen apróra szerettem volna zsugorodni.

– Ti nem vagytok emberek! Indigók vagytok! – világosított fel minket Quianna.

– És az meg mi a franc?

A nő egy pillanatra elbizonytalanodott. Hallgatott. Mindenki hallgatott. Őrülten bosszantó, frusztráló volt, legszívesebben sikítottam volna, hogy mindenki füle belehasadjon.

Végül Nolan törte meg a kínosan hosszúra nyúlt csöndet.

– Az Indigók nagyon ritkák a világokban. A hatalmuk különlegesen erős a nem mindennapi származásuk következményeképpen.

– Igen, ezt felfogtuk – szakítottam félbe türelmetlenül.

– De mik pontosan az Indigók? – egészített ki Ethienne szinte oda sem figyelve a tartalom pontatlanságára.

Nolan sóhajtott.

– Az Indigók egy ember és egy Nebula kapcsolatából jönnek létre.

Szavait fagyos némaság követte. Nem csönd, mert abban is volt némi természetes alapzaj. Ez némaság volt. Fülsiketítő némaság.

– Azt akarjátok beadni nekünk, hogy félig emberek, félig pedig… – képtelen voltam befejezni.

Ethienne is csak suttogott.

– Félig bukott angyalok vagyunk.

A következő fejezet Hope szemszögéből olvashatjátok!

Hope Emerson és az Indigók - Második fejezet

A nyári szünet kezdetének vége

Hope, a különleges ezüstszemű

Naplóbejegyzés részlet – Emerson, Hope, 2013. május 31.

„Az élet olyan kaland, amiben egyedül kell élvezned a tánclépéseket. Abban a pillanatban, amikor rátámaszkodsz valakire, minden kisiklik. A zene zavarossá válik, akár a zselé, aminek megrázod a tányérját; a lépést elvéted, a partnered köddé válik, te pedig a kemény padlón landolsz… egyedül.”

Jó néhányszor próbáltam már elmagyarázni az embereknek, hogy nem viselek kontaktlencsét. Nincs rá szükségem, mert tökéletes a látásom. Aztán jött a soron következő, ostoba kérdés: „De akkor miért ilyen színű a szemed?”

Na, jó, a szemem színe valóban nem hétköznapi: fekete gyűrűben ezüstszínű írisz ragyog. Igen, különösen napsütésben, valóban ragyog. A mai világban azonban, amikor minden tizedik ember beépített vámpírfog-implantátummal, műszempillával, tetovált szemöldökkel és egyéb finomságokkal rohangál az utcán, igazán eltekinthetnének a szemem színe fölött. Gyakran hordtam napszemüveget – mindig. Ennek következtében csinos gyűjteményt rendezhettem be a szobám falára eszkábált polcokon.

Nem fordítottam soha különösebb figyelmet a különlegességemnek. Bosszantó mellékterméke volt az egyébként is romlott életemnek, amiben valahogy mégis sikerült talpon maradnom. Nem rajtam múlott.

A történet úgy kezdődött, mint bármelyik szappanoperás szarság, amit nyomatnak a telenovellákban: anyám meghalt szülés után nem sokkal, én pedig árvaházról árvaházra, örökbefogadóktól az utcára vándoroltam. Tipikus… Az első család, amelyik örökbefogadott viszonylag normális volt. Tisztán tartottak, kaptam kaját is, járattak oviba, meg hasonlók. Csak akkor bántalmaztak, ha már nagyon túlnőtt a feszültség a családban, ami azt jelentette, hogy rajtam verték le, ha az állam havonta kevés támogatást fizetett utánam…  Ötéves koromig éltem velük, amikor a családfőt elvitte a francos szívroham, és a gyámügy az anyát nem találta elegendőnek, hogy továbbra is nevelhessen.

A második család már bajosabb volt egy idősebb lánytestvérrel, aki vagy tizenöt kilóval nyomott többet nálam. Ez okozta a főproblémát: soha nem volt elég neki a kaja. Az enyémet elvette, amikor a nevelőszüleink nem figyeltek. Ha nem adtam, megvert, és azt állította, én kezdtem. Akkor mehettem a sötét, hideg, magányos pincébe térdepelni.

Két évig éltem velük, amíg alultáplált állapotom miatt megvonták tőlük a gyámságot. Innentől kezdve már olyan gyakorisággal váltogattam a családokat, mint hétköznapi gyerek az ünneplőjét. Túl sokan voltak, túl sokszor okoztak fájdalmat, és néhány dologra rádöbbentem az évek alatt:

·         Soha nem akarok családot! Semmilyet!!!

·         Soha nem szülök gyereket!

·         Soha, de soha nem esek abba a csapdába, amit szerelemnek neveznek!

A legtöbb család, akiknél megfordultam, mind ebből indultak. Szerelem! Ostoba hormontúltermelődés, amit logikával, józanésszel és céltudatos gondolkodással egyszerűen le lehet győzni.

Éles dudaszó hasította ketté a gondolatfoszlányomat.

– Hope Emerson! Meddig vacakolsz már? Lekéssük a gépet, mire… – Becsaptam a szobám ajtaját, távoli mormogássá tompítva ezzel a földszintről kiabáló nővéremet.

Igen, nővérem. Hányattatásaimnak ugyanis tizenkét éves koromban vetett véget Izayah és Marie Emerson, akiknek már volt két örökbefogadott gyerekük, az ikrek: Ethienne és Zinnia. Ők némiképp – jócskán – szerencsésebbek voltak nálam, mivel Emersonék csecsemőkorukban találtak rájuk. Békés, gazdag, kiegyensúlyozott életet kaptak második esélyként, cserébe, amiért az anyjuk eldobta őket magától.

Izayah és Marie egy illuminált állapotban úszó párocskánál találtak rám, akik épp a fiukat próbálták beavatni a szexuális élet rejtelmeibe általam. Remekül szórakoztak, míg a rendőrség rájuk nem törte az ajtót. Ezek után soha nem kérdeztem, mi történt velük.

Emersonék végtelen türelemmel viseltettek irányomban, pedig nehéz eset voltam…

– Hope Emerson!

Frusztráltam sóhajtottam, és ráhúztam a cipzárt sötétkék utazóbőröndömre. A nyári szünet kezdetére jobb programot is el tudtam volna képzelni, minthogy egy világvége walesi falucskába cuccoljak a sosem látott nagybácsihoz. Izayah és a bátyja, Jedediah ugyan tartották a kapcsolatot, de valamiért soha nem látogatták egymást személyesen. Sosem érdekelt, miért van ez így, egyszerűen elfogadtam a helyzetet, mint Emerson-rigolyát. Volt belőle jó sok.

– Elkezdek visszaszámolni! – hallottam Zinnia hangját közeledni a lépcsőn fölfelé. Csak az én szobám volt idefenn, és csak én voltam késésben, így minden kétséget kizáróan nekem szólt a kiabálása.

A nővérem egyébként meglehetősen halk és visszafogott volt. Afféle csöndes bombázó, akit a pasik még csak álmukban sem mernek megközelíteni, annyira tartanak tőle. Na, jó, álmukban talán közelebb merészkednének hozzá.

Kopogtatott.

A gesztus annyira kedves volt, hogy kénytelen-kelletlen elmosolyodtam. Más esetben az Emerson házban élt „A családtagok előtt nem lehet zárva az ajtód!” felszólítás, de Zinnia túl jól ismert engem. Pontosan tudta, mennyire megvisel az egész utazás. Mindig is nehezen tűrtem a változásokat, tartottam az idegenektől, utáltam bájologni, amikor azonban kikotyogtam a véleményem dolgokról, nos… mondhatni, az emberek nem igazán tudtak mit kezdeni az én igazságaimmal. Először furcsán néztek rám, majd a legtöbb esetben elkönyveltek a szokásos tizenhat évesek közé, akikről köztudott volt, hogy mindenhatónak hiszik magukat, és úgy vélik, minden ismeretük megvan a világról.

– Hopee! – búgta Zinnia az ajtóm túloldaláról. Mindig utáltam, ha így szólítottak. Még az ikrek saját bevallása szerint is undorítóan hangzott, de…

Feltéptem az ajtót.

…erre mindig úgy reagáltam, hogy belenéztem a kihívó fél szemébe.

– Verekedni akarsz? – kérdeztem a nővéremet, és csípőre tettem a kezem. Vissza akart vágni, de a mozdulat elvonta a figyelmét, és szörnyülködő pillantással mért végig.

– Ebben akarsz jönni?

Megütközve meredtem rá. Mindenféle agresszív válaszmegoldásra számítottam, csak erre nem. Meglepetten végignéztem magamon, de akárhogy bámultam márkás, fekete szabadidőruhámat a piros csíkjaival, sehogy nem tudtam rájönni, mi Zinnia problémája az öltözékemmel.

– Mi bajod ezzel? – néztem rá értetlenül.

Zinnia egészen mélysötét, indigókék szeme elégedetlenül villant a ruhámra, mintha legalábbis rongyos zsákot húztam volna magamra, nem a legújabb márkadarabot. Emersonék nem vetették meg a jólétet, és tekintve, hogy  Izayah plasztikai sebészként tengette napjait, Marie pedig fogszakorvosként dolgozott, meg is engedhettek maguknak szinte bármit.

Például, hogy elkényeztessék mindhárom örökbefogadott gyermeküket.

– A probléma, hogy ez a ruha teljesen alkalmatlan az utazásra. Azt hittem, megegyeztünk, hogy farmer lesz az egyenruhánk – vált panaszossá a hangja, és akkor tudtam, hogy mi is a valódi probléma.

Zinnia ki nem állhatta, ha ő van a középpontban. A százhetvennyolc centis magasságához tökéletesen domboruló test tartozott. Mogyorószínű haját bubifrizuraként viselte, ami csak még jobban kiemelte angyali szépségű arcát, finom vonásait. Hatalmas indigókék szeméből olyan értelem sugárzott, ami a legtöbb embert arra készteti, hogy húzódjon egy sarokba, és maradjon csöndbe, amíg Zinnia a helyiségben tartózkodik.

Bombázóként ő lehetett volna a lánycsapat vezéregyénisége, az életét mindennapi bulizásoknak, és átcsókolózott éjszakáknak kellett volna kitöltenie, de Zinnia Emerson minden volt, csak átlagos nem. Különösen az extra külső tulajdonságaival felszerelve. Néhány szóban lehetett jellemezni: könyvmoly, ambiciózus, környezetvédő (a szelektív hulladékgyűjtés kezdetben az agyamra ment, amikor hozzájuk kerültem), zárkózott.

Ez utóbbi miatt dobták a legnépszerűbb lányok közül, és élükre került a furcsák kasztjának. Mert hiába volt gyönyörű, és hiába akarta az összes pasi vele eltölteni élete legerotikusabb éjszakáját, Zinnia borzasztó nehezen nyílt meg idegenek előtt. Olyanná vált, akár egy robot, akit arra programoztak, hogy szálfaegyenesen álljon, levegőt csak alig vegyen, és megszólalni is csak akkor szólaljon meg, ha feltétlenül szükséges.

Össze sem lehetett hasonlítani azzal az önmagával, aki itthon volt, és aki most bőszen lengette tenyerét az arcom előtt.

–Föld hívja Hope űrállomást. Elvesztettem a vonalat, Houston!

– Hagyj már békén! – röhögtem el magam, és félrelöktem a kezét. – Indulhatunk már. Készen vagyok.

Csalódott képet vágott, és lebiggyesztette tökéletesen telt ajkát. Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a duzzogást. Megragadtam a bőröndöm fogantyúját, és elindultam az ajtó felé.

Két lépéssel később megtorpantam, és bár a tekintetem az ég felé emeltem, a szavaimat mégis a nővéremhez intéztem, nem az égiekhez, ahogy igazán szerettem volna.

– Komolyan az a bajod, hogy nem farmert vettem fel?

Sóhaj, és csönd. Sosem hittem, hogy az egyszerű csönd ennyire tartalmas is lehet. Végignéztem Zinnia farmerbe bujtatott lábain. Tudtam, hogy hosszú combja van, de ezt tökéletesen elrejtette a bő nadrág alá. Azt is tudtam, hogy ha felvenne egy olyan szabadidőt, mint én, akkor lényegesen nagyobb feltűnést keltene, mivel az anyag rásimulna a testére. Sosem volt fennhéjázó, beképzelt, és tudtam, hogy őszintén zavarja, ha megbámulják. Nem tudott mit kezdeni a férfiak közeledésével, mert bármit is mondtak neki, abban ő kiérezte a „csak éjszakára kellesz” felhangot.

Zinnia nem felelt, csak megkerült, leült a piros-fekete takaróval fedett ágyam szélére, és maga elé meredt. Hátul rövidebb, elől és oldalt az álláig érő haja előrehullott félig eltakarva előlem az arcát. Ösztönösen ráhangolódtam az érzéseire. Ez olyan képességem, aminek egészen addig nem vettem különösebb hasznát, míg hozzájuk nem kerültem. Ethienne és Zinnia egyébként is könnyen megérezték, milyen a másik lelki állapota, de ezt senki más nem értette rajtuk kívül.

Amikor befogadtak, eleinte lekötött, hogy barátságtalan és kiállhatatlan legyek. Később, rájöttem, hogy itt nem fognak bántani, senki nem akar szexleckét venni a testemen, és éheztetni sem akarnak, felengedtem. Egy nap az iskolában Zinniát kicsúfolta a többi lány, amiért nem volt hajlandó részt venni a békák boncolásán. A lányvécében találtam rá, de már nem emlékszem, hogy kerültem oda. Egy érzést követtem, mintha valami odavonzott volna. Ellenállhatatlan erővel tört rám, hogy védelmezzem, óvjam a lányt, aki vörösre sírta a szemét.

Az ösztön azóta túlfejlődött bennem. Az ikrek minden apróbb rezdüléseire érzékenyen reagáltam. Ha dühösek voltak, velük dühöngtem, ha fájt valamijük, együtt szenvedtünk. Izayah és Marie nem tudta mire vélni a különleges kapcsolatot, de a végén azzal magyarázták, hogy a sors arra ítélt bennünket, azért születtünk, hogy testvérek legyünk.

Minket nem érdekelt a magyarázat. Nem kerestünk logikai kapcsolatot az események és adottságok között, egyszerűen csak megbékéltünk vele. Zinnia és Ethienne véleményem szerint csak elfogadták, én viszont boldog voltam. Tartoztam valakikhez, akiknek éppolyan szükségük volt rám, mint nekem rájuk. Tudtam, hogy a világ végére is elmennék értük.

Sóhajtva elengedtem a bőröndöm markolatát, és csatlakoztam a nővérem mellé.

– Te is érzed, ugye?

Keserédes mosoly jelent meg Zinnia gyönyörű arcán.

– Biztos nem a farmer a bajom – csúfolódott kedvesen.

Elmosolyodtam. Tudtam, ha így mondja, rá fog venni, hogy átöltözzek.

– Valami megváltozik – mondta, majd a hátára vetette magát és a mennyezetre festett nonfiguratív mintáimat bámulta.

Bólintottam.

– Minden más lesz – sóhajtottam, és követtem a példáját. A vállunk összeért, és az én mézszőke tincseim összekeveredtek az ő mogyorószínű hajával.

Nem tudtuk, honnan tudjuk a dolgokat. Úgy tűnt, a megérzések a semmiből jönnek, és megmutatják, mire számíthatunk. Mintha a lelkünk össze lenne kapcsolódva, egy helyről fakadna, és irányítaná a sorsunkat.

– Félsz? – kérdezte bizonytalanul, és a szemem sarkából láttam, ahogy felém fordul.

Egy pillanatra elgondolkoztam, majd megráztam a fejem.

– Tudod, hogy nem. Csak egy dologtól félek.

– Tudom.

Nem mondta ki, nem volt rá szükség. Bárki számára egyértelmű lehet, aki ismeri a múltamat.

– Akkor együtt csináljuk végig – határozott némiképp magabiztosabban, majd a pillantását ismét a mennyezetre függesztette.

– Együtt – egyeztem bele.

– Ahogy mindig – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

A következő pillanatban a szeme résnyire szűkült majd mosolya kiszélesedett, és cinkos pillantást vetett rám.

– Most jön.

– Igen.

Egyre erősödő trappolás hangzott fel a lépcső felől. Így működtünk. A nagy érzelmi hatásoknak köszönhetően mindig megtaláltuk egymást a megfelelő pillanatban.

Zinnia

– Három… Kettő… Egy… – suttogta Zinnia, és feltámaszkodott a könyökére.

Épp abban a pillanatban, amikor berobbant a szobába a testvére, egy párnát dobott az ajtó felé. Ethienne elég fürge volt a százkilencvenhat centis magasságához képest is, de ezt semmiképp nem tudta kivédeni, így a párna éppen pofán nyomta.

– Hé! – kiáltott bosszankodva, amikor a párna lerántotta az orráról a szemüvegét. – Lelki fröccsre jöttem, nem harcba szállni.

– Elkéstél – világosította fel Zinnia, majd visszafeküdt ugyanabba a pózba, ahogy az előbb volt.

Ethienne kíváncsian végigmért bennünket. Lábszárközépig érő farmert és V nyakú fehér pólót viselt. Ahogy ránéztem, újra tizenkét évesnek láttam, aki mindent tudni akar, ami körülötte történik.

Elmosolyodtam, és hirtelen sokkal pozitívabbnak éreztem az elutazásunkat. Már nem is értettem, miért kerítettem ekkora feneket a dolognak. Persze, ha a többiek is aggódtak, akkor felnagyítva érzékeltem az események folyását, mégis… Jobb így, hogy nincs a sötét felhő a gondolataim fölött.

– És tényleg elkéstem – állapította meg, és arcán huncut mosoly terült szét, aminek következtében hosszúkás gödröcskék varázsolták bohókásan kisfiússá a vonásait. Ha nem hordott volna borostát –, ami miatt folyamatos céltáblájává vált a viccelődéseinknek –, talán még tizenhatnak sem nézték volna.

– Csatlakozol azért? – kérdeztem a fejem fölötti szabad területre paskolva.

– Kocka vagyok, de annyira nem, hogy két bombázóval ne feküdjek egy ágyba.

A megjegyzés jutalmaként én is hozzávágtam egy párnát, amit menet közben elkapott, és az ágyra heveredve a feje alá gyűrt. Egy pillanatig csöndesen figyeltük a mintáimat, amiket azokkal a különleges festékanyagokkal rajzoltam, amiket Marie-től kaptam ajándékba. Kriksz-krakszoknak tűntek, de mi valahogy megláttuk benne a rendszert.

Így alkottunk hárman egy egészet. Zinnia, a visszafogott bombázó, aki tűzbe menne, hogy megmentse a Földet, Ethienne, aki maga volt az intelligencia, számítógépzseninek számított, és én, aki nem értett szinte semmi máshoz, minthogy egyensúlyban tartsa az ikreket.

– Voltál reggel edzésen? – kérdezte Ethienne. Eközben elcsent egy papírlapot az éjjeliszekrényemről, és hajtogatni kezdte.

– Hajnalban lementem a terembe – feleltem, miközben meghúztam a fiú húgáéval egyező színű haját. Nem szerettem, ha szó nélkül elvesz bármit a szobámból. – De nem volt jó a társaság, úgyhogy korán befejeztem.

– DeMonte volt? – érdeklődött Ethienne olyan hűvösen, amiről tudtam, hogy csak akkor használja, ha el akarja rejteni az érzelmeit. Nem feleltem, ezért tovább faggatott. Tudtam, hogy nyaggatni fog… – Ő volt? Megint rád mozdult?

Képek villantak előttem, ahogy kéretlen érintésekkel borítják a testemet. DeMonte az ikrekkel egyidős, vagyis tőlem egy évvel idősebb srác volt, akivel a capoeira teremben találkoztunk. Az a fajta fickó volt, aki a nemleges választ képtelen elfogadni. Ethienne különösen hevesen reagált rá mindig, ezért igyekeztem kerülni a témát.

– Nem – füllentettem. – Őt elkerültem. Egyszerűen csak nem volt kedvem ott lenni, amikor nincs ott a mester.

Úgy tűnt, a válaszom kielégíti, mert csöndesen gyűrögette tovább a papírlapot. Zinnia felől neheztelő hallgatás áradt, de nem törődtem vele. Voltak dolgok, amikről még nekik sem akartam beszélni. Nem mintha nem fogadtak volna el, tudtam én, hogy nem ítélnének el semmi miatt. Azonban nem akartam, hogy ismerjék a világnak ezt a szörnyű oldalát. Ők ketten annyira nemesek, tiszták voltak, hogy mellettük mocskosnak éreztem magam nagyon sokáig. A szeretetükkel lemosták rólam az évek során rám rakódott szennyet, de belülről még ők sem tudtak megtisztítani.

Dudaszó harsant, ami jelezte, hogy Izayah és Marie készen állnak, hogy útnak indítsanak bennünket életünk legkiábrándítóbb utazására.

– Indulás, Két Emerson! – a fejem fölé emeltem mindkét karomat, és mindkettőjük arcán egyszerre simítottam végig az ujjaim hegyével. – Kalandozzunk!

Az ikrek egyszerre kapták el a kezemet. Zinnia kérlelő pillantást vetett rám.

– Átveszed a nadrágod?

A szememet forgattam.

– Oké.

– Angyal vagy! – sikkantotta, majd nyomott egy puszit az arcomra, és felpattant az ágyról. – Siess!

Zinnia csöndesen trappolt, alig lehetett a lépteit hallani. Ethienne azonban nem mozdult, a kezemet sem engedte, tudni lehetett, hogy még nem végzett. Az ágyam hullámzott, ahogy a fiú felemelkedett, és négykézláb fölém hajolt. Fura volt fejjel lefelé látni fölöttem, de nem röhögtem, mert a tekintete komolyságot sugárzott.

– Hazudsz – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Mindig tudom, ha hazudsz, de nem szólok, mert jól csinálod, és arra elég, hogy a többieket megnyugtasd. De azt akarom, hogy tudd, engem nem tudsz becsapni. DeMontét pedig egy nap elkapom!

Az utolsó mondatba vegyített tréfás hangnem oldotta a feszültséget.

– És mit teszel vele, ha elkapod? – csúfolódtam gonoszkodva, pedig tisztában voltam Ethienne képességeivel, így azzal is, hogy ért a capoeirához. A baj az volt, hogy nem eléggé.

– Úgy érted, ha ő kap el engem? – vette a lapot, és felállt az ágyról. – Természetesen számítógépes vírust küldök rá. Hidd el nekem, nem sokra menne a harci tudományával, ha nem tudná használni az elektromos ketyeréit!

– Mint például?

– Ébresztőóra. – Némán néztem rá, próbáltam mosolyogni, mire elfintorodott. – Oké, ez gyenge volt, igaz?

Bólintottam.

– Harmatgyenge. De ne aggódj, nem a humorodért szeretlek.

– Megnyugtató – mormolta, miközben megragadta felé nyújtott kezem, és felhúzott az ágyról.

– Egy nap eljön az életedbe az a lány, aki pontosan olyan különcnek fog szeretni téged, amilyen vagy – vigasztaltam.

Igazából Ethienne-nek sem volt szüksége segítségre társkeresés céljából. A hóbortos viselkedése, a kockulása, és a szemüvege ellenére vonzó volt a maga jellemében. Sok lány nem tudott vele mit kezdeni, néhányan kihasználták a számítástechnikai zsenialitását, de azoktól, akik komolyabban szerették volna megismerni, Ethienne egyszerűen elzárkózott. Magabiztos, tipikus egopasi volt, mondhatni senkit nem talált méltónak önmagához.

– Ha megengedem neki.

Na, tessék!

Újabb dudaszó harsant, mire átvetette vállán a táskáját, amit eddig észre sem vettem, aztán a bőröndömhöz indult.

– Majd én viszem – állítottam meg félúton. Gyorsan felkaptam a napszemüvegem, és megelőzve a bátyámat megragadtam a bőröndömet. A lépcsőn hallottam helytelenítő mormolását.

– Nők…

Ethienne

Az út hosszú volt, unalmas, emiatt kimerítő. Mozgáshoz voltam szokva, nem ahhoz, hogy zárt helyiségekben zsúfolódjak. Az egyetlen izgalmat Ethienne hortyogása jelentette. Zinniával vihogva felvételt készítettünk róla, míg a légikisasszonyok ki nem szúrták, és el nem kobozták a mobilomat. A hátralévő utat duzzogva tettem meg, és míg Zinnia az ablakhoz tapadva figyelte az alattunk elsuhanó tájat, ami szerinte mesésen zöld, én gondolatban megpróbáltam elképzelni, milyenek lesznek a vendéglátóink.

Jedediah biztosan hasonlít Izayahra, hiszen testvérek. Izayah magas volt ugyan, és nyurga, de Marie főztjének nyoma ottmaradt férje pocakján. Haját mindig hátrafésülve hordta, és folyton csokornyakkendőt viselt, amiért Ethienne-nel rendszeresen cikiztük. Hirtelen embernek ismertem, minden apróságon felkapta a vizet, és egyfolytában kiabált. Kezdetben halálra rémültem a nagy hangjától, de később már tudtam, hogy legyen bármekkora hangja, a szíve olyan lágy, akár a legfinomabb omlós sütemény.

Marie volt Izayah számára a tökéletes pár. Szinte soha nem kiabált, csöndesen meghúzta magát, és úgy irányította az eseményeket. Nem bánta, hogy a háttérben marad, és elnéző mosollyal figyelte, ahogy férje azt hiszi, minden az ő érdeme.

Kíváncsi voltam, Jedediahnak van-e családja…

Hideg áramlat söpört végig rajtam, mire felkaptam a fejem. Azonnal tudtam, hogy nem az ikrekkel történt valami, mégis különös érzés volt. Zinnia mereven nézett az ablakon kifelé, Ethienne pedig üveges tekintettel meredt a kivetítőre, amin épp ugrált a kép.

– Mi történik? – kérdeztem tőlük, és utáltam, hogy a hangomba belekeveredett a rémület, ami a torkomat szorongatta.

Egy másodperccel később az ikrek pislantottak, és vidám pillantást vetettek rám. Mintha a hangom… mintha én magam rángattam volna ki őket ebből a transzszerű állapotból. A fagyos légáramlatot sem éreztem már.

– Mi a baj, Hope? – hallottam Zinnia aggodalommal teli kérdését. Akartam én válaszolni, de még az események hatása alatt voltam.

– Teljesen fehér. Szerinted el akar ájulni? – Ethienne megfricskázta az orrom, mire magamhoz tértem, és elkaptam a mutatóujját, mielőtt visszaránthatta volna a karját. Feljajdult, amikor megszorítottam. – Oké, oké, nem ájuldozik.

Elengedtem, hogy nyugodtan átgondolhassam a dolgokat, de a következő pillanatban a repülőgép rázkódni kezdett. A napsütést borongás váltotta fel, teljesen sötét lett, az eső koppanós táncot járt az ablakon. Zinnia a kezem után kapott, amikor a kapitány elnézést kért, turbulenciáról és légörvényről beszélt három különböző nyelven, majd a hangszóró elhallgatott, és a gép elcsendesedett.

