A napokban elolvastam Isaac Marion Eleven testek című
könyvét, ami zombikról szól. Nagyon tetszett, de most kivételesen, ezt a kis
bejegyzést nem könyvkritikának szánom, csak a könyv ihlette. :)
A könyv kiolvasása után lementem a boltba vásárolni néhány
dolgot, és a történet hatására önkéntelenül is elkezdtem figyelni az embereket.
Amit észrevettem, az pedig több volt, mint ijesztő. Mindenhol faarcú emberek
mászkáltak körülöttem, lassan vonszolva magukat, mint akik már ahhoz is fáradtak,
hogy egyáltalán éljenek. Ha valaki szembe jött velem, eszébe sem jutott
kikerülni, ha én nem ugrok félre, nekem jön vagy egyenesen legyalul a bevásárló
kocsival. Mintha láthatatlan lennék. Egy idő után elkezdtem szorongani, mert
úgy éreztem, én vagyok az egyetlen eleven ember egy csomó zombi között.
Az Eleven testek története és az élet is azt a tanulságot
nyújtja számomra, hogy sokszor az élők és a zombik között nincs semmi
különbség. A valóságban az emberek jó része pont úgy létezik és viselkedik, akár
egy élőhalott. Bár agyakat nem esznek és a hús sem rohad a csontjaikról, mégis
teljesen elfelejtették, milyen élni. Nincsenek álmaik, vágyaik, fáradtak,
lassúak, életuntak, nem tudnak már semmit élvezni, fogalmuk sincs, hogyan kell
boldognak lenni. És ez nagyon szomorú.
Aki ismer, annak nem lesz meglepetés, hogy imádom a
cirkuszt. Sok zseniális cirkusz előadásán jártam már, és elvarázsol az a
misztikus világ, ami a sátorba belépve fogadja a nézőket. Egyetlen dolog van,
ami miatt el vagyok keseredve egy-egy előadás végeztével, ez pedig az emberek
reakciója. Én és a barátaim mindig csillogó szemmel, hatalmas vigyorral jövünk
ki a sátorból, aztán végignézünk az embereken, és szíven szúr a látvány. Hiába
a varázslat, hiába a csoda, képtelenek mosolyogni. Érzelemmentes maszkkal az
arcukon vonulnak ki, még néhány óra erejéig sem képesek kikapcsolódni és
élvezni az életet. A szörnyű az, hogy ez már a gyerekekre is érvényes. A
szüleik hatására még ők is elfelejtettek mosolyogni, nevetni, gyereknek lenni.
Én amondó vagyok, hogy mindenkinek vannak problémái.
Manapság sajnos elég súlyosak. De ha elfelejtünk mosolyogni, elfelejtünk
boldognak lenni, elfelejtünk élni, akkor ezek a gondok egyszerűen megölnek
minket. Zombiként pedig mi értelme végigvegetálni az életet?
Úgyhogy a gondok ellenére, próbáljuk kiélvezni az apró csodákat,
örömöket, találjuk meg azt, ami értelmet ad az életünknek. Mert csak nyitott
szemmel és szívvel kell járni, és rálelhetünk arra, amit keresünk. Amint erre
képesek leszünk, akármilyen teher is nyomja a vállunkat, nem érhet el minket a
zombiság, megmaradhatunk Elevennek. :)
Spirit Bliss
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése