Szurovecz Kitti: Törés (pilot verzió, 4. fejezet, 18+)

Utálok takarítani, de most nincs más választásom. Valika influenzával nyomja az ágyat otthon, szombat délelőtt morcosan veszem hát kezembe a porszívót, de talán nem is baj, legalább levezetem valamivel a bennem tomboló feszültséget. A tegnapi értekezlet kiábrándító volt. A lapmegújítást illetően csak a saját ötleteimet érzem használhatónak, úgyhogy leadtam az újságíróimnak egy jelentősebb lelki fröccsöt arról, hány tehetséges kezdő nyomul a szakmában mostanában, és hogy értsék meg, a ManStyle a kiadó egyik zászlóshajója, nem engedhetem, hogy süllyedésnek induljon. Ha kell, inkább kidobálok néhány nehezéket. Remélem, vették az adást és megerőltetik magukat. Jövő hét folyamán muszáj összedobnom a februári lapszám teljes tematikáját, hogy a következő hetekben Mariannt és Dénest is lenyűgözhessem. Még az egyetlen reménységem, Döbrentei Kata is okvetetlenkedett, amikor rábíztam az új témát. Ez sem tetszett.

- Maga az elv az, amivel nem értek egyet. - hosszú, hasított bőr szoknyája alatt keresztbetette a lábait. Naná, hogy akaratlanul oda tévedt a tekintetem. – A nők nem azt szeretik, ha alázzák őket az ágyban. Sokkal inkább magát a játékot kedvelik, a szerepjátékot, érted, Zoárd? De minden pillanatban érezniük kell, hogy aki velük ezt teszi, az tiszteli őket.

- Marhaság – legyintettem, amitől egészen bepörgött.

- Én vagyok a nő, nem te! Én érzem át igazán – mondta durcásan.

- Hidd el, tudom, mit beszélek...

- Biztos vagy ebben? A téma tálalása nagyon fontos. Használati utasítást akarunk adni az értelmiségi férfiak kezébe a nőkhöz, vagy ötleteket egy-egy röpke tekeréshez a kertek alatt?

- Fogd vissza magad! – szűrtem a fogaim között. – Ne felejtsd el, kivel beszélsz! – Farkasszemet néztem vele, és bizton tudom, ha nem ő volna a leghasználhatóbb riporterem, ezért a hangnemért már rég kihajítottam volna. Ehelyett egyszerűen csak megkértem, hogy járja körül a témát érzése szerint, de alaposan, és gondolkodjon el azon, mi lenne vele most, ha annak idején nem veszem ide gyakornoknak. Ez mindig hatott. Kata fátyolos cicaszemekkel nézett rám, én meg kiküldtem az irodámból, mielőtt még érzelgősködni kezdene.

Fogom a felmosó vödröt, forró vizet engedek bele, majd löttyintek hozzá egy kis padlóápolót. A vízbe mártom a nyelet, jól kicsavarom, és csaknem elesem, amikor kettétörik. A vödör fölborul, szabályos folyó áramlik ki a fürdőszobából a folyosóra. Szentségelek. A nőkkel csak a baj van. Valika nem jön takarítani, mert korványos, Kata nem hajlandó egyetérteni a véleményemmel, én meg itt állok, térdig vizes melegítőben és farkasszemet nézek a dohányzóasztalra ejtett álarccal. Hirtelen úgy tűnik, mintha gúnyosan rám vigyorogna.

Ezt a tárgyat, no meg a fekete harisnyát őrzöm arról az estéről, attól a lánytól, aki úgy elbánt velem, mint még soha senki. Ott feküdtem a szállodai ágyon, vakon, tehetetlenül, megkötözve, lüktető ágyékkal, a végletekig felizgulva, ő pedig a kellős közepén fogta magát, és egyedül hagyott. Persze, előtte még tett arról, hogy neki jó legyen. Gyűlölöm, utálom, megvetem. Legbelül meg tudom, pontosan azt tette velem, amit én a kelleténél többször csináltam másokkal. Mintha lemásolta volna az egyik kedvenc játékomat: érkezett, rabolt, majd távozott – minden következmény nélkül. Gyűlölöm, utálom, megvetem, ismételgetem magamban, mint valami mantrát, miközben próbálom visszaharcolni a vizet a vödörbe. Az ujjaim görcsösen a felmosó nyele köré szorulnak, vélhetően így fonnám körbe azt a jó illatú, finom, selymes bőrű nyakát is, ha még egyszer az életben a kezem közé kerülne. Hiányzik, akarom, kívánom. A mantrám egyszeriben megváltozik, amint visszaidézem, milyen hatást váltott ki belőlem ez az ismeretlen nő. Legbelül tudom, hogy tartózkodnom kellene a vele való érintkezéstől, ám szexista énem türelmetlenül kántálja: nem kaptam még belőle eleget, meg akarom leckéztetni, markolni akarom azt a páratlan popsit, az ujjaim alatt érezni, amint a darázsderék hirtelen kiszélesedik, nem beszélve arról, hogy a mellei még egyszer sem voltak a tenyeremben. Érezni akarom az illatát, amely tiszta és minden rafinériától mentes, mégis bódítóan szexi. Csúszkálni vágyom a puha, meleg ajkai között, - fönt is, lent is, - igen, ezt akarom. Meg akarok tenni vele mindent, amit csak nővel tehet egy férfi. Ami történt, több mint két napja történt, ám a helyett, hogy az érdeklődésem lanyhulna, vagy más irányt venne, én egyre inkább rá koncentrálok. Mióta vele voltam, nem jártam a szex chat-en, mert azt szeretném, ha a bennem kavargó indulatok letisztulnának. Józan fejjel kell nekiállni, megtervezni a stratégiát. Jó ideje erre vágyom már, egy igazi, nagyvadra, aki minden képzeletet felülmúló játszmát nyújt. Már elkezdődött, és most vesztésre állok, de nem nyugszom, amíg nem fordul a kocka. Eljön még az idő, amikor könyörögni fog a farkamért.

Tanácstalanul meredek a házi telefonra, amikor megcsörren. Mégiscsak eljött Valika? Az egy áldás volna, akkor befejezhetném ezt a bohóckodást a felmosóval, és elmehetnék megnézni az új James Bond filmet. Szombatonként általában mindig csinálok valami magányos kultúrprogramot, jót tesz az elmeállapotomnak. Fölveszem a kagylót, mire a portás közli, hogy Trencséni Dávid érkezett hozzám. Leesik az állam, és azt mondom, persze, engedje csak

fel. Gyorsan elteszem a felmosót és bekapcsolom a hard-core kávéfőzőmet, meztelen felsőtestemre pólót húzok. Sok dolog hiányzik most, de ez perpillanat nem. Azonban, ha Dávid már tudja, hogy itthon vagyok, nem küldhetem el, az ember nem tehet ilyet a valaha volt legjobb barátjával, ha az ott áll a küszöbön. Épp visszacsukom a gardróbom ajtaját, amikor hallom, hogy nyílik a magánliftem ajtaja, hangok szűrődnek be hozzám. Zavartan közeledem feléjük és a sejtésem nem csal: Dávid nem egyedül érkezik. Az átlagos, vékony, szemüveges, szőke barátnőjével az oldalán, akivel már jó pár éve együtt van. Mosolyogva köszöntöm őket, remélem, nem látszik rajtam, mit érzek valójában. Jól néztek ki, mondom nekik, mire megerősítenek abban a hitemben, hogy én is, igaz, szerintük nagyon fáradtak a szemeim. Dávid jól megvastagodott a dereka körül, ahogy nézem, Viki biztosan jól tartja. Mikor is találkoztam velük utoljára? Talán ha fél éve, hogy összefutottunk a Le Roy-ban, és megbeszéltük, hogy hamarosan együtt vacsorázunk. Erre azóta sem került sor.

- Üljetek csak le! – terelem őket a konyhapult mellé, majd egy mozdulattal bedobom a spájzba az azon tornyosuló műanyag kajás dobozokat. Zavartan turkálni kezdek a hűtőben. Csak sajt van benne és néhány bontatlan üveg bor. – Mivel kínálhatlak meg benneteket? Meg kell mondjam, nem számítottam vendégekre. Legalább ideszólhattatok volna...

- Persze! Még képes lettél volna azt mondani, hogy nem vagy itthon. Meg akartunk lepni – mosolyog rám Dávid, és a tekintete hatására valami berozsdásodott harang kondul meg idebenn, hogy tompán sajog tőle a mellkasom. Ezt utálom.

- Hát, sikerült – mondom. – Van valami különleges apropója a dolognak?

Dávid bensőségesen a barátnőjére néz, aki belenyúl a fehér kis műbőr táskájába, és elővesz belőle egy vaníliaszín, cirádás borítékot.

- Két hét múlva esküvőnk lesz, Zoárd – mondja büszkén Viki, és átnyújtja nekem a meghívót. – Szeretnénk, ha te is ott lennél a nagy napon.

- Nahát... - Meglepődöm. Persze, mindig is gondoltam, hogy Dávid egyszer elveszi Vikit, de mintha csak tegnap lett volna, hogy megismerkedtek. Akkor, ott, Egyiptomban. Dávid volt az elefánt, a felesleges harmadik, aztán, milyen a sors, mégis ő jött ki a legjobban az egészből. Akkor úgy tűnt, én leszek az, aki először megházasodik a vésztői baráti társaságból. Nos, másként alakult. Észre sem veszem, hogy túlságosan hosszú ideig hallgatok, bámulom a kezemben lévő borítékot, ők pedig egy emberként merednek rám.

- Ennyire meglep, cimbora? – kérdezi Dávid.

- Gratulálok... – mondom. – Srácok, ez remek hír! Bocsássatok meg, csak fel kellett dolgoznom a hallottakat. Én még ott tartottam, hogy tervezgetitek az összeköltözést, most pedig... tessék!

- Zozi, az épp másfél éve volt. – Dávid a vállamba bokszol, de meg sem érzem. A becenevem az, amitől összerándul a gyomrom. – Erről beszélek, látod? Sosem érsz rá, mindig csak a meló, a partik, a csajok, a régi barátok pedig valahol a lista végén kullognak...

- Jaj, ne zsémbelj már! – szólok rá, és Vikire vigyorgok. – Még mindig ilyen szörnyű? Ami a szívén, az a száján?

- Még annál is rosszabb. Korral jár, nehogy magadra vedd!

- Elfogadom a meghívást – mondom, és úgy döntök, jobb figyelmen kívül hagyni Dávid őszinteségét. – Igyunk valamit! Kértek bort?

- Egy jó VBK-t, mint a régi, szép időkben? - Barátom lehuppan a nője mellé, a konyhapulthoz. Nagy Marha. Szeretnivaló barom. Sosem változik, igazi, vidéki tróger a szó legjobb értelmében. Valaha én is ilyen voltam. Mosolygok és bort töltök mindhármunknak. Nem is olyan rossz, hogy itt vannak, csak bizonyos témákat ne akarjanak boncolgatni, mert akkor hamarabb kidobom őket, mintsem annyit mondhatnának, hogy proszit.

- Nem zavartunk meg semmit? – kérdezi Viki. – Látom, épp takarítgattál – mutat a vödörre, majd elneveti magát és hozzáteszi: - Valahogy nem tudom rólad elképzelni, hogy ilyesmit is csinálsz...

- Általában nem is. A takarítónőmet ledöntötte a lábáról az influenza.

- Szóval, még mindig az agglegény élet? – teszi fel egyik kedvenc kérdésemet Dávid.

- Miből gondolod? – kortyolok a boromba.

- Abból, hogy takarítónő kell.

- Ugyan, Dávid – karolja át a vállát Viki. – Csak nem gondolod, hogy a Zoárd környezetében élő nők csinálnak ilyesmit? Csupa modell, színésznő, sikeres üzletasszony... Nem tévedek?

- Nem sokat – mondom szerénytelenül, majd témát váltok. – De nálam nem sok újság van, illetve csak az van, mert az életemet kitölti a ManStyle. Meséljetek! Mikor volt az eljegyzés?

Szerencsére nem kell nekik kétszer mondani. Meghallgatom, hogy épp a Bükkben kirándultak, egy-egy hátizsákkal, amikor Dávid feltette a nagy kérdést, aztán azt is, hogyan jelentették be a nagy hírt Viki házsártos anyjának, aki sosem kedvelte a lánya barátját, hogy építkezni akarnak, rögtön az esküvő után, hogy nászútra nem mennek, mert azt a pénzt is a készülő házukba akarják forgatni, hogy minél hamarabb jöhessenek a kis Trencséniek. Folyamatosan kérdezek, legalább egy órán át, és amikor úgy döntenek, ideje szedelődzködni, mert a világért sem szeretnének rátelepedni a szombatomra és csak úgy beugrottak, észre sem veszik, hogy arról, velem mi van, valójában nem sokat tudtak meg. Viki veszi a lapos sarkú, praktikus bakancsát az előszobában, Dávid rásegíti a dzsekijét, miközben belecsókol a nyakába, és valami bensőséges viccen nevetnek. Hirtelen úgy érzem, illő lenne nekik adni valamit, kezükbe nyomom hát a magazin legfrissebb példányát és egy üveg drága, francia bort. Úgy tűnik, őszintén örülnek neki. Rég láttam már ilyen normális párt, egészen szürreális érzés, ha az ő életük és a sajátom között párhuzamot vonok. Mintha egy másik, számomra ismeretlen dimenzióban mozognának, léteznének. A két világ találkozása pedig minden kétséget kizáróan a magánliftem ajtajában van. Ha az ember úgy él, ahogyan én, akkor az élete nagyon kinyílik, és ezzel együtt nagyon be is zárul.

- Mikor voltál utoljára otthon? – kérdezi Dávid könnyedén, miközben kikísérem őket.

- Lassan egy éve. És ti?

- Két hete. Meghívókat vittünk Vikivel. Többen élénken érdeklődtek, mi van veled, mi meg nem tudtunk mit mondani.

- Nos, láthatjátok, megvagyok. Ha legközelebb kérdezősködnek a vésztői népek, már biztosak lehettek a válaszban.

Viki hirtelen a karomra teszi vékonyka kis kezét, anyáskodó mozdulattal.

- Tudjuk, hogy nagyon sokat dolgozol, hogy elfoglalt vagy, de néha eljöhetnél velünk ide-oda, csak úgy kikapcsolódás képpen. Nem kéne kellemetlenül érezned magad, az unokahúgom nemrég költözött hozzánk, és ő is mindig amiatt nyavalyog, hogy feleslegesnek érzi magát, ha kiruccanunk...

- Viki, én egy szóval sem nyavalyogtam – próbálok vidáman hárítani, de csikorgatom a fogaim. – Köszönöm a kedves ajánlatot. Ha úgy adódik, hogy lesz időm, jelentkezem.

- Sokan aggódnak érted – szúrja közbe Dávid.

- Nincs okuk rá, jól vagyok.

- Igen, azt látom – bólint, és érzem rajta, nem hiszi egy szavamat sem. Úgy néz rám, jaj, úgy néz rám, hogy tudom, a következő mondata az lesz, amit én a legkevésbé sem akarok hallani. Gyorsan megszólalok helyette, miközben tettetett kétségbeeséssel pillantok az órámra.

- Hogy elment a délelőtt! Ha nem haragszotok, elbúcsúzom, mert rendbe kell tennem a lakást, aztán rohanok bevásárolni. Ráadásul délután találkozom egy lánnyal, megbeszéltük, hogy fallabdázni megyünk... – találok ki egy megfelelőnek tűnő hazugságot. Úgy látszik, bejön, mert Viki a megajándékoz a nők jellegzetes, „mindent értek” mosolyával, és hajlandó megnyomni a magánliftem hívógombját.

- Nagyon szép a lakásod, de engem nyomasztana, ha egyedül élnék ekkorában – csicsergi. – Igaz, később egy feleséggel, és akár három gyerekkel is elférsz majd itt. A mi házunk csak feleekkora lesz, de egyáltalán nem bánom, majd összehúzzuk magunkat és jól megleszünk a kicsikkel, igaz, drágám?

- Igaz, hát! – Dávid magához húzza, kezet fog velem, aztán belépnek a magánliftbe. A nehéz fém ajtó becsukódik, és ezzel semmivé lesz a szürreális világ, amit a lakásomban átmenetileg berendeztek. Megkönnyebbülök, még egy teátrális sóhaj is kiszakad a mellkasomból. Jobb ez így, végre csend van, nem bírom a zajt, ahogyan azt sem bírom elviselni, ha irigy vagyok olyan emberekre, akik még tudnak érezni. Nekem már nem megy. Lehetne boncolgatni az okokat, hogy miért égtem ki: a tragédia okozta, vagy a média kétszínű, visszás világa, amiben létezem, esetleg a kettő együttese? De semmi kedvem hozzá. Figyelemelterelés. Ehhez van most kedvem. Töltök magamnak még egy pohár bort, előveszem a sajtot is és egy tányérra halmozom a szeleteket. Teszek a takarításra, megebédelek. Egy nagy tálcán viszem be az egészet a nappaliba, a laptopom mellé. Rettenetesen utálom a szombatot, túlságosan is, ahhoz, hogy ma se chat-eljek, ma se vadásszak. Elég volt a két napnyi önmegtartóztatás, és különben is, érzem az elvonási tüneteket. Míg betölt a gép, és egy falat sajton nyammogok, visszakúszik a tudatomba Dávid és Viki arca, amint lelkesen mesélnek a közös jövőjükről. Elképzelésem sincs, ennyi idő után mit kezdenek még egymással az ágyban, hogy a kapcsolatuk kielégítő maradjon. Nálam általában három hónapja van valakinek, és aztán lapát. Először őket sajnálom le, mert ilyen kevéssel beérik, aztán meg magamat, mert nem látom meg a kevésben azt a pici pluszt, amitől nekik ennyire jó lehet együtt, évek óta már.

Soldier: Szia, kegyetlen.

Lady Boss: Nocsak, kiszabadultál? Hogyan sikerült?

Soldier: Némi fizikai erővel és leleményességgel.

Lady Boss: Csalódott vagyok. Abban reménykedtem, segítségre lesz szükséged. Láttam a lelki szemeim előtt, amint a portásfiú oldoz el.

Soldier: Nem, ennyire azért nem sikerült megalázó helyzetbe hoznod.

Lady Boss: Érezhetően pipa vagy rám, mégis akarsz tőlem valamit.

Soldier: Igen. Magamra húzni azt a formás kis hátsód. De csak miután méltó büntetésben részesítettelek.

Lady Boss: Még előtted a három próba. Ezek szerint benne vagy a dologban? Azok után is, hogy a múltkor finoman szólva hoppon maradtál?

Soldier: Izgat, hogy szembe mersz szállni velem. Ezt nem sokan teszik.

Lady Boss: Rendben, de akkor maradjunk részedről az egyoldalú magázódásnál. Ez is fontos szabály.

Soldier: Bocs, mindig megfeledkezem erről a fura mániájáról, Úrnőm.

Lady Boss: Így van, az Úrnőm a helyes megszólítás.

Soldier: Akkor hogyan tovább?

Lady Boss: Már ki is találtam neked az első feladatot. Kíváncsi vagyok, milyen az, amikor képességeid maximumát nyújtva elégítesz ki egy nőt, csakis az ő örömére.

Soldier: Állok szolgálatára, hölgyem.

Lady Boss: Nem így gondoltam. Végig szeretném nézni webkamerán keresztül, ahogyan valaki mással csinálod. Olyan nővel, aki igazán éhezik egy kis kényeztetésre…

Soldier: Ez izgalmasan hangzik.

Lady Boss: Nem eléggé. Azt akarom, hogy a munkahelyeden csináld, a saját irodádban, fényes nappal.

Soldier: Honnan tudja, hogy van saját irodám???

Lady Boss: Nem tudom, csak feltételezem, mert uralkodó típusnak tűnsz, és gyári munkások ritkán járnak A8-assal.

Soldier: Ügyes megfigyelés. Jó, legyen. Örömmel megmutatom, miféle kényeztetésben lehet része a kis játékunk végén, már ha hagyom, hogy hozzájusson.

Lady Boss: Ne kalandozz el! Most az előtted álló feladatra koncentrálj! Mikor legyek gép előtt, hogy lássam az akciót?

Soldier: Kedden, koradélután megfelel? Ez lesz az ebéd utáni desszertem…

Lady Boss: Olyan nőt válassz az alkalomra, aki igazán megérdemli, hogy jól bánjanak vele! Ez fontos. Egyébként pedig tetszik az illatod.

Soldier: Az öné sem rossz ösztönzés, ahogyan az érintése sem.

 Amint leírom, szinte újra átélem, amikor egy pillanatra belécsúsztam. Nagyon szűk volt, mint egy szűzlány, puha, és olyan forrónak éreztem, mintha lázas lenne. Amilyen állapotban akkor voltam, még két mozdulat és kikészültem volna tőle.

Tovább gépelek.

Soldier: Miután otthagyott, szerettem volna befejezni, amit elkezdett, csak épp megkötözte a kezemet. Tisztában van azzal, mennyire fáj egy férfinak, ha a csúcs előtt pár pillanattal ezt teszik vele?

Lady Boss: Nagyon is. De hidd el, egy nőnek is elég kellemetlen, ha a pasi hamarabb bevégzi, mint hogy neki jó volna. Ne mondd, hogy sosem hagytál senkit parlagon!

Soldier: Nem mondom.

Lady Boss: Akkor megérdemelted ezt a kis büntetést. Nincs jogod haragudni.

Soldier: Nem is haragszom. De ha egyszer a kezeim közé kapom, úgy megdugom, hogy azt, míg él, nem felejti el.

Lady Boss: Nahát! Soha nem akartak még ilyen udvariasan megbaszni. :)

Soldier: Ugye? Aki tud, az tud. :)

Lady Boss: Most mennem kell kutyát sétáltatni. Trixi kaparja az ajtót.

Ezen az éles váltáson elnevetem magam, miközben belekortyolok a boromba. Általában nem vagyok kíváncsi az áldozataim privát életére, így az övére sem, de meg kell hagyni, ennek a csajnak van stílusa. Ráadásul aranyos. Ki tudja, lehet, hogy hónapokig játszom majd vele és nagyon izgalmas emlékeket ad nekem.

Soldier: Oké. Én maradok, és megszervezem a kedd délutánt. Izgalmas lesz abban a tudatban szexelni, hogy maga figyel. A látvány hatására talán becsúszik a keze a bugyijába is…

Lady Boss: Ahhoz nagyon jónak kell lenned, mert válogatós vagyok. Jaj! A fenébe!

Soldier: Mi történt?

Falom a sajtszeleteket és borozom. Perceken át nem történik semmi. Nyilván valami külső tényező zavarta meg őt a chat-elésben, az is lehet, hogy a kutyája nem bírta tovább és az ajtóban végezte el a dolgát. Kárörvendő mosoly ül az arcomon – a csajjal kapcsolatban enyhén szólva is kettős érzéseim vannak. Meg tudnám tépni, amiért a múltkor kiszúrt velem, ugyanakkor kíváncsi vagyok rá, és azt hiszem, számtalan változatban képes lennék megdugni. Sajnálom, hogy kilépett a chat-ről, mert ha valaki, ő aztán igazán hatékony figyelemelterelő. Csak most jut eszembe ismét Dávid és Viki látogatása. Ez az esküvő a hátam közepére sem hiányzik, de ott kell lennem, nincs mese.

Gyorsan megnézem, kik vannak még online: Sacika, természetesen, aki valószínűleg dacos sértettségből nem ír rám, mert azt várja, hogy én keressem. A jól bejáratott lányok közül itt van még Tina, az anyuka, akivel olykor szintén összejárok. Lady Boss azt akarja, olyan nőt válasszak a keddi találkozóra, aki igényli a törődést. Nos, Tina igazán ilyen – pont ezért nem találkozom vele túl gyakran: ő még inkább hajlamos elhitetni önmagával, hogy kialakulhat valami köztünk, mint Saci. Nem csoda, hiszen csak huszonnégy éves, és egyedül neveli a bölcsődés gyerekét. Jó ideje nem talál maga mellé senkit, egy puttonnyal a hátán nem könnyű, de szexre azért szüksége van, ami érthető. Ezért vagyok én neki ideális választás, mert nekem csak az kell. Igaz, amikor vele vagyok, néha kényelmetlen a szituáció. Nincs kire bíznia a gyereket, és mindössze egyszobás, szerény kis albérletben lakik, a második kerületben. Oda szoktam menni, hozzá, és amikor a kis fickó végre elalszik, miénk a pálya. Általában nincs vele könnyű dolgunk, mert mintha ösztönösen érezné, mire készül az anyja, általában egy csöpp álom sincs a szemében. A kanapé túlsó oldalán, a padlón szoktunk játszani. Ez azért jó, mert nem lát oda a gyerek, és van valami titokzatos varázsa, hogy stikában áldozunk az erotika oltárán. Igaz, a múltkor a kölyök felsírt, éppen akkor, amikor Tina összekötött kezekkel és lábakkal, nagy, rózsaszín, felfelé meredő fenekével a padlón arra várt, hogy használatba vegyem a vibrátort. Eloldozni, rendbe tenni a ruházatát, visszaaltatni a gyereket, és egyáltalán kiesni a szerepünkből a külső tényezők miatt -– nem nekem való. Tinával együtt lenni egyet jelent a bonyodalommal. Szexben nem kötök kompromisszumot, nem alkalmazkodom, mert a vágyaim csakis rólam szólnak. Most, a Lady Boss adta feladatom kivitelezéséhez mégis ez a nő tűnik ideális választásnak. Már csak azért is, mert ha jól tudom, egyelőre álláskereső üzemmódban van, a gyereke mellett, és semmi nem akadályozza, hogy kedden, napközben bejöjjön hozzám. Van már egy hónapja is, hogy utoljára láttam, igazán hálás lesz érte, ha gondozásba veszem.

 Soldier: Szia, Tina! Mi a helyzet feléd? Van már melód?

 Tina1988: Szia. Nincs, sajna, :( De rajta vagyok az ügyön. Valamikor tali? Feldobhatnád a hangulatom. :)

Soldier: Ezért írok. Gyere be hozzám kedden, kettőre.

Tina1988: Úgy érted, a munkahelyedre?

Soldier: Igen. Kedd reggel megkapod tőlem a címet. De ne menj a recepcióra, lemegyek érted az aulába.

Tina1988: Nem is tudom. Az igazság az, hogy épp akkor van egy állásinterjúm. Később nem jó? Bár ötre a bölcsiben kell lennem…

Soldier: Csak kettőkor van egy szabad órám, ezt leszámítva tele a hetem.

Tina1988: Nem mondhatom le az interjúmat.

Soldier: Tudod, nagy cégnél dolgozom, lehet, hogy itt is találunk neked valamit.

Tina1988: Komolyan mondod? :)

Soldier: Persze.

Ez még nem ígéret, teszem hozzá gondolatban, és valahol, mélyen harsog egy hang az agyamban, hogy épp most szegem meg az egyik saját magam alkotta, fontos szabályt: hogy szexpartnert a céghez nem viszünk. Magam is elcsodálkozom azon, milyen erős hatással van rám az a másik nő. Ijesztő, hogy áldozatot hozok érte, de nem foglalkozom vele, csak úgy sodródom. Eszelősen vonz az illata, az íze, az érzéki teste, a lázadó személyisége – nincs többről szó, nem kell misztifikálni.

Tina1988: Akkor ott leszek. :)

Soldier: Nem bánod meg. Nem mindennapi élményben lesz részed, azt megígérhetem.

---