– Vigyázz, Dingle, Emersonék megérkeztek!

Dingle a hely neve, ahol Jedediah Emerson lakott. Az eső elkísért bennünket a taxinkig, és végig, míg elértük a bácsi házát. A taxis a kapuig volt hajlandó vinni bennünket, ahol leparkolt, és megkérdezte, visszavigyen-e bennünket. Kedves fickó volt, visszafelé csak fele árat kért volna. Úgy tűnt, nagyon megsajnált bennünket, amiért éppen ide kellett érkeznünk.

A repülőgépből látott gyönyörű zöld mezőknek nyoma sem volt, a világoskék égbolt helyét pedig átvette a szürke felhőtömeg, amely ontotta magából a csapadékot.

– Azt hittem, csak földrészt váltottunk, nem tudtam, hogy más évszakba csöppenünk – jegyezte meg morózusan Ethienne, miután kifizette a taxist. A fehér, kis bogárhátú ijesztően hamar eltűnt a sötét esőfüggönyben.

Egy domb tetején álltunk, körülöttünk a tökéletes feketeség. Az eső furán verte a tamtamot, szinte soha nem hallott zajok keveredtek a viharral. Az összes ruhánk átázott pillanatok alatt, már meg sem próbáltuk fázósan összehúzni magunkat, csak álltunk a hatalmas, kovácsoltvas kapu előtt, és meg sem lepődtünk, amikor magától kinyílt.

– Ez egy kísértetjárta hely, borsódzik tőle a hátam – vacogott Zinnia, és én nem tudtam mást tenni, csak mélyen egyetérteni vele.

Nem láttam semmilyen elektromosságra utaló jelet, a kapu mégis szélesre tárult, felfedve előttünk egy halványan megvilágított ösvényt. Az út végét nem láttuk biztosan, még a fel-felvillanó villámlásoknál sem.

– Milyen bájos – mormogtam, mire Ethienne felhorkantott.

– Mindig a sárga úton menj, Dorothy! – gúnyolódott, de láttam rajta, hogy a tekintete fürgén pásztázza a környéket.

– Látsz valamit, Sherlock?

Megvonta a vállát, ami nála felért egy igennel.

– Jedediah bácsi vagy nagyon veszélyes környéken él, vagy szimplán csak paranoiában szenved. Ott – mutatott a kerítés bal oldalára, majd körbe-körbe olyan pontokra, amiket nem is láttam a sötétben. – Ott és ott is egy-egy kamera. Hőérzékelők és minden spéci védelmi szerkentyűk, amiket még apa sem telepített otthonra.

Ez csak azért volt kiemelkedően érdekes, mert Izayah az idegeinkre ment a riasztórendszerével, a biztonsági jelszavakkal, amivel állítása szerint nem az őrületbe akart bennünket kergetni, csupán kizárni az életünkből a veszélyt.

Hideg eső csurgott végig az arcomon, a fejem bőrén érzékeltem a cseppeket, és hirtelen eszelős remegés tört rám.

– Akkor legalább már azt tudjuk, hogy itt biztonságban leszünk…

Mielőtt az ikrek válaszolhattak volna, nesz zörrent az ösvény beláthatatlan vége felől. Jobban belegondolva rájöttem, hogy nem lehetett aprócska nesz, ha még a vihar zajain keresztül is meghallottuk. Zinnia Ethienne mögé húzódott. Nem volt gyáva – tudtam, ha arra volna szükség, tűzbe tenné értünk a karját, de az éppen ügyeletes észlény húgaként a realitás talaján állt. Hármunk közül egyedül ő nem volt képzett a harcművészet terén. Izayah nem akarta ráerőszakolni az önvédelmet sem, és mivel a nővérem elvei alapjaiban az erőszakmentességre épültek, így nem járt sem capoeirára, sem más küzdősportra.

Karcos női hangot sodort felénk a viharos szél.

– Nagyon tündériek vagytok így, komolyan – bizonygatta a nő, akinek végre a körvonalát is ki tudtuk venni a sötétben. Én lényegesen később, mint az ikrek. – Ahogy ott álltok egymáshoz közel, mint valami védelmezők. De itt erre nem lesz szükség.

– Ki maga? – kérdezte Ethienne, aki mindig a legközlékenyebb volt közöttünk.

A körvonal egyre közelebb ért, és végre felfedeztem a kezében egy régimódi lámpást, melyet a magasba tartott az esernyője mellett. Nem láttam tisztán, de mintha hosszú szoknyát viselt volna.

– Nem tudjátok? – A hangja őszintén meghökkentnek tűnt.

– Honnan kéne tudnunk? – vágtam oda ellenségesen. A gyanakvásom valószínűleg nem velem született tulajdonságom volt, inkább idővel alakult ki bennem. Mindenesetre nem értettem, miért gondolja ez az egyelőre számomra arctalan nő, hogy ismernünk kellene, amikor épp ebben a pillanatban érkeztünk meg.

A nő ismeretlen nyelven hadart valamit, majd valószínűleg mosolyt erőltetett magára, hallottam a hangján.

– Jedediah bácsikátok éppannyira zseniális, mint amennyire feledékeny. Valószínűleg elmulasztotta tájékoztatni a testvérét, hogy az alkalmazásában állok.

Ésszerű magyarázatnak tűnt. Úgy láttam, Ethienne is elfogadni látszik, mert kissé felengedett merev testtartásából. Mindhárman összerezzentünk, amikor a következő mennydörgést túlkiabálva rikácsolt felénk a nő.

– De ne ácsorogjatok ott, mert meghűltök nekem az itt tartózkodásotok első napján – hadarta idegesen, bár a körülményekhez képest viszonylag kedvesen. – Gyertek, gyertek! Bemegyünk a házba, és megmutatom a szobáitokat.

Elindultunk az ösvényen – legalábbis úgy véltem, azon sétálunk –, és bár a nő felkínálta, elutasítottuk, hogy az ernyője alá kucorodjunk. Már úgyis mindegy volt, teljesen átáztunk.

– Szóval – láttam neki a Hope Emerson féle ismerkedésnek –, mióta dolgozik a bácsinak?

Habozott a válasszal.

– Úgy négy-öt…

– Hónapja?

– Khm… Öt éve.

Megfagyott a hangulat, miközben kanyarogtunk jobbra, balra, buckákon estünk át, és gödrökbe térdepeltünk bele, de azért haladtunk. A lámpás fénye inkább vakított, mintsem a tájékozódásban segített volna, a nő mégis határozottan vett minden akadályt.

– Maga afféle házvezetőnő?

Elégedetlen ciccegés hallatszott, mielőtt megérkezett a válasszal.

– Én A házvezetőnő vagyok – jelentette ki, és úgy ejtette ki az A névelőt, mintha legalábbis felért volna egy külön titulussal. Elégedetlen mormolását is tisztán lehetett hallani az esőtől. – Nem hiszem el, hogy ezt merted velem tenni. Ilyen megaláztatás még soha nem ért engem. Szégyellhetnéd magad, te vén…

– Neve is van, vagy csak szólítsuk A házvezetőnőnek? – érdeklődtem bűbájos mosolyt villantva a nő felé, mire az egy pillanatra megtorpant, de aztán sétált tovább rendületlenül.

Végre előtűntek a ház körvonalai. Egy Hitchcock film díszlete. Kétszintes, régimódi épület magasodott előttünk a domb tetején, mintha egy villám köpte volna oda. Zsindelyes tetővel vértezték fel az időjárás ellen, és ha jól ki tudtam venni, megtoldották még két toronyszobával is – csak reméltem, hogy nem a miénk lesz az egyik. A veranda körülfutott a ház derekán, fölötte kinyúlva, akár egy kéz egy második tető ugrott előre.

– Lady Augustina vagyok – hangzott a válasz, mintha fogcsikorgatva ejtette volna ki. Felléptünk a veranda alá, ahol végre nem ért minket az eső. Megkönnyebbülni sem volt időnk, máris követtük a Lady cipőinek pattogós koppanását.

– Hol dolgozott korábban, Lady Augustina? Másik öregúrnál? Nevelőintézetben? Zárdában? – puhatolóztam tovább ártatlanul, mire Zinniától korholó pillantást Ethienne-től pedig egy ötös pacsit érdemeltem ki.

A Lady koppanásai abbamaradtak, ahogy megtorpant. Az esernyőjét lassan, különös gonddal összecsukta, mintha valami becses darab lenne, majd átható pillantást vetett rám a válla fölött.

– Nem volt ez előtt munkahelyem, Hope Emerson. A bácsikátok befogadott, és mivel semmit nem kért tőlem, igyekszem egyéb módon kompenzálni a kedvességét. A házra ráfért már egy odafigyelő tekintet, így hát odatettem magam. – Halkan, de higgadtan beszélt. Valahogy szimpatikus volt, amiért nem hátrált ki ostoba magyarázkodásokkal a kérdésem elől. – Egyelőre ennyit elegendőnek tartok magamról. Most pedig megmutatom a szobájukat.

Ethienne pillantását kerestem, aki megvonta a vállát, és azt tátogta felém: csöves hídlakó. Zinnia belebokszolt a vállába, mire mindhárman elnevettük magunkat. Fura volt jókedvűnek lenni itt a világ végén egy szimpatikus, befogadott csövessel, aki… Aki tizennyolcadik századi kosztümöt viselt.

Lady Augustina megállt a sötétben, balra nyúlt, és kitárt egy ajtót, amit addig észre sem vettem. Barátságos, halványsárga fénysáv ömlött ki a verandára, és végre teljes valójában szemügyre vehettem a házvezetőnőt. Sötétkék ruhát viselt, de nem az abroncsos-fűzős fajtát, hanem a lazán leomlót, melynek a dereka ugyan szűk, de láthatóan nem a halcsontnak köszönhetően. A Lady bőre sötét volt, akár a tejcsokoládé, az arca sugárzott, és bár az ötvenes évei elején járhatott, mégis szinte ordított róla, hogy valaha kiemelkedő szépség tulajdonában volt. Vékony testalkata és olyan göndör, fekete haja volt, amilyet ilyen közelről még sohasem láttam.

– Ethienne úrfi szobája – nézett a fiúra céltudatosan, mintegy ráparancsolva, hogy térjen be, akár akar, akár nem.

Ethienne habozott.

– Miért kell külön lennünk egymástól? – rémült meg Zinnia, és a mellkasa köré fonta remegő karját.

– Miért nem a főbejáraton mentünk be? – Ethienne is hangot adott a gyanakvásának.

– És miért vannak külön bejárataik a szobáinknak? – Én sem lóghattam ki a sorból.

Úgy tűnt, a kérdésáradat nem lepte meg a nőt. Kisimított egy rakoncátlan, göndör tincset a halántékából, majd nyugodtan végighúzta a tenyerét az esernyőjén.

– A szobák külön bejáratot kaptak, nehogy úgy érezzétek, hogy be vagytok zárva. A ti nyaralásotokon oda mentek és akkor, amikor csak akartok – szólalt meg végül nyugalmat árasztva a szavaiból a Lady. – A szobák egybenyílnak, így bármikor át tudtok menni egymáshoz. Végezetül pedig, a bácsikátok rendkívüli módon elfoglalt ember, és csak holnap ér rá fogadni benneteket úgy, ahogy azt a jócsaládi vendégszeretet megkívánja. A következő két ajtó a kisasszonyoké. Innen már boldogultok nélkülem is, nemde?

Zinnia bizonytalanul bólintott, és megköszönte a Lady kedvességét. Lady Augustina egy pillanatra meghökkent, majd összeszedte magát, és az esernyőt botként használva elkopogott. Addig figyeltük, míg befordult a ház sarkánál, akkor odaléptem a nővéremhez, és játékosan meghúztam a haját.

– Ebben a nőben annyi kedvesség van, mint a biofizika tanárodban – korholtam mosolyogva.

Kecsesen megvonta a vállát, majd követte Ethienne-t a szobájába. Az alacsony mennyezet miatt csaknem előre kellett hajolnia, ezért a fiú gyorsan a legközelebbi virágmintás fotelbe vetette magát. Mire én is beléptem, addigra kényelmesen elhelyezkedett a ronda mintázatú ülőalkalmatosságban.

– Nem áll jól neked ez a szín – jegyeztem meg, miközben behúztam magam után az ajtót, és letettem mellé a bőröndömet.

– Nem mondod… Komolyan, ezt a szobát kínozni használhatják unalmas pillanataikban – morgolódott csöndesen, de nem tűnt kedvetlennek.

– Egyre kíváncsibb vagyok Jedediah bácsira – szólalt meg Zinnia higgadtan, miközben körbesétált, hogy alaposan szemrevételezze a helyet.

Biztos voltam benne, hogy a fejében már tervezget, hogyan lehetne lakájosabbá tenni az egyébként barátságos kis szobát. Nem sok berendezés fért el benne, de azt láthatóan minden praktikussággal igyekeztek elrendezni. Három oldalon is volt ajtó: az egyik, amin volt szerencsénk bejönni, a másik egy ehhez hasonló szobába vitt, ahol még több virágminta volt, a harmadikat, ami valószínűleg a ház főrészébe vitt volna, bezárták. Zinnia és az én szobám után egy apró tusolót és egy wc-t ékeltek, melyek ugyan kicsik voltak, de célszerűek és tiszták.

Az ágyról minden valószínűség szerint nem csak Ethienne, de Zinnia lába is le fog lógni, annyira rövid volt. A sarokban egy éjjeliszekrény, mellette egy nagyobb, amibe a ruhákat lehetett pakolni. A falon egyetlen kép vonta el a figyelmet a virágmintás tapétáról: egy hosszú tengerparti szakaszt ábrázolt, melyen az égbe nyúló sziklás rész egy gyönyörű, zöld fennsíkban folytatódott. Ennek a tetején, egész a szikla pereménél magasodott egy világítótorony.

– Hope? – Zinnia szólongatására lettem figyelmes. Amikor belenéztem értelmes, indigókék szemébe, rájöttem, hogy válaszra vár.

– Hm?

– Te nem vagy kíváncsi a bácsira? Hogy milyen ember?

Nőietlenül horkantottam.

– Persze, hogy kíváncsi vagyok arra az emberre, aki a világ legeldugottabb városának a legeldugottabb pontján lakik ódon körülmények között olyan védelmi technikával felszerelve, amilyen még a Security Service igazgatójának sincs. – Mindketten elmosolyodtak a jellemzésen, és végre éreztem, ahogy oldódik bennük a feszültég. Csak megnyugtatásképp folytattam. – Ráadásul a házvezetőnője úgy néz ki, úgy viselkedik, mint Nanny McPhee.

Megtört a jég, és nevettek. A megkönnyebbülés szétáradt bennem, mint forró kakaó hideg, téli estén. Ezek után egymást kontrázva poénkodtunk a vendéglátónk és különös házvezetőnője kárára. Nem volt bennünk rosszindulat – na, jó, egy kicsi –, de a különösnek látszó dolgok néha igénylik, hogy cikizzék őket, mielőtt tisztelni kezdenék.

Lassan birtokba vettük a három szobát, az átkötő ajtókat csak arra az időre zártuk be, míg tusoltunk és megszárítkoztunk. Először Zinnia kapta meg a tisztálkodás jogát. Mind tisztában voltunk vele, hogy ő viseli a legnehezebben az átázott állapotot. Nem volt finnyás, jólelkű volt és tiszta a szó legszorosabb értelmében, soha nem ártott volna senkinek, de nem szerette magán a piszkot. Ráadásul néhány éve megfázott, tüdőgyulladást kapott, és azóta jobban vigyáz rá a család minden tagja.

– Unatkozom – avattam be nyilvánvaló állapotomba Ethienne-t, aki megtalálta az asztal mögé rejtett csatlakozót, és beüzemelte a laptopját, így most abban elmerülve vizsgálódott.

Amikor rájött, hogy nem magamban beszélek, hanem hozzá intéztem a mondandómat, körülnézett a szobában, majd visszatért a böngészőjéhez. Már azon voltam, hogy a fejéhez vágok valamit, amikor megszólalt.

– Nézz tévét! – hangzott az elmés javaslat. Még csak fel sem pillantott a monitorról.

– A középkorba csöppentünk, zsenikém! – mutattam körbe.

Ethienne hosszú, nyurga teste meghajolt a gépe előtt, és miközben egyik kezével a vezeték nélküli egerét tologatta, a másikkal a táskájában turkált. Csörgést hallottam, és egy másodperccel később egy zacskó sós mogyorót emelt diadalmasan a magasba. Kimért mozdulatokkal bontogatta, és élvezte, hogy bosszankodva figyelem minden mozdulatát. Utáltam, ha jobban tudott valamit nálam.

– Nemrég építhették be – magyarázta, miközben odalépett a képhez, amin a világítótorony állt.

Megnyomott egy számomra láthatatlan gombot a keret jobb alsó sarkában, mire a fal egy része leválva a nagyobb darabtól behúzódott és leereszkedett. A mögötte lévő feketeségben egy hatalmas plazmatévé jelent meg, majd alatta kétfajta dvd-ejátszó. Jobbra tőle is megnyílt a fal, és egy számítógép emelkedett ki a semmiből.

Ethienne bekapcsolta a tévét, mire a szoba minden sarkából bömbölni kezdett Joan Osborne One of Us című száma.

– Wow! – nyögtem döbbenten. Egy ilyen ódon házban, ahol virágmintás minden létező bútordarab, nem számítottam ekkora fényűzésre számítástechnika terén.

– Aha, meglepő, mi? – rágcsálta Ethienne a mogyorót, majd visszaült a gépéhez.

Megnyomtam egy gombot a képernyőn, amivel elcsendesítettem a zenét. A bőröndömhöz lépve előkotortam az egyik oldalzsebből a pendrive-omat, és bedugtam a dvd-lejátszó USB kimenetébe. Készítettem vészhelyzet esetére egy összeállítást, amin kizárólag olyan zenék voltak, amiket mindhárman szívesen hallgatunk. Nyitásnak Marilyn Manson Sweet dreams című számára Ethienne feje ingázni kezdett a monitor előtt.

Zinnia ajtaja kinyílt, tiszta szabadidőt húzott magára, aminek világos árnyalata kiemelte arcának barnaságát és sötétkék szemét. A haja frissen mosva, szárítva, és végre visszatért az arcára a boldogság: kihívó mosolyt villantott ránk.

– Fogadjunk, hogy tudom ezt überelni! – intett a fejével a frissen felfedezett tech falunk felé.

Szélesre tárta a szobája ajtaját, így invitálva bennünket. Ethienne nem mozdult, de én kíváncsian léptem be hozzá. Orgonaillat lengte be a helyiséget, de ezt leszámítva éppen olyan volt, mint a másik két szoba. Középen azonban egy guruló asztal ácsorgott magányosan, rajta a nővérem kedvenc ételeivel.

– Hát ez… – leheltem döbbenten.

– Biztosan anyáékkal egyeztettek – mondta mosolyogva, és egy cetlit nyújtott felém. – Kezdem otthon érezni magam.

„Drága Zinnia,

bízom benne, hogy a vacsora elnyeri a tetszésedet! Holnap délelőtt örömmel venném, ha velem töltenéd a délelőttöt a kertben a testvéreiddel együtt.

Szerető üdvözlettel:

                                                                                     J.E.”

Egy órán belül mindhárman ott hevertünk Ethienne szobájában. Mindenki személyre szabott gurulós kocsit kapott, személyre szabott vacsorával, ami után úgy el kellett volna telítődnünk, hogy másnap délig magunkhoz se térjünk. Mégsem tudtunk elaludni. Ethienne egészen belebújt a gépeibe, ami nála azt jelentette, hogy vagy untatja a helyzetünk, vagy nyugtalanítja.

Felálltam, és kinéztem az ablakon. Az eső már nem zuhogott, csak csöndesen szemerkélt. A dörgés távoli figyelmeztetésként halkult a messzeségben, mintha a tenger magával sodorta volna. Csak a szobát láttam tükröződni az ablakban, és valami ritmikus csillogást nem messze a háztól. Olyan volt, mint egy szívdobbanás.

– Ez meg micsoda? – suttogtam meglepetten, mire két árny mozdult azonnal a szobában.

Zinnia és Ethienne is azt nézték, amit én, de tudtam, hogy ők legalább látnak is valamit.

– Világítótorony – felelte Zinnia meglepetten.

Összevontam a szemöldököm.

– Eddig miért nem vettem észre?

– Mert farkasvakságod van, ezért szinte vaksi vagy pirkadatkor – borzolta össze frissen fésült sörényemet a bátyám, mire rácsaptam a karjára. Vigyorogva dörzsölte a fájó pontot.

– A kérdés az – terelte vissza a beszélgetést Zinnia ajkán elnéző mosollyal –, hogy mi miért nem láttuk eddig.

Megvontam a vállam.

– Biztos a vihar miatt. – A pillantásuk elárulta, hogy ez teljességgel kizárt. Új gondolat öltött testet bennem, és egészen felvillanyozódtam a lehetőségtől… – Miért nem nézzük meg?

– Nem!

– Rendben!

Ethienne-t mindig könnyebb volt rávenni egy kis szabályszegésre. Már indult is, hogy hozza a szabadidő fölsőinket, míg ő magára kapta magas galléros vászonkabátját. Zinnia azonban habozott.

– Ez nagyon rossz ötlet.

Átöleltem a vállát, és megszorítottam.

– Gondolj csak bele, micsoda kalandokat élhetünk át felnőtt felügyelet nélkül egy elhagyatott világítótoronyban! – A Zinnia arcán elterülő mosolyból már tudtam, hogy nyert ügyem van. – Mellesleg biztos vadregényes állatokkal is találkozunk a toronyban.

– Mint például? – húzta föl kétkedve az egyik szemöldökét Ethienne, mire megrovó pillantást vetettem rá. Épp meggyőzni készültem a feddhetetlen nővérünket, erre ő keresztkérdésekkel traktál…

– Például… denevérek – böktem ki végül az elsőt, ami eszembe jutott.

Zinnia szeme felcsillant. Imádta a különleges állatokat, amikkel nem találkozott nap mint nap.

– Oké, menjünk, de ha nem lesznek denevérek, akkor otthon eljössz velem az egyik állatkereskedésbe, állatkertbe, vagy bárhová, ahová szeretném – emelte fel a mutatóujját, mintegy figyelmeztetésképp.

Lelkesen bólintottam, bár megfordult a fejemben, hogy kitolásképp szándékosan olyan helyre visz majd, amiről tudja, hogy irtózom tőle. Nem számított. Élj a pillanatnak, és kerüld a fölösleges kötődéseket!

Életem mottója ezúttal is előnyömre vált, mert Zinnia – bár erőteljesen vonakodva – beadta a derekát, és velünk tartott a felfedezőútra. Meglepően közelinek látszott a világítótorony a ház ablakából, mégis tíz percbe telt, mire végre odáig jutottunk, hogy ott álltunk előtte. Különös izgalom lett úrrá rajtunk. Hogy a tilosban járkálás miatt, vagy mert valamit éreztünk a toronnyal kapcsolatban, fogalmam sem volt, de őszintén megvallva nem is igazán foglalkoztam vele.

Ethienne nevetve nyúlt a világítótorony ajtajának régimódi kilincse felé. Abban a pillanatban, ahogy megragadta, éles villám hasította ketté az eget, és akkora mennydörgés csattant, hogy mindhárman összerezzentünk.

Hirtelen rossz érzés suhintotta meg a tarkómat, minden idegszálam felborzolódott.

– Talán mégis vissza kellene mennünk – javasoltam, de már elkéstem vele. Ha az ikrek valamit a fejükbe vettek…

Zinnia jókedvűen megragadta a karomat, és behúzott a toronyba az eső elől.

– Most már itt vagyunk, és nincs semmi baj, látod?

– Beijedtél, nyuszikám? – csúfolódott Ethienne, és meghúzta a hajamat, ami kilógott a kapucnim alól. Meg sem várták a válaszomat, már indultak is fölfelé a kopottas csigalépcsőn a toronyfülke felé. Valami visszatartott, visszahúzott, nehogy kövessem őket. Határozottan bajt éreztem, ezért megacéloztam az akaratomat, és kitéptem magam a bénultságból. Minden lépcsőfok megnyikordult alattam, és ahogy haladtam fölfelé, egyre többnek tűntek a lépcsőfokok. Az ikrek nevetése visszhangzott odafentről. Egészen úgy viselkedtek, mintha illuminált állapotban lennének. Megrészegültek valamitől? Talán volt valami az ételben? Esetleg allergiás sokk?

Szedtem a lábamat, hátrahagytam a rengeteg lépcsőfokot, de még csak a felénél jártam, amikor fentről sikítást hallottam. Egy pillanatra megtorpantam, és néma csendben, lélegzetvisszafojtva füleltem, hátha csak a képzeletem űzött gonosz tréfát velem.

– Hope! Segíts! – sikított újra Zinnia, mire lebénult végtagjaim új életre keltek.

A mellkasom égett a levegőhiánytól, és remegett a lábam, mire felértem. A toronyfülke ajtaját berúgtam, de olyan könnyedén ment, hogy simán lökéssel is sikerült volna kinyitni. Az elém táruló látványtól hideg veríték öntötte el az egész testemet.

Ez nem normális világítótorony volt. Ott, ahol a fénynek kellett volna lennie, egy hatalmas örvény keringett, amiben négy különösen öltözött ember – három férfi és egy nő – dulakodott Ethienne-nel, aki minden erejét bevetve próbált szabadulni a szorításukból. Zinnia bénultan állt az örvényben, nem harcolt, nem is vártam tőle.

Ösztönösen cselekedtem. Elrugaszkodtam a talajtól, és egy szaltóval lerúgtam az egyik támadót Ethienne-ről, akiből erre diadalmas kiáltás tört fel. A támadója, egy nagyjából velünk egyidős fickó volt, aki előttem térdelt, de olyan dühösen nézett fel rám, mintha legalábbis én akarnám őt elrabolni.

Nem akartam neki esélyt adni egy támadásra, ezért újra rúgásra emeltem a lábamat. Kitalálta, mire készülök, mert úgy, ahogy elhelyezkedett, térden, kirúgott felém. A mozdulatsorom közepén átalakítottam az irányt, és egy hátra szaltót hajtottam végre terelésképpen.

– Hope! – kiáltott Zinnia, amikor talajt ért a lábam. Elvonta a figyelmem, és ez alapjaiban törte meg a támadás lehetőségét. A fickó kihasználta a kínálkozó alkalmat, és támadott. Két ütéssel a padlón voltam, felkészülten vártam, hogy ronggyá püföljenek, de semmi ilyesmi nem történt.

Ethienne is veszített, berángatták a keringő ezüstfolyamba. A fickó, aki kiütött, hidegen végigmért, barna szemében megvetés villant, mielőtt átlépett az ezüstösen szikrázó örvénybe.

Döbbenten, halálra rémülve ültem a fenekemen, és életemben először fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Életem két legfontosabb személyét, a családomat a szemem láttára rabolták el. Az ikrek nem voltak sehol, az örvény egy hullám csobbanásával eltűnt a semmiben, és én egyedül maradtam. Olyan nagyon egyedül…

Hope

A 3. fejezetet Zinnia szemszögéből olvashatjátok majd!