Szurovecz Kitti: Törés (pilot verzió, 4. fejezet, 18+)

Utálok takarítani, de most nincs más választásom. Valika influenzával nyomja az ágyat otthon, szombat délelőtt morcosan veszem hát kezembe a porszívót, de talán nem is baj, legalább levezetem valamivel a bennem tomboló feszültséget. A tegnapi értekezlet kiábrándító volt. A lapmegújítást illetően csak a saját ötleteimet érzem használhatónak, úgyhogy leadtam az újságíróimnak egy jelentősebb lelki fröccsöt arról, hány tehetséges kezdő nyomul a szakmában mostanában, és hogy értsék meg, a ManStyle a kiadó egyik zászlóshajója, nem engedhetem, hogy süllyedésnek induljon. Ha kell, inkább kidobálok néhány nehezéket. Remélem, vették az adást és megerőltetik magukat. Jövő hét folyamán muszáj összedobnom a februári lapszám teljes tematikáját, hogy a következő hetekben Mariannt és Dénest is lenyűgözhessem. Még az egyetlen reménységem, Döbrentei Kata is okvetetlenkedett, amikor rábíztam az új témát. Ez sem tetszett.

- Maga az elv az, amivel nem értek egyet. - hosszú, hasított bőr szoknyája alatt keresztbetette a lábait. Naná, hogy akaratlanul oda tévedt a tekintetem. – A nők nem azt szeretik, ha alázzák őket az ágyban. Sokkal inkább magát a játékot kedvelik, a szerepjátékot, érted, Zoárd? De minden pillanatban érezniük kell, hogy aki velük ezt teszi, az tiszteli őket.

- Marhaság – legyintettem, amitől egészen bepörgött.

- Én vagyok a nő, nem te! Én érzem át igazán – mondta durcásan.

- Hidd el, tudom, mit beszélek...

- Biztos vagy ebben? A téma tálalása nagyon fontos. Használati utasítást akarunk adni az értelmiségi férfiak kezébe a nőkhöz, vagy ötleteket egy-egy röpke tekeréshez a kertek alatt?

- Fogd vissza magad! – szűrtem a fogaim között. – Ne felejtsd el, kivel beszélsz! – Farkasszemet néztem vele, és bizton tudom, ha nem ő volna a leghasználhatóbb riporterem, ezért a hangnemért már rég kihajítottam volna. Ehelyett egyszerűen csak megkértem, hogy járja körül a témát érzése szerint, de alaposan, és gondolkodjon el azon, mi lenne vele most, ha annak idején nem veszem ide gyakornoknak. Ez mindig hatott. Kata fátyolos cicaszemekkel nézett rám, én meg kiküldtem az irodámból, mielőtt még érzelgősködni kezdene.

Fogom a felmosó vödröt, forró vizet engedek bele, majd löttyintek hozzá egy kis padlóápolót. A vízbe mártom a nyelet, jól kicsavarom, és csaknem elesem, amikor kettétörik. A vödör fölborul, szabályos folyó áramlik ki a fürdőszobából a folyosóra. Szentségelek. A nőkkel csak a baj van. Valika nem jön takarítani, mert korványos, Kata nem hajlandó egyetérteni a véleményemmel, én meg itt állok, térdig vizes melegítőben és farkasszemet nézek a dohányzóasztalra ejtett álarccal. Hirtelen úgy tűnik, mintha gúnyosan rám vigyorogna.

Ezt a tárgyat, no meg a fekete harisnyát őrzöm arról az estéről, attól a lánytól, aki úgy elbánt velem, mint még soha senki. Ott feküdtem a szállodai ágyon, vakon, tehetetlenül, megkötözve, lüktető ágyékkal, a végletekig felizgulva, ő pedig a kellős közepén fogta magát, és egyedül hagyott. Persze, előtte még tett arról, hogy neki jó legyen. Gyűlölöm, utálom, megvetem. Legbelül meg tudom, pontosan azt tette velem, amit én a kelleténél többször csináltam másokkal. Mintha lemásolta volna az egyik kedvenc játékomat: érkezett, rabolt, majd távozott – minden következmény nélkül. Gyűlölöm, utálom, megvetem, ismételgetem magamban, mint valami mantrát, miközben próbálom visszaharcolni a vizet a vödörbe. Az ujjaim görcsösen a felmosó nyele köré szorulnak, vélhetően így fonnám körbe azt a jó illatú, finom, selymes bőrű nyakát is, ha még egyszer az életben a kezem közé kerülne. Hiányzik, akarom, kívánom. A mantrám egyszeriben megváltozik, amint visszaidézem, milyen hatást váltott ki belőlem ez az ismeretlen nő. Legbelül tudom, hogy tartózkodnom kellene a vele való érintkezéstől, ám szexista énem türelmetlenül kántálja: nem kaptam még belőle eleget, meg akarom leckéztetni, markolni akarom azt a páratlan popsit, az ujjaim alatt érezni, amint a darázsderék hirtelen kiszélesedik, nem beszélve arról, hogy a mellei még egyszer sem voltak a tenyeremben. Érezni akarom az illatát, amely tiszta és minden rafinériától mentes, mégis bódítóan szexi. Csúszkálni vágyom a puha, meleg ajkai között, - fönt is, lent is, - igen, ezt akarom. Meg akarok tenni vele mindent, amit csak nővel tehet egy férfi. Ami történt, több mint két napja történt, ám a helyett, hogy az érdeklődésem lanyhulna, vagy más irányt venne, én egyre inkább rá koncentrálok. Mióta vele voltam, nem jártam a szex chat-en, mert azt szeretném, ha a bennem kavargó indulatok letisztulnának. Józan fejjel kell nekiállni, megtervezni a stratégiát. Jó ideje erre vágyom már, egy igazi, nagyvadra, aki minden képzeletet felülmúló játszmát nyújt. Már elkezdődött, és most vesztésre állok, de nem nyugszom, amíg nem fordul a kocka. Eljön még az idő, amikor könyörögni fog a farkamért.

Tanácstalanul meredek a házi telefonra, amikor megcsörren. Mégiscsak eljött Valika? Az egy áldás volna, akkor befejezhetném ezt a bohóckodást a felmosóval, és elmehetnék megnézni az új James Bond filmet. Szombatonként általában mindig csinálok valami magányos kultúrprogramot, jót tesz az elmeállapotomnak. Fölveszem a kagylót, mire a portás közli, hogy Trencséni Dávid érkezett hozzám. Leesik az állam, és azt mondom, persze, engedje csak

fel. Gyorsan elteszem a felmosót és bekapcsolom a hard-core kávéfőzőmet, meztelen felsőtestemre pólót húzok. Sok dolog hiányzik most, de ez perpillanat nem. Azonban, ha Dávid már tudja, hogy itthon vagyok, nem küldhetem el, az ember nem tehet ilyet a valaha volt legjobb barátjával, ha az ott áll a küszöbön. Épp visszacsukom a gardróbom ajtaját, amikor hallom, hogy nyílik a magánliftem ajtaja, hangok szűrődnek be hozzám. Zavartan közeledem feléjük és a sejtésem nem csal: Dávid nem egyedül érkezik. Az átlagos, vékony, szemüveges, szőke barátnőjével az oldalán, akivel már jó pár éve együtt van. Mosolyogva köszöntöm őket, remélem, nem látszik rajtam, mit érzek valójában. Jól néztek ki, mondom nekik, mire megerősítenek abban a hitemben, hogy én is, igaz, szerintük nagyon fáradtak a szemeim. Dávid jól megvastagodott a dereka körül, ahogy nézem, Viki biztosan jól tartja. Mikor is találkoztam velük utoljára? Talán ha fél éve, hogy összefutottunk a Le Roy-ban, és megbeszéltük, hogy hamarosan együtt vacsorázunk. Erre azóta sem került sor.

- Üljetek csak le! – terelem őket a konyhapult mellé, majd egy mozdulattal bedobom a spájzba az azon tornyosuló műanyag kajás dobozokat. Zavartan turkálni kezdek a hűtőben. Csak sajt van benne és néhány bontatlan üveg bor. – Mivel kínálhatlak meg benneteket? Meg kell mondjam, nem számítottam vendégekre. Legalább ideszólhattatok volna...

- Persze! Még képes lettél volna azt mondani, hogy nem vagy itthon. Meg akartunk lepni – mosolyog rám Dávid, és a tekintete hatására valami berozsdásodott harang kondul meg idebenn, hogy tompán sajog tőle a mellkasom. Ezt utálom.

- Hát, sikerült – mondom. – Van valami különleges apropója a dolognak?

Dávid bensőségesen a barátnőjére néz, aki belenyúl a fehér kis műbőr táskájába, és elővesz belőle egy vaníliaszín, cirádás borítékot.

- Két hét múlva esküvőnk lesz, Zoárd – mondja büszkén Viki, és átnyújtja nekem a meghívót. – Szeretnénk, ha te is ott lennél a nagy napon.

- Nahát... - Meglepődöm. Persze, mindig is gondoltam, hogy Dávid egyszer elveszi Vikit, de mintha csak tegnap lett volna, hogy megismerkedtek. Akkor, ott, Egyiptomban. Dávid volt az elefánt, a felesleges harmadik, aztán, milyen a sors, mégis ő jött ki a legjobban az egészből. Akkor úgy tűnt, én leszek az, aki először megházasodik a vésztői baráti társaságból. Nos, másként alakult. Észre sem veszem, hogy túlságosan hosszú ideig hallgatok, bámulom a kezemben lévő borítékot, ők pedig egy emberként merednek rám.

- Ennyire meglep, cimbora? – kérdezi Dávid.

- Gratulálok... – mondom. – Srácok, ez remek hír! Bocsássatok meg, csak fel kellett dolgoznom a hallottakat. Én még ott tartottam, hogy tervezgetitek az összeköltözést, most pedig... tessék!

- Zozi, az épp másfél éve volt. – Dávid a vállamba bokszol, de meg sem érzem. A becenevem az, amitől összerándul a gyomrom. – Erről beszélek, látod? Sosem érsz rá, mindig csak a meló, a partik, a csajok, a régi barátok pedig valahol a lista végén kullognak...

- Jaj, ne zsémbelj már! – szólok rá, és Vikire vigyorgok. – Még mindig ilyen szörnyű? Ami a szívén, az a száján?

- Még annál is rosszabb. Korral jár, nehogy magadra vedd!

- Elfogadom a meghívást – mondom, és úgy döntök, jobb figyelmen kívül hagyni Dávid őszinteségét. – Igyunk valamit! Kértek bort?

- Egy jó VBK-t, mint a régi, szép időkben? - Barátom lehuppan a nője mellé, a konyhapulthoz. Nagy Marha. Szeretnivaló barom. Sosem változik, igazi, vidéki tróger a szó legjobb értelmében. Valaha én is ilyen voltam. Mosolygok és bort töltök mindhármunknak. Nem is olyan rossz, hogy itt vannak, csak bizonyos témákat ne akarjanak boncolgatni, mert akkor hamarabb kidobom őket, mintsem annyit mondhatnának, hogy proszit.

- Nem zavartunk meg semmit? – kérdezi Viki. – Látom, épp takarítgattál – mutat a vödörre, majd elneveti magát és hozzáteszi: - Valahogy nem tudom rólad elképzelni, hogy ilyesmit is csinálsz...

- Általában nem is. A takarítónőmet ledöntötte a lábáról az influenza.

- Szóval, még mindig az agglegény élet? – teszi fel egyik kedvenc kérdésemet Dávid.

- Miből gondolod? – kortyolok a boromba.

- Abból, hogy takarítónő kell.

- Ugyan, Dávid – karolja át a vállát Viki. – Csak nem gondolod, hogy a Zoárd környezetében élő nők csinálnak ilyesmit? Csupa modell, színésznő, sikeres üzletasszony... Nem tévedek?

- Nem sokat – mondom szerénytelenül, majd témát váltok. – De nálam nem sok újság van, illetve csak az van, mert az életemet kitölti a ManStyle. Meséljetek! Mikor volt az eljegyzés?

Szerencsére nem kell nekik kétszer mondani. Meghallgatom, hogy épp a Bükkben kirándultak, egy-egy hátizsákkal, amikor Dávid feltette a nagy kérdést, aztán azt is, hogyan jelentették be a nagy hírt Viki házsártos anyjának, aki sosem kedvelte a lánya barátját, hogy építkezni akarnak, rögtön az esküvő után, hogy nászútra nem mennek, mert azt a pénzt is a készülő házukba akarják forgatni, hogy minél hamarabb jöhessenek a kis Trencséniek. Folyamatosan kérdezek, legalább egy órán át, és amikor úgy döntenek, ideje szedelődzködni, mert a világért sem szeretnének rátelepedni a szombatomra és csak úgy beugrottak, észre sem veszik, hogy arról, velem mi van, valójában nem sokat tudtak meg. Viki veszi a lapos sarkú, praktikus bakancsát az előszobában, Dávid rásegíti a dzsekijét, miközben belecsókol a nyakába, és valami bensőséges viccen nevetnek. Hirtelen úgy érzem, illő lenne nekik adni valamit, kezükbe nyomom hát a magazin legfrissebb példányát és egy üveg drága, francia bort. Úgy tűnik, őszintén örülnek neki. Rég láttam már ilyen normális párt, egészen szürreális érzés, ha az ő életük és a sajátom között párhuzamot vonok. Mintha egy másik, számomra ismeretlen dimenzióban mozognának, léteznének. A két világ találkozása pedig minden kétséget kizáróan a magánliftem ajtajában van. Ha az ember úgy él, ahogyan én, akkor az élete nagyon kinyílik, és ezzel együtt nagyon be is zárul.

- Mikor voltál utoljára otthon? – kérdezi Dávid könnyedén, miközben kikísérem őket.

- Lassan egy éve. És ti?

- Két hete. Meghívókat vittünk Vikivel. Többen élénken érdeklődtek, mi van veled, mi meg nem tudtunk mit mondani.

- Nos, láthatjátok, megvagyok. Ha legközelebb kérdezősködnek a vésztői népek, már biztosak lehettek a válaszban.

Viki hirtelen a karomra teszi vékonyka kis kezét, anyáskodó mozdulattal.

- Tudjuk, hogy nagyon sokat dolgozol, hogy elfoglalt vagy, de néha eljöhetnél velünk ide-oda, csak úgy kikapcsolódás képpen. Nem kéne kellemetlenül érezned magad, az unokahúgom nemrég költözött hozzánk, és ő is mindig amiatt nyavalyog, hogy feleslegesnek érzi magát, ha kiruccanunk...

- Viki, én egy szóval sem nyavalyogtam – próbálok vidáman hárítani, de csikorgatom a fogaim. – Köszönöm a kedves ajánlatot. Ha úgy adódik, hogy lesz időm, jelentkezem.

- Sokan aggódnak érted – szúrja közbe Dávid.

- Nincs okuk rá, jól vagyok.

- Igen, azt látom – bólint, és érzem rajta, nem hiszi egy szavamat sem. Úgy néz rám, jaj, úgy néz rám, hogy tudom, a következő mondata az lesz, amit én a legkevésbé sem akarok hallani. Gyorsan megszólalok helyette, miközben tettetett kétségbeeséssel pillantok az órámra.

- Hogy elment a délelőtt! Ha nem haragszotok, elbúcsúzom, mert rendbe kell tennem a lakást, aztán rohanok bevásárolni. Ráadásul délután találkozom egy lánnyal, megbeszéltük, hogy fallabdázni megyünk... – találok ki egy megfelelőnek tűnő hazugságot. Úgy látszik, bejön, mert Viki a megajándékoz a nők jellegzetes, „mindent értek” mosolyával, és hajlandó megnyomni a magánliftem hívógombját.

- Nagyon szép a lakásod, de engem nyomasztana, ha egyedül élnék ekkorában – csicsergi. – Igaz, később egy feleséggel, és akár három gyerekkel is elférsz majd itt. A mi házunk csak feleekkora lesz, de egyáltalán nem bánom, majd összehúzzuk magunkat és jól megleszünk a kicsikkel, igaz, drágám?

- Igaz, hát! – Dávid magához húzza, kezet fog velem, aztán belépnek a magánliftbe. A nehéz fém ajtó becsukódik, és ezzel semmivé lesz a szürreális világ, amit a lakásomban átmenetileg berendeztek. Megkönnyebbülök, még egy teátrális sóhaj is kiszakad a mellkasomból. Jobb ez így, végre csend van, nem bírom a zajt, ahogyan azt sem bírom elviselni, ha irigy vagyok olyan emberekre, akik még tudnak érezni. Nekem már nem megy. Lehetne boncolgatni az okokat, hogy miért égtem ki: a tragédia okozta, vagy a média kétszínű, visszás világa, amiben létezem, esetleg a kettő együttese? De semmi kedvem hozzá. Figyelemelterelés. Ehhez van most kedvem. Töltök magamnak még egy pohár bort, előveszem a sajtot is és egy tányérra halmozom a szeleteket. Teszek a takarításra, megebédelek. Egy nagy tálcán viszem be az egészet a nappaliba, a laptopom mellé. Rettenetesen utálom a szombatot, túlságosan is, ahhoz, hogy ma se chat-eljek, ma se vadásszak. Elég volt a két napnyi önmegtartóztatás, és különben is, érzem az elvonási tüneteket. Míg betölt a gép, és egy falat sajton nyammogok, visszakúszik a tudatomba Dávid és Viki arca, amint lelkesen mesélnek a közös jövőjükről. Elképzelésem sincs, ennyi idő után mit kezdenek még egymással az ágyban, hogy a kapcsolatuk kielégítő maradjon. Nálam általában három hónapja van valakinek, és aztán lapát. Először őket sajnálom le, mert ilyen kevéssel beérik, aztán meg magamat, mert nem látom meg a kevésben azt a pici pluszt, amitől nekik ennyire jó lehet együtt, évek óta már.

Soldier: Szia, kegyetlen.

Lady Boss: Nocsak, kiszabadultál? Hogyan sikerült?

Soldier: Némi fizikai erővel és leleményességgel.

Lady Boss: Csalódott vagyok. Abban reménykedtem, segítségre lesz szükséged. Láttam a lelki szemeim előtt, amint a portásfiú oldoz el.

Soldier: Nem, ennyire azért nem sikerült megalázó helyzetbe hoznod.

Lady Boss: Érezhetően pipa vagy rám, mégis akarsz tőlem valamit.

Soldier: Igen. Magamra húzni azt a formás kis hátsód. De csak miután méltó büntetésben részesítettelek.

Lady Boss: Még előtted a három próba. Ezek szerint benne vagy a dologban? Azok után is, hogy a múltkor finoman szólva hoppon maradtál?

Soldier: Izgat, hogy szembe mersz szállni velem. Ezt nem sokan teszik.

Lady Boss: Rendben, de akkor maradjunk részedről az egyoldalú magázódásnál. Ez is fontos szabály.

Soldier: Bocs, mindig megfeledkezem erről a fura mániájáról, Úrnőm.

Lady Boss: Így van, az Úrnőm a helyes megszólítás.

Soldier: Akkor hogyan tovább?

Lady Boss: Már ki is találtam neked az első feladatot. Kíváncsi vagyok, milyen az, amikor képességeid maximumát nyújtva elégítesz ki egy nőt, csakis az ő örömére.

Soldier: Állok szolgálatára, hölgyem.

Lady Boss: Nem így gondoltam. Végig szeretném nézni webkamerán keresztül, ahogyan valaki mással csinálod. Olyan nővel, aki igazán éhezik egy kis kényeztetésre…

Soldier: Ez izgalmasan hangzik.

Lady Boss: Nem eléggé. Azt akarom, hogy a munkahelyeden csináld, a saját irodádban, fényes nappal.

Soldier: Honnan tudja, hogy van saját irodám???

Lady Boss: Nem tudom, csak feltételezem, mert uralkodó típusnak tűnsz, és gyári munkások ritkán járnak A8-assal.

Soldier: Ügyes megfigyelés. Jó, legyen. Örömmel megmutatom, miféle kényeztetésben lehet része a kis játékunk végén, már ha hagyom, hogy hozzájusson.

Lady Boss: Ne kalandozz el! Most az előtted álló feladatra koncentrálj! Mikor legyek gép előtt, hogy lássam az akciót?

Soldier: Kedden, koradélután megfelel? Ez lesz az ebéd utáni desszertem…

Lady Boss: Olyan nőt válassz az alkalomra, aki igazán megérdemli, hogy jól bánjanak vele! Ez fontos. Egyébként pedig tetszik az illatod.

Soldier: Az öné sem rossz ösztönzés, ahogyan az érintése sem.

 Amint leírom, szinte újra átélem, amikor egy pillanatra belécsúsztam. Nagyon szűk volt, mint egy szűzlány, puha, és olyan forrónak éreztem, mintha lázas lenne. Amilyen állapotban akkor voltam, még két mozdulat és kikészültem volna tőle.

Tovább gépelek.

Soldier: Miután otthagyott, szerettem volna befejezni, amit elkezdett, csak épp megkötözte a kezemet. Tisztában van azzal, mennyire fáj egy férfinak, ha a csúcs előtt pár pillanattal ezt teszik vele?

Lady Boss: Nagyon is. De hidd el, egy nőnek is elég kellemetlen, ha a pasi hamarabb bevégzi, mint hogy neki jó volna. Ne mondd, hogy sosem hagytál senkit parlagon!

Soldier: Nem mondom.

Lady Boss: Akkor megérdemelted ezt a kis büntetést. Nincs jogod haragudni.

Soldier: Nem is haragszom. De ha egyszer a kezeim közé kapom, úgy megdugom, hogy azt, míg él, nem felejti el.

Lady Boss: Nahát! Soha nem akartak még ilyen udvariasan megbaszni. :)

Soldier: Ugye? Aki tud, az tud. :)

Lady Boss: Most mennem kell kutyát sétáltatni. Trixi kaparja az ajtót.

Ezen az éles váltáson elnevetem magam, miközben belekortyolok a boromba. Általában nem vagyok kíváncsi az áldozataim privát életére, így az övére sem, de meg kell hagyni, ennek a csajnak van stílusa. Ráadásul aranyos. Ki tudja, lehet, hogy hónapokig játszom majd vele és nagyon izgalmas emlékeket ad nekem.

Soldier: Oké. Én maradok, és megszervezem a kedd délutánt. Izgalmas lesz abban a tudatban szexelni, hogy maga figyel. A látvány hatására talán becsúszik a keze a bugyijába is…

Lady Boss: Ahhoz nagyon jónak kell lenned, mert válogatós vagyok. Jaj! A fenébe!

Soldier: Mi történt?

Falom a sajtszeleteket és borozom. Perceken át nem történik semmi. Nyilván valami külső tényező zavarta meg őt a chat-elésben, az is lehet, hogy a kutyája nem bírta tovább és az ajtóban végezte el a dolgát. Kárörvendő mosoly ül az arcomon – a csajjal kapcsolatban enyhén szólva is kettős érzéseim vannak. Meg tudnám tépni, amiért a múltkor kiszúrt velem, ugyanakkor kíváncsi vagyok rá, és azt hiszem, számtalan változatban képes lennék megdugni. Sajnálom, hogy kilépett a chat-ről, mert ha valaki, ő aztán igazán hatékony figyelemelterelő. Csak most jut eszembe ismét Dávid és Viki látogatása. Ez az esküvő a hátam közepére sem hiányzik, de ott kell lennem, nincs mese.

Gyorsan megnézem, kik vannak még online: Sacika, természetesen, aki valószínűleg dacos sértettségből nem ír rám, mert azt várja, hogy én keressem. A jól bejáratott lányok közül itt van még Tina, az anyuka, akivel olykor szintén összejárok. Lady Boss azt akarja, olyan nőt válasszak a keddi találkozóra, aki igényli a törődést. Nos, Tina igazán ilyen – pont ezért nem találkozom vele túl gyakran: ő még inkább hajlamos elhitetni önmagával, hogy kialakulhat valami köztünk, mint Saci. Nem csoda, hiszen csak huszonnégy éves, és egyedül neveli a bölcsődés gyerekét. Jó ideje nem talál maga mellé senkit, egy puttonnyal a hátán nem könnyű, de szexre azért szüksége van, ami érthető. Ezért vagyok én neki ideális választás, mert nekem csak az kell. Igaz, amikor vele vagyok, néha kényelmetlen a szituáció. Nincs kire bíznia a gyereket, és mindössze egyszobás, szerény kis albérletben lakik, a második kerületben. Oda szoktam menni, hozzá, és amikor a kis fickó végre elalszik, miénk a pálya. Általában nincs vele könnyű dolgunk, mert mintha ösztönösen érezné, mire készül az anyja, általában egy csöpp álom sincs a szemében. A kanapé túlsó oldalán, a padlón szoktunk játszani. Ez azért jó, mert nem lát oda a gyerek, és van valami titokzatos varázsa, hogy stikában áldozunk az erotika oltárán. Igaz, a múltkor a kölyök felsírt, éppen akkor, amikor Tina összekötött kezekkel és lábakkal, nagy, rózsaszín, felfelé meredő fenekével a padlón arra várt, hogy használatba vegyem a vibrátort. Eloldozni, rendbe tenni a ruházatát, visszaaltatni a gyereket, és egyáltalán kiesni a szerepünkből a külső tényezők miatt -– nem nekem való. Tinával együtt lenni egyet jelent a bonyodalommal. Szexben nem kötök kompromisszumot, nem alkalmazkodom, mert a vágyaim csakis rólam szólnak. Most, a Lady Boss adta feladatom kivitelezéséhez mégis ez a nő tűnik ideális választásnak. Már csak azért is, mert ha jól tudom, egyelőre álláskereső üzemmódban van, a gyereke mellett, és semmi nem akadályozza, hogy kedden, napközben bejöjjön hozzám. Van már egy hónapja is, hogy utoljára láttam, igazán hálás lesz érte, ha gondozásba veszem.

 Soldier: Szia, Tina! Mi a helyzet feléd? Van már melód?

 Tina1988: Szia. Nincs, sajna, :( De rajta vagyok az ügyön. Valamikor tali? Feldobhatnád a hangulatom. :)

Soldier: Ezért írok. Gyere be hozzám kedden, kettőre.

Tina1988: Úgy érted, a munkahelyedre?

Soldier: Igen. Kedd reggel megkapod tőlem a címet. De ne menj a recepcióra, lemegyek érted az aulába.

Tina1988: Nem is tudom. Az igazság az, hogy épp akkor van egy állásinterjúm. Később nem jó? Bár ötre a bölcsiben kell lennem…

Soldier: Csak kettőkor van egy szabad órám, ezt leszámítva tele a hetem.

Tina1988: Nem mondhatom le az interjúmat.

Soldier: Tudod, nagy cégnél dolgozom, lehet, hogy itt is találunk neked valamit.

Tina1988: Komolyan mondod? :)

Soldier: Persze.

Ez még nem ígéret, teszem hozzá gondolatban, és valahol, mélyen harsog egy hang az agyamban, hogy épp most szegem meg az egyik saját magam alkotta, fontos szabályt: hogy szexpartnert a céghez nem viszünk. Magam is elcsodálkozom azon, milyen erős hatással van rám az a másik nő. Ijesztő, hogy áldozatot hozok érte, de nem foglalkozom vele, csak úgy sodródom. Eszelősen vonz az illata, az íze, az érzéki teste, a lázadó személyisége – nincs többről szó, nem kell misztifikálni.

Tina1988: Akkor ott leszek. :)

Soldier: Nem bánod meg. Nem mindennapi élményben lesz részed, azt megígérhetem.

---

Szurovecz Kitti: Törés 3. fejezet

3. fejezet

FIKTÍV KARAKTER

 A felüljárón zajosan halad el előttem egy kék vonat. Megállok, bámulom, hallgatom, és arra a megállapításra jutok, hogy nem zakatolja túl a szívemet. Benézek a félreeső, szolid kis szálloda udvarára, ahol még mindig csak egyetlen autót látok. Fekete, sötétített ablakú, karcsú A8-as, és a rendszáma még mindig ugyanaz, amit, amúgy ha álmomból ráznak fel, akkor is tudok. Ha csak nem hozzám hasonlóan trolival érkezett, akihez jöttem, akkor ő az. Ilyen egybeesés a világon nincs. A virtuális világ, úgy látszik, olykor összekeveredik a valósággal, méghozzá félelmetesen. Mit tegyek? Negyed nyolc is elmúlt. Be kellene mennem, de az angyalka a vállamon azt suttogja, hogy fordítsak hátat és menjek haza. Mégsem teszem, nem lehetek nyúl. Ha már idáig jöttem, igenis végigjárom az utat. Felnőtt nő vagyok, és azért vágtam bele ebbe az egészbe, hogy visszaszerezzem a megtépázott önbizalmam. Itt a lehetőség, mire várok? Terápia az egész, így kell felfognom, ahogyan a legjobb barátnőm, Karina mondta. Ő pszichológus, neki tudnia kell, mi az, ami segít az önértékelésemen. És hogy mindehhez ki asszisztál, nem mindegy? Persze, hogy az. Így akár Jávor Zoárd is lehet.

Amint egy versenycsiga tempójában araszolok a szálloda bejárata felé, még egyszer ellenőrzöm az álarcot, ami a táskámban lapul. Ujjaimat végigfuttatom a sima, selymes felületen, már a tudat is megnyugtat, hogy ez majd ápol és eltakar. A hajamat szoros kis kontyba fogtam a fejem tetején, ami egyéként mostanában divatos, de rám kicsit sem jellemző. Megfogadtam, hogy amikor épp a fiktív karakterem életét élem, mindent másként csinálok, mint az átlagos napjaimon. Ilyenkor belefér a merész csipkeruha, a tűsarkú, amelyben lépkedem, és a nehéz parfüm, ami hozzám merész, Lady Boss határozottságához és fülledt érzékiségéhez azonban pont passzol. Csak semmi pánik! Nem te játszol majd Jávor Zoárddal, hanem a fiktív karakter – biztatom magam félhangosan, és lélekben is próbálom különválasztani a két személyiségemet. Meglehetősen skizofrén.

 Jaj. A cipősarkam beleakad egy csatornafedélbe, próbálom kiszabadítani és érthetetlen, vagy nagyon is érthető módon könnyek futják el a szememet. Az istenit, szedd már össze magad! Majd egy éve nem voltál férfival és az önsajnálat sötét örvénye lassan végleg maga alá temet! Ezt akarod, te szerencsétlen? Nem, egész mást szeretnék – felelem a saját kérdésemre szomorúan. Csak azt nem tudom, hol keressem, és szexre márpedig szükség van. Tagadhatatlanul lépéselőnyben vagyok. Magam elé képzelem Jávor Zoárd sötéten érzéki arcát, a széles állkapcsát, az olaszos metszésű orrát és az átható, éjsötét szemeit, amelyek általában hidegen csillognak, és csak nagy néha mutatják meg, hogy a tulajdonosainak is vannak érzései, hogy ő is ember. Akkor is csak futó pillanatokra, és többnyire düh és elégedetlenség képében. De ha egy szóval akarnám megfogalmazni az ő lényegét, azt mondanám, hogy borús. Csoda-e, hogy úgy érzem magam, mintha magával az ördöggel készülnék sápadt holdfényben eljárni egy halálos keringőt? Ezt egyébként Joker mondta a Batmanben, de szerintem esetemben is találó. Szívem szerint, naná, hogy hazafutnék, de közben végigfut a gerincemen valami gonosz kis izgalom…

 Elég erőt ad ahhoz, hogy lenyomjam a kilincset. Nincs visszaút, már az épületben vagyok. A recepciós érdeklődve felpillant, mire én pironkodva elhebegem, kihez jöttem, a miértet inkább hagyjuk, majd megkapom az ukázt, hogy négyes szoba, a folyosó végén. A fiatal srác mutatja az utat, és látszik rajta, hozzá van szokva a hasonló jelenetekhez, neki aztán, hogy ki jön ide koraeste kefélni. Megköszönöm az útbaigazítást és elindulok. Tűsarkam minden egyes lépésnél belesüpped a padlószőnyegbe, a ballonkabátom alatt feszülő rövid csipkeruhában hirtelen nagyon kacérnak érzem magam. A folyosó L-alakban kanyarodik, ami kész szerencse, mert így senki nem látja, amint kibújok a vastag, téli harisnyámból és fekete selyemszalaggal rögzítem az álarcomat. A biztonság kedvéért két erős kis hullámcsatot is használok, hogy biztosan a helyén maradjon. Átrúzsozom a számat, pedig tudom, hogy nincs jelentősége, hiszen úgysem lát, de Lady Boss világához hozzátartoznak a bíborszín ajkak. Ezek az apró részletek fontosak, hogy ne csak egész másnak látsszam, de másnak is érezzem magam.

Mély levegőt veszek és először csak résnyire nyitom magam előtt az ajtót. A szobában valóban tökéletes a sötét, az utcalámpák erős fénye sem szűrődik be a redőnyön – épp ezért választottam ezt a szállodát. Gyorsan belépek, és a berendezésről a neten látott képek alapján elkacsázom a franciaágyig. Kész szerencse, hogy jól tájékozódom sötétben, így csak egyszer rúgok bele valami fából készült dologba – összeszorítom a fogam, tudom, hogy nem sikkanthatok fel a fájdalomtól, mert a Lady csak a megfelelő pillanatokban tesz ilyet, ez pedig ma egy magam választotta, csöndes este. Uralnom kell a helyzetet. Az ágy szélére ülök, amennyire csak lehet, halkan és kecsesen. Tudom, hogy a férfi mellettem hever, érzem az illatát, hallom a lélegzetét. Ösztönösen nagyot szippantok a szoba levegőjéből, amely, be kell vallanom, keserédesen érzéki és ismerős…

- Már azt hittem, el sem jön… - Karcos hangja rám talál a sötétben, most már nem is kétséges, ki az, aki itt van velem. A felismerés képen töröl, ki hinné, hogy ez a látszólag önbizalommal teli playboy, éppúgy az arctalan szexbe menekül valamiért, mint én? Zoárd most pontosan ugyanaz, de mégis más, mintha egy másik dimenzióban lennénk. De hiszen ott is vagyunk, a képzelt valóságunkban. Én tudom, hogy nekem miért van szükségem erre, de hogy neki…? Elképzelésem sincs.

- Csitt! – suttogok, és érzem, a szemem kezd hozzászokni a feketeséghez, látom a körvonalait, képes vagyok kivenni az izmos vállakat, a mellizmait, érzékelem, ahogyan a hasa emelkedik, süllyed. Sötét folt mutatja, hol takarja a szemét az általam kért kendő. Mosolyogva húzom elő a táskámból a két szaténszalagból font, de épp eléggé erős kötelet, majd óvatosan, lassan az ölébe kúszom. Hagyom, hogy a keze megtalálja a csípőmet, halkan, rekedten felnyög, nekem pedig az idegen érintéstől, a forró, erős kezek markolásától, és attól, ahogyan reflexszerűen hozzám hajol, és a nyakamba szagol, valami megremeg az alhasamban. Bizseregni kezdek odalenn, ami nem lep meg, mert nagyon régen nem történt velem hasonló.

- Szentséges ég… - suttogja lázas sóhajok közepette, és én bóknak veszem.

Minden erőmet latba vetve ellököm magamtól, és ahogy végignyúlik az ágyon, érzem, hogy mereven lüktet alattam. Ez imponál, és erős késztetést érzek, hogy azonnal belecsusszanjak, de megfogadtam, hogy ma nem történik ilyesmi. Bűnhődnie kell, amiért ebben a „B-dimenzióban”pusztán eszközként kezel bennünket, nőket– istenem, mindent tudok, még többet is, mint szeretnék, de ha az ember egy parkolópályára állt hacker, miért ne éljen vele vissza?

A foglyom engedelmesen fekszik, tetszik, hogy a hirtelen támadt vágya ellenére is igyekszik betartani a játékszabályokat. A bőre éget, szinte perzsel, még a csipkeruhán keresztül is, amint ráhajolok és először az egyik, majd a másik kezét kötözöm az ágytámlához. Feltűnik, hogy milyen selymes, finom érzés hozzábújni, még az erős férfiizmok ellenére is. Egy pillanatra elgyengülök és végigsimítom az ágyékát az enyémmel, de aztán tovább ügyeskedem. Büszke vagyok rá, hogy a sötétben is gyorsan és otthonosan mozgok, az önbizalmam percről percre nő. Megunt ruhaként vetkőzöm le hétköznapi valómat, és válok azzá, aki lenni szeretnék. Most egy igazi nő vagyok, végre, akinek még Jávor Zoárd is a lábai előtt hever.  Miért is ne lenne így? Hiszen Lady Bossnak minden sikerül. A béklyók jó szolgálatot tesznek, a férfi alattam egyre szaporábban veszi a levegőt és dobálja a csípőjét, amennyire a testsúlyom lehetővé teszi. Lassítani akarom a tempóját, türelmet kell gyakorolnia, ahhoz, hogy jó szerető váljon belőle. Gyengédségre akarom tanítani, ő most az én munkadarabom, a csiszolatlan gyémánt. Megmutatom neki, mi kell nekem, mi kell a nőknek, ez ilyen egyszerű, és a legszebb ebben, hogy mindez ösztönös. Hirtelen késztetéstől vezérelve a két kezembe fogom a férfias, borostás arcát, és finoman simogatni kezdem, csak hogy ismerkedjünk. Megdöbbenek, amikor elhúzza a fejét.

- Kérlek, ne! – szólal meg halk, elgyötört hangon. – Ezt ne!

Csönd legyen, neked ma nem osztottak lapot, gondolom, és tovább simogatom az arcát, ameddig csak nekem tetszik – hiszen ez az egyezségünk lényege: az van, amit én akarok, ha pedig mást szeretne, kérjen nagyon-nagyon szépen. Fogalmam sincs, mi baja azzal, ha az arcához érek, de hogy enyhítsek a szenvedésein, a másik kezemmel a combja belső oldalát simogatom, csak egy-két centi választ el a lényegtől, amelynek körvonalai egyszerűen szédületesek. Ujjaim önkéntelenül záródnak köré, a tüdőmből elfogy a levegő…

- Kérem, Úrnőm, hagyja az arcom – kapcsol hirtelen, hogy mit rontott el az imént. – Bármit megteszek, amit csak akar…

Mit is tehetnél értem? Fogas kérdés, nehéz döntés. Gyorsan mérlegelek, majd elengedem a férfiasságát, hadd ágaskodjon szabadon, másik kezem a tarkójára csúszik, félhosszú, sűrű hajába markolva húzódzkodom fel és pár percig önfeledten örülök annak, hogy a csipkeruha alá nem vettem fel bugyit. Észveszejtően jól csinálja, a nyelve lassú, nedves köröket ír le a bőrömre. Még közelebb húzom a fejét, a hajába markolok, nem bírom tovább, kiszakad belőlem egy nagy sóhaj, amikor a fogai közé veszi, majd szívogatni kezdi a legérzékenyebb pontjaimat, aztán váratlanul, és túl erősen megharap. Élvezettel vegyes fájdalom hasít belém, amely visszavet az orgazmushoz vezető úton, és büntetésből teljes erőmből meghúzom a haját. Hangosan felnyög, miközben ismét a csípőjét dobálja, érzem, hogy rá is kettős hatással van a fájdalom. Egy pillanatra abbahagyja a kényeztetésem, és felemeli a fejét, mintha képes lenne arra, hogy a kendőn keresztül, a sötétben lássa a feldúlt arcomat.

- Szóval finomabban szereti… - suttogja. – Hát legyen, most az egyszer. Vegye úgy, hogy csak egy száj vagyok, semmi több, és használjon kedve szerint…

Az izgalmam egyszeriben a tetőfokára hág. Ez az a pont, amikor eszembe jut, kinek a mellkasa fölött térdelek, a karcos hang áthatol a vágy szőtte sűrű fátylon, és elmosolyodom, mert különös, perverz gyönyörrel tölt el a tudat, hogy épp ő az, aki ennyire kíván, aki felajánlja a szolgálatait nekem. Közelebb nyomom magam és átkozottul élvezem, amint a hosszú, lassú, forró csapások kényeztetnek, elképzelésem sincs, hogyan csinálja, hogy a nyelve ott van szinte mindenhol, ahol csak jó lehet. Zihálok, nyögök, remeg a combom, libabőrös vagyok, csak az érzésre figyelek, és egyszeriben minden egyes impulzust hatványozottan élek át. Tudatalattim mélyen, belül, a nevét üvölti, miközben alig pár percnyi anyanyelvi francia után áttöri bennem a gátat az élvezet mámoros folyója…

- Istenien csináltad… - sóhajtom félig önkívületi állapotban, megszegve a saját szabályomat. A hangom nem az enyém, egy idegené. Persze, hiszen én most nem is én vagyok.

- Nocsak, Úrnőm, van hangja? – Elégedetten elmosolyodik, a sötétben megvillan szép, szabályos fogsora. Először látom őt nevetni. Vajon a tekintete most is olyan üres, rideg? Majd később töprengek ezen. Várom, hogy lelassuljon a légzésem, és csak azért sem folytatom a diskurálást. Helyette lecsúszom a mellkasáról, és nekilátok az előre megfontolt szándékkal elkövetendő ízelítőmnek. A bennem élő érzékeny és empatikus nő sajnálja őt, Lady Boss viszont kárörvendően kacag, amint a megkötözött férfi ölébe ülök, és a férfiasságát az ujjaim közé veszem, aztán pár másodperc múlva ráhajolok, hogy érezhesse a számat is. A mérete, a keménysége, a formája, a tapintása, az illata egészen elbódít, ahogyan az is, hogy ő a hatalmamban van. Levegőt sem vesz, a teste ívben megfeszül, de nem engedem, hogy túl jól érezze magát, visszavonulót fújok.

- Kérem… - nyögi. Érzem, hogy szenved, de azt is, hogy ennek a szenvedésnek minden pillanatát élvezi. – Könyörgöm, engedje, hogy megdugjam!

Végül is szépen kér. Újra fölé kászálódom és hagyom, hogy a bőrünk egymáshoz érjen. A keménysége egészen bepörget megint, és nem tudom, mit tegyek, csak egy mozdulat volna, csak egy erőteljes csípőkörzés lefelé, és már magamban is érezhetném. Eljátszom a gondolattal. Annyira kíván, hogy még a védekezéssel sem foglalkozik. Megbotránkoztat, ugyanakkor megőrjít a tudat, hogy ennyire magán kívül van, és ezt én idéztem elő. Megemeli a csípőjét, és elakad a lélegzetem, amint egyetlen lökéssel belém hatol. Eljött a perc. Amit teszek, az ellenkezik az ösztöneimmel, kicsúfolja a vágyamat, az övét pedig egyenesen körberöhögi. Eszeveszett tempóban ugrok le az ágyról, a cipő szerencsére még mindig a lábamon, az álarcot letépem és messzire hajítom. Kapom a ballonkabátom és mire kissé sikerül magamhoz térnem, már az utcán loholok. Át az úttesten, szerencsére épp jókor áll be a troli. Gyorsan felszállok, körbepillantok és hirtelen olyan érzésem támad, mintha legalábbis szatír volnék, mintha mindenki látná, mi van a kabátom alatt, vagy, hogy mit csináltam az elmúlt egy órában. Egy nénike a kerekes-bőröndjének támaszkodva, rosszallóan mered a csupasz vádlimra. Ekkor jut eszembe, hogy a fekete harisnyámat a szobában hagytam.

- Nem fázik, lelkem? – kérdezi meg jóindulatúan, és az arcom több lehet, mint zaklatott, amikor rápillantok, mert ijedtében elfordítja a fejét. Én is ezt teszem. A busz elindul, megkapaszkodom és kibámulok a szemerkélő esőbe. Az Üllőin a templomóra fél kilencet mutat, én pedig már nem vagyok ugyanaz, mint hétkor voltam.

Vajon mihez kezd Zoárd? Hogyan oldozza el magát? Mennyire szidhat most? És ha lecsillapszik a mérge, rájön, hogy miért kapta, amit kapott? Valójában ma bosszút akartam állni az általa rendszeresen megalázott nőkért, akiket nem is ismerek, de akikkel azért együtt érzek. Most mégis iszonyatosan rosszul vagyok, de legalább vagyok valahogy. Hosszú idő óta először, végre azt érzem, hogy élek. Ha Soldier ezek után szóba áll még velem, meg is érdemli, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. A ma este sikeres volt. Kipirult, kócos, gyanúsan csillogó szemű nő néz rám vissza az ablaküvegből. Lady Boss elégedetten mosolyog, nekem pedig potyognak a könnyeim.

---

Szurovecz Kitti: Törés 2. fejezet (18+)

2. fejezet

ELKÉNYEZTETETT MILLIOMOSLÁNY

Már úton vagyok Sacihoz a hotelba, zuhog az eső, nem győzök ablaktörlőzni. Kavarognak a fejemben a gondolatok, akár az üvegen hömpölygő esőcseppek. Még mindig hol Blága Mariann ultimátumán, hol a lapmegújításon gondolkozom. Gondterhelt vagyok. Az sem segít sokat, hogy szex-randira tartok, így abban bízom, Saci mellett ma valami igazán különlegesben lesz részem. A körút bedugult, biztos, hogy késni fogok. Nem tudok udvarias lenni és szólni a lánynak, mert csak online érintkezünk, nem tudom a számát, ő sem az enyémet. Ahogyan egymás civil életéről sem tudunk semmit. Így jó, így biztonságos. Korábban párszor kiadtam magam, és valamilyen úton-módon megbántam: volt, aki rám akaszkodott, volt, aki állítása szerint terhes lett és házasságot követelt, volt, aki bejött a munkahelyemre, és a barátnőmként mutatkozott be a recepción – rettenetesen kínos helyzeteket teremthet az, ha valaki többre számít tőled, mint amennyit magadból adni akarsz vagy tudsz.

De mindegy is, Sacika szépen felmegy a hotelszobába és megvár, egyébként is külön jól jön, ha nem egyszerre érkezünk. Időnként nyilatkozgatok a médiában, nem hiányzik, hogy megismerjék az arcom, igaz, nincs gond, ha mégis, hiszen kizárólag magamnak tartozom elszámolással. És mivel ilyen tekintetben a saját főnököm vagyok, elég laza a könyvelésem.

A kopottas, jelentéktelen kis szálloda az Üllőin van. Épp elhagyom a Blaha Lujza Tér forgalmas kereszteződését, amikor megcsörren a telefonom. Más sem hiányzott.

- Szia, mama. – Ha az embert az anyja hívja, lehetőség szerint jobb felvenni, mert ha nem tudja elérni, képes másnap megjelenni az ajtó előtt, két háztájival teli, színes, csíkos szatyorral. Sem az anyai jó szándékú prédikáció, sem apám parasztkolbásza és házi libazsírja nem hiányzik a terebélyesedő derekamnak. Jobb tehát beszélni.

- Zoárd, kisfiam! – Anyám hangja vidáman cseng. Nem jelent semmit, mert a következő pillanatban képes elbőgni magát valami apróságon. Ilyen tekintetben a kisgyerekekre emlékeztet.

- Mi újság? – kérdezem, de azért gyorsan hozzáteszem: - Nem tudok sokat beszélni, vezetek.

- Eszemben sincs feltartani. Már így is örülök, hogy végre nincs épp értekezleted, amikor hívlak. Csak azt szeretném kérdezni, hazajössz-e halottak napjára? Rendbe kellene tenni a sírokat és apád kevés hozzá egyedül, nekem pedig szörnyen fáj a derekam. Érzem a frontot.

Nem szeretem azt a szót, hogy sír. Sem igeként, sem főnévként.

- Nagyon sűrű napokat élek – hárítok anyám nagy sóhaját hallgatva, majd hozzáteszem: - Példányszám problémák vannak a lapnál…

- De ugye nem súlyos a helyzet? Nincs veszélyben a munkád? Majd mindent elmesélsz, ha egy hét múlva találkozunk.

- Épp azt próbálom elmondani, hogy nem tudok hazamenni.

- Tíz hónapja nem voltál itthon – Hirtelen sírósra vált. Ugye, megmondtam?

- Sajnálom nagyon. Remélem, karácsonykor sikerül.

 - Régen hat lóval sem lehetett volna visszatartani attól, hogy haza gyere, Vésztőre. – Mama szinte harcias. – Zoárd, apáddal komolyan aggódunk érted. Jó lenne leülni közösen, és beszélgetni végre bizonyos dolgokról…

- Bocsánat, de rendőrök vannak, le kell tennem. Később visszahívlak!  - mondom gyorsan, aztán a mobilt az anyósülésre dobom.

Indexelek, kanyarodom, beállok a szálloda kicsi, belső udvarára. Az utcáról nem látni a kocsimat. Belebújok a zakómba, majd sietős léptekkel vágok át az udvaron, az októberi, zuhogó esőben. A sötétben belelépek egy tócsába, megborzongok. Az ember nem lehet olyan gyakorlott, hogy elfelejtse: tilosban jár. Izgalom lesz úrrá rajtam, amint belépek az előtérbe, ez az eksztatikus érzés a hab az életem citromtortáján. A portás már ismer, mert néhányszor megfordultam itt. Biccentünk egymásnak, pénz és szobakulcs cserél gazdát, majd kis kacsintás kíséretében közli velem, hogy a hölgyismerősöm már félórája odafenn vár. Teszi mindezt olyan mosollyal, hogy nekem a „kurva” kifejezés cseng a fülemben.

Felviharzok a lépcsőn, a szívem heves dobogásba kezd, érzem, hogy lépésről lépésre egyre idegesebb vagyok. A kezem ökölbe szorul, és amint elfordítom a kulcsot a 14-es szoba zárjában, tudom, ez nem az a nap, amikor lesz türelmem Lady Boss játékát végigjátszani. A másodperc törtrésze alatt eldöntöm, hogy holnaptól teszem, amit mond, de úgysem látja, most mi történik ebben a szobában, hitelesen mesélni pedig én is tudok. Amint becsukódik mögöttem az ajtó, Sacira emelem a tekintetem. Törökülésben trónol az ágy közepén, szégyentelenül széttárt lábakkal egy szexre tervezett, fekete csipke-kezeslábasban. Bután mosolyog, és még idétlenebb az által, hogy látszik rajta, ezt az arckifejezést csábítónak hiszi. Azt gondolja, a hatalmában vagyok, hogy őt kívánom, akarom, pedig ma valójában csak egy testre van szükségem, egy személytelen testre, hogy a dühöm vágyba csapjon át, hogy az erotika forró lángjai perzseljék fel bennem mindazt a bánatot, ami anyám szavainak nyomán újra felébredt bennem…

- Szia, édes – hallom a tudatom perifériáján Saci hangját. Az arcára már nem is figyelek, kezét fixírozom, a végén az ujjai megduzzadt, rózsaszín szeméremajkaival játszanak. Körülötte néhány telefonkábel hever. Ledobom a zakómat egy székre, és nagyot nyelek.

 - Többet egy árva szót se szólj, és fordulj meg, állj négykézlábra!

- Hát persze, ahogy akarod… - dorombol, de sérti a hangja a fülemet.

- Fogd be, és kapaszkodj az ágytámlába! – követelem, miközben rekordidő alatt kioldom az övem csatját és kibújok az alsónadrágomból, majd felhúzom az óvszert. Kigombolom az ingemet, és nekimegyek. Megfogok két kábelt, a csuklóit a hideg kovácsoltvashoz bilincselem velük, itt-ott a béklyóba fűzöm a hosszú, fekete tincseket is. Mögé térdelek, fogom a megmaradt kábelköteget és látom, hogy az imént még halványrózsaszín hús most vörösen lüktet, csillog a nedvességtől. Eszembe jutnak Lady Boss gondolatai. Majd legközelebb megkérdezem tőle, minek a nő kényeztetésére időt fecsérelni, ha a durvaságra indul be leginkább?

Egyetlen mozdulattal, durván Saciba döföm magam, majd nagyot csapok a kábelekkel arra a túlságosan is nyeszlett popsira. Legalább megdagad egy kicsit és színt kap, és ha nagyobb nem is, de kívánatosabb lesz. Az első ütésnél felnyávog, mint egy macska.

- Soldier, talán mégsem kellene így… Ez nagyon fáj…

- Hamarabb kellett volna gondolkoznod – mondom közönyösen, színtelenül, és nem érdekel, panasza a játék része-e vagy komolyan kínozza a verés. Teljes erőből lökni kezdem hátulról, és amennyire csak tudok, figyelek arra, hogy a kábel se maradjon kihasználatlanul. A lendülettől időnként az ágytámlába vágja a fejét, nyögései, sikolyai egyszerre elragadtatottak és keservesek. Érzem, hogy élvez, ugyanakkor szenved attól, amit vele teszek, és ennek az elegye pozitívan hat a tudatállapotomra. A vérrel együtt a gondolataim is távoznak a fejemből, nem marad más körülöttem, csak a pulzáló, finom, női hús, a nedves csattogás zaja, és Saci zihálása, gyönyörrel és kínnal telt sikolyai.

- Jól van, most megengedem, hogy élvezz, de csak csöndben, rossz kislány. Már eleget őrjöngtél. Simogathatod is magad – suttogom, és a padlóra dobom a ragacsos kábeleket, aztán kiszabadítom az egyik kezét. Először a sajgó hátsójához kap, aztán az ujjai meglepően hamar megtalálják a csiklóját. Mélyen a popsijába markolok, belevájom a körmeim, még pár mozdulat, és már érzem is a finom kis összehúzódásokat, amelyek azt jelzik, hogy elment. Összetolom a farpofákat, hogy még szűkebbnek érezzem, és csillagokat látok a gyönyörtől, no meg a belső szemeimen át egy különös, non-figuratív tetoválást, amikor belerobbanok Saciba.

Lihegve húzódom el tőle, kezem-lábam szétdobom az ágyon, üresnek érzem magam, és legszívesebben bárhol máshol lennék, csak nem itt. De legalább megnyugodtam.

- Megtennéd, hogy eloldozol? – kérdezi csöndesen, a hangja fátyolos.

- Bocs – mondom, majd ülésbe tornázom magam, és leveszem róla a béklyókat, a használt gumit pedig zsebkendőbe csomagolom és a szemetesbe dobom. Ekkor találkozik először a tekintetünk. Az erős sminkje elmázolódott, nem tudom megállapítani, vajon bőgött, vagy pusztán ugyanúgy tocsog az izzadtságban, mint én.

- Kérhetek én is zsepit? Aztán egy cigit… - mondja, mire adok neki az éjjeliszekrényről, és meglepetésemre nem a sminkjét kezdi törölgetni, hanem a csípőjét, a csipkedressz alatt. Odapillantok. A bőre felhasadt, vérzik. Sajnálom őt, de próbálok nem kiesni a szerepemből – az nem volna hiteles. Három hete majdnem ugyanígy megvertem, most mégis itt van. Senki nem szegezett pisztolyt a fejéhez, hogy velem legyen, így nincs miért bocsánatot kérnem.

- Nem dohányzom, ebben sajnos nem segíthetek – mondom.

- Akkor ölelj át vagy csókolj meg – kéri. – Egy kicsit zaklatott vagyok…

- Én nem csinálok ilyesmit, Saci. – Idegenül cseng a saját hangom. – Már régen nem. Arra használj, amire való vagyok, és ne várj tőlem olyat, amire nem.

- Szerintem mindketten többet érdemelnénk – mondja, miközben maga elé bambul. Jaj, ne, gondolom magamban, csak ne próbálj megtéríteni!

- Saci, szerintem ebben a dologban épp annyi van, amennyit az előbb csináltunk, és pont. Én szóltam előre…

- Tudom, de nem tehetek arról, hogy vannak érzéseim. Irántad!

- Nagyon kérlek, ezt ne! – felemelem a kezem, ösztönösen magam elé tartom. – Milyen érzéseid lehetnének? Én csak játszom! Tudom, kihívást jelentek számodra, mert nem átlagosak az igényeim, de ezt leszámítva semmit nem érezhetsz. Ezt misztifikálod túl. Ezt misztifikálja túl a legtöbb nő. Jobb, ha többet nem találkozunk – vonom le a konklúziót, és felveszem a nadrágom, mert meg akarom előzni, hogy ismét felidegesítsem magam. Eljött a pillanat, amikor jobb lelépni.

- Ne mondj ilyet! – kérlel, miközben átöleli a csípőmet.

- Akkor többé ne hozakodj elő ezzel!

- Megígérem. Ha meggyógyulok… ha megint meggyógyulok, jelentkezem chaten, oké? – kérdezi reménykedve.

- Oké – bólintok, és begombolom az ingem, közben farkasszemet nézünk. A smink alatt kiégett tekintet, fiatal pofi, hatalmas műszempillák, varrott, sötétbarna hajzuhatag, a csipkedressz első osztályú minőség. – Miért kell neked egy magamfajta? – dobja ki a számon elfeledett lelkem a kérdést, vagy talán a hirtelen ébredt kíváncsiság, mit tudom én.

Vállat von.

- Nem is tudom. Fáj, amit csinálsz velem, mégis, miután találkozunk, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok. Mintha te lennél a rossz oldalam. Tