Spirit Bliss: Insensitive - Érzéketlenek, 3. fejezet

3. fejezet

A falióra hangosan ketyegett, mintha csak azt jelezné számomra, mindjárt itt a vég. Kwon rendületlenül törölgette az egyre halványuló foltot, miközben éreztem, hogy minden tagomból kifut az erő. Fel szerettem volna pattanni, elrohanni, mégis akarattal a székhez szegeztem magam. Egy régi ima jutott eszembe, amit még gyerekkoromban tanított a nagymamám. Eddig az elmém mélyén pihent, de most előkúszott onnét, szinte még a nagyi hangját is hallottam közben.

- Készen van. – Kwon felegyenesedett, ám én még mindig nem mozdultam. Lehetetlenség, hogy nem érzett semmit, amikor a szívem az átlagos sebességének ötszörösével zakatolt. – Szerintem, menj fel, terítsd ki, hogy rendesen megszáradjon – tanácsolta. Helyeslés nélkül felpattantam, és kimenekültem a konyhából.

A megkönnyebbült sóhajt, ami előtört a mellkasom mélyéről, hálaként azonosítottam be. Kwon anélkül mentett meg azzal, hogy okot adott nekem a konyha elhagyására, hogy ő maga tudatában lett volna. Még lépés közben lekaptam magamról a felsőmet, aztán az ágyra hajítottam. Cseppet sem érdekelt, hogy összegyűrve megszárad-e vagy sem. A tükrös szekrényhez léptem, és nekidöntöttem a homlokomat. A hűvös üveg érintése szép lassan lecsillapította a testemet, de a lelkem továbbra is tombolt, akár egy vihartól dúlt folyó.

Az állapotomat nem tulajdoníthattam pusztán a félelemnek, volt mögötte más is. Korábban, mikor Kwon és én párosodtunk, voltak enyhe, fizikai reakcióim, de ezen alkalmakon kívül még soha nem éreztem hasonlót. Főleg nem ilyen mértékben. Néhány simítástól és a közelségétől a szívem egyszerűen ki akart robbanni a mellkasomból. A szívem… - néztem sápadt, feldúlt arcomra a tükörben.

Felvettem egy egyszerű, fehér pólót, aztán visszaindultam a konyhába. Legszívesebben azonnal a padlásra mentem volna, de nem akartam gyanút ébreszteni Kwonban. Így is csak a szerencsén múlt, hogy még nem buktam le. Azt viszont elhatároztam, hogy amint elalszik, az első utam felvisz majd a ládához.

- Sokáig elvoltál – jegyezte meg Kwon, amint leültem az asztal mellé.

- Itt vagyok – tértem ki a rendes válasz elől. Szerencsére, a kíváncsiság hiánya miatt nem is kellett tovább magyarázkodnom, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

Gyorsan bekanalaztam a már ehetőre hűlt levest – alig éreztem az ízét -, majd megtöröltem a számat.

- Hozhatom a zöldséget és a rizst? – emelkedett fel a székéről Kwon. Megráztam a fejem.

- Köszönöm, de tele vagyok. – Szerencsére, máskor sem ettem túl sokat, így nyugodtan mondhattam nemet a második fogásra. A pulthoz sétált, hogy merjen magának a rizsből, én pedig fogtam a tányéromat, és a mosogatóhoz léptem. A szemem sarkából lestem csak felé, hátha megcáfolhatom önmagam, és nem kell éjszakai akcióra vetemednem, de a zavarodottságomat nem sikerült enyhíteni. Kwon arcvonásai semmit sem változtak tegnap óta, én mégis egészen másnak láttam őt. Még nem igazán mertem átgondolni, mitől is van ez, de tagadni nem tagadhattam önmagam előtt. – Még van egy kis munkám – helyeztem az elmosott tányért a szárítóra. Ez amolyan néma megállapodás volt közöttünk. A munkára való hivatkozás azt jelentette, bevonulhatok a szobámba, és számíthatok arra, hogy semmi miatt nem fog zavarni.

- Rendben, én úgyis korán fekszem. Jó éjt!

- Jó éjt! – biccentettem felé.

***

Leültem az ágyamra, és hogy ne őrüljek bele a várakozásba, tényleg magam elé húztam a mappákat. Egy pendrive-ra is letölthettem volna az adatokat, de a szememnek kényelmesebb volt, ha inkább kinyomtatok mindent. Ebből a szempontból hasonlítottam Colinra, bár az okaink különböztek.

Először kiszórtam azokat, akik korban nem feleltek meg – az ő további referenciáikat így nem is kellett átnéznem. Aztán következtek azok a nők, akiknek a munkája nem engedte meg, hogy a következő másfél évet a magzat megfoganásának, kihordásának és ápolásának szenteljék. Végül elkezdtem részletesen átnézni a bent maradt párok egyéb referenciáit – gének, tehetségek, IQ szint és hasonlók.

Igyekeztem ugyanolyan profizmussal végezni a munkámat, mint korábban, a figyelmem mégis újra meg újra elkalandozott. Az egyik mappát az elutasított oldalra tettem, mert az anya csak átlagos logikai képességekkel rendelkezett, de a pillantásom mindig visszatért rá. Olyan kedves arca volt a fotón, ha kisbaba lennék, mellette biztonságban érezném magam.

- A francba! – nyögtem fel, és elképedve konstatáltam a kirohanásomat. Sosem használtunk ilyen indulatszavakat, szinte már el is felejtettem őket, mégis olyan könnyedén csusszant ki a számon, mintha minden nap ezzel kelnék és feküdnék.

Félretettem a papírokat, lemásztam az ágyról, és az ajtóhoz lopakodtam. Hallgatóztam néhány percet, de úgy tűnt, Kwon már elment aludni. Azzal az elhatározással lopakodtam ki a folyosóra, hogy ha esetleg mégis rajtakapna, akkor azt hazudom, csak a mosdóba igyekeztem, ám erre végül nem volt szükség. Sikeresen eljutottam a padlásra vezető, ingatag lépcsősorig.

Jó pár éve, hogy felcipeltünk ide minden feleslegesnek tűnő cuccot, és azóta az orrunkat sem dugtuk be újra. Ez meg is látszott a helyiségen. A por vastagon betakart mindent, és csak remélni mertem, hogy a pókok jobban félnek tőlem, mint én tőlük, és messzire elkerülnek majd. Ez is új élmény volt – korábban nem igazán izgatott semmiféle élőlény. Nem szerettem őket, de nem is féltem vagy undorodtam tőlük. Most viszont, ha elképzeltem, hogy a hosszú lábak végigfutnak a csupasz bőrömön, kirázott a hideg.

Egyenesen a sarokban lévő ládához siettem – ahogy felnyitottam, az ujjaimat szürkére festette a por. Megpróbáltam ledörzsölni, de túl ragadós volt, így végül feladtam. Tekintetem a halomba rakodott könyvekre vetült. Azokat tettük ide fel, amelyekről úgy gondoltuk, nincs hasznuk. Regények, mesekönyvek, novellás- és verseskötetek. Egy részét még a nagymamámtól örököltem, a többit gimnazista koromban szereztem be a zsebpénzemből. Akkoriban szerettem ilyesmiket olvasni. Kiemeltem a legfelsőt, és végigsimítottam a fedelén, egy 19. századi romantikus regény volt. Borítóján egy kastély előtt korabeli ruhákba öltözött férfi és nő állt, egymás kezét szorongatva. Erre emlékeztem – anya adta nekem egyik karácsonyra, mert ő is pont annyi idősen olvasta, amennyi akkor épp voltam. Félretettem egyelőre, hogy aztán benyúljak a könyvsor mögé, és előhalásszak onnan egy piros, bőrkötéses könyvecskét. Magam sem tudom, miért tartottam meg, lehet, hogy egyszerűen csak nem volt időm kidobni.

Az oldalán lakat lógott, mellé fűztem egy vékony zsinórra az apró kulcsot is – egyáltalán nem tartottam attól, hogy valaki majd kinyitja és beleolvas. Mikor felpattant a zár, és kinyitottam a sárguló lapú naplót, valami kellemes érzés borított be a fejem búbjától a talpamig. Olyan… jó volt viszontlátni az édesanyám fiatalkori betűit.

Tizennyolc évesen vesztettem el őt, akkor találtam meg ezt a könyvet, amelyben leírta, hogyan ismerkedett meg és szeretett bele az apámba. Egyszerű, mégis regénybe illő történet volt a lányról, aki gyerekkora óta odavolt a szomszédfiúért, de az észre sem vette őt. Legalább is egy ideig…

Clara kinevetett, mikor elárultam neki: szerelmes vagyok Joshuába. Azt mondta, ilyen hamar nem is lehet beleszerelmesedni valakibe, hiszen csak tegnap költözött mellénk a családjával, és este láttam először. De én biztos vagyok az érzéseimben. Mikor megláttam, a szívem majd kiugrott a torkomon, a gyomrom pedig olyan kellemesen bizsergett. Pont, mint ahogyan a mesékben és a regényekben írják. Elbújtam egy fa mögé a kertben, és csak figyeltem őt, az arcát, a kezét, ahogyan egy kődarabot dobálgatott. Vagy egy órán át csak néztem, és egyáltalán nem untam meg. Szerintem, ez a szerelem.

Mutatóujjam végigjárta a filccel rajzolt szívet, amelyet egy kissé görbe nyíl lőtt át, a közepébe pedig az F. N. és J. H. monogramokat vésték kissé kiszakítva a papírt. Vajon ez lenne a helyzet velem is? Szerelmes vagyok a férjembe? Clara néni biztosan engem is kinevetne… Hiszen, bár évek óta vele élek, mégis csak egyetlen napja ismerem őt igazán. És az egyetlen, amit tudok róla, hogy képtelen viszontszeretni. Halk nevetés hagyta el a számat. Néhány nap és így vagy úgy, de meghalok, én pedig ahelyett, hogy erre keresnék megoldást, azon problémázom, hogy a férjem nem tud szeretni. Érezni egyet jelent az őrülettel, ez most már biztos.

Tisztában voltam vele, hogy veszélyes, mégis, amikor visszalopóztam a folyosóra, a saját szobám helyett a szomszédos szoba felé vettem az irányt. Tenyerem a kilincsre simult, próbáltam lebeszélni magam, de bármennyire is szidott a belső hangom, mégis halkan kinyitottam az ajtót.

Kwon meg sem rezzent, mélyen aludt. Hason feküdt az ágyában, egyik karja a feje alatt, a másik lelógott a földre. Még beljebb merészkedtem, pedig majd elájultam a félelemtől. A lábam reszketett, ezért egy hirtelen – és a belső hangom szerint ostoba – ötlettől vezérelve leültem a földre törökülésben. Felszínesen lélegeztem, szinte alig emelkedett a mellkasom, és csak néztem őt. Futnom kellett volna, menekülnöm, mégis maradtam. Vizsgálgattam önmagam, cafatokra szedtem az érzéseimet, a testem reakcióit, hogy aztán újra összerakva a részleteket, összehasonlítsam azzal, amit a szerelemről tudtam.

Már kezdett hajnalodni, mikor jó orvoshoz méltón készen volt a diagnózis. Csak azt nem tudtam még, mihez is kezdhetnék vele…

***

Eligazgattam a párnámat anyám naplója fölött, és azon járt az eszem, most más körülmények között talán ugyanazt érezhetném, mint ő az első reggelen. Azt írta: „mintha ezer pacsirta dalolna a lelkemben”, meg hogy „még a nap is gyönyörűbben süt”. A pacsirtákat én is hallottam, de éneküket varjúk károgása zavarta, a nap elé pedig sötét felhők úsztak. Az én helyzetem más volt, ahogyan a szerelmem is: lehetetlen.

- Jó reggelt! – Kwon már meztelenül állt a tükör előtt, mikor megjelentem a fürdőben. Igyekeztem nem foglalkozni ezzel a ténnyel, de hirtelen azt sem tudtam, hová nézzek. Korábban teljesen természetes volt a ruhátlanságunk egymás előtt, most viszont… zavarba ejtett.

A szemem inni akarta az izmok látványát, de az olyan reakciókat csiholt volna ki a fizikai valómból, amik túl veszélyesek lehettek. Lekapkodtam magamról a pizsamát, és igyekeztem úgy viselkedni, mint az elmúlt nyolc év minden reggelén.

- Várj! – Kwon elkapta a karom a zuhanyzó felé menet. Nem néztem rá, csak vártam, hogy mit szeretne, és magamban imádkoztam, hogy csak ne azt. Nem mintha ne kívántam volna, egyszerűen csak nem akartam úgy csinálni, mint máskor. Gyorsan, érzések nélkül, mintha egy kuka lennék, amibe bele lehet üríteni a felesleget. Az is nehezemre esett, hogy visszaemlékezzem az alkalmakra, mikor Kwon így használt engem, azt viszont nem viseltem volna el, hogy továbbra is megtegye.

- Igen? – kérdeztem halkan, nyugalmat erőltetve magamra, mikor nem folytatta.

- Csak szólni akartam, hogy holnap nem leszek itthon.

- A vasárnap pihenőnap – fordultam felé. Egyenesen a szemébe néztem, de ez rosszabb ötletnek bizonyult, mintha máshol bámultam volna. A sötétbarna írisztől megszédültem, magába akart rántani.

- Külön kiképzésre küldenek minket, este kaptuk meg az e-mailt róla.

- Értem – bólintottam. Végül is, ez jól jön, mert elképzelni sem tudtam, milyen lenne egy teljes napot együtt tölteni vele. Ha huszonnégy órában felügyelnem kéne előtte minden reakciómat, szavamat és rezzenésemet, az a biztos és azonnali véget jelentené.

- Már jobban érzed magad? – A kérdés meglepett, de ezt csak egy halovány szívkihagyás jelezte. Aprót bólintottam, mert attól tartottam, elcsuklana a hangom. Ostobaság, ám egy pillanatra azt gondoltam, Kwon aggódik értem. Látni akartam a vonásain a gyengéd féltést, a szavai viszont azonnal figyelmeztettek arra, hogy csak álltatom magam. – Van néhány ruhám, amit ki kéne mosni. Meg akartam csinálni, de mivel nem leszek itthon… Megtennéd helyettem?

- Persze.

- Kikészítem őket a szennyesbe.

- Rendben – egyeztem bele keserű szájízzel. Nem a mosás ellen volt kifogásom, csak… A szerelem tényleg fáj. Most már pontosan értettem, miért írják ezt a könyvek. – Lezuhanyozom – mozdítottam meg a kezem. Azonnal elengedett, és egy szó nélkül visszafordult a mosdókagylóhoz.

***

- Átküldték a vérvétel eredményét. – Angie ezzel a hírrel fogadott, amint kitántorogtam a liftből. Felmerült bennem, hogy lépcsőn jövök, de amióta az eszemet tudom, mindig felvonóval jutottam fel az emeletre, és tartottam tőle, hogy az asszisztensemnek feltűnne a változás.

- Köszönöm – feleltem neki, bár a gyomrom vetett egy hátraszaltót. Nem tudtam, Angie belenézett-e a leletbe, de az reménykedésre adott okot, hogy a laborból nem jelezték, hogy bármiféle gondot mutatna a minta.

Bevonultam a szobámba, leültem az íróasztalhoz, aztán bekapcsoltam a gépet. Várnom kellett néhány percet, míg betölt a kórházon belüli levelezőrendszer. A labor levele az első volt a sorban, utána következett néhány egyéb munkahelyi körlevél és egy Névtelen levél, amit még az este küldött valaki. Furcsálltam, kórházon belül a levelek címzettjéhez vagy az adott munkatárs neve került, vagy az adott osztály neve – például Labor.

Először a leletet nyitottam meg, szemem végigfutotta a sorokat. Egy kicsit alacsony volt a vasam – vagyis Mrs. Ruthfordé -, de egyébként minden rendben találtatott. Halkan kifújtam a levegőt, bármennyire is reméltem, hogy a tervem beválik, csak most tudtam igazán megnyugodni.

Visszatértem a mailfiókba, és kíváncsian megnyitottam a Névtelen levelet. A címzettnél a kórház általános mailcíme állt, amelyre kívülállók küldhették el az észrevételeiket, kérdéseiket, hogy aztán a megfelelő osztályhoz irányítva azokat választ kaphassanak. Lényegében az összes asszisztens tudta a fiók felhasználónevét és jelszavát, de hetente csak egyszer néztek be, hogy ellenőrizzék, kaptunk-e levelet. Nem nagyon szoktunk, mert akinek panasza volt, egyszerűen bejött, és mindenféle probléma nélkül kivárta a sorát. Gyorsak és hatékonyak vagyunk, úgyhogy személyesen sokkal gördülékenyebben el lehetett intézni az ügyeket.

Lejjebb görgettem, mert a szöveg mezőben nem láttam az égvilágon semmit. Már kezdtem elkönyvelni magamban, hogy tévedésből valaki egy üres levelet küldött tovább, mikor az oldal legalján felbukkantak a vöröslő betűk.

Egy másodperc alatt levert a víz, pedig csak egyetlen szó állt az e-mailben nyomtatott, nagy betűkkel írva. Mintha valaki azt akarná, hogy tudjam, fontos, amit el akar mondani nekem.

TUDOM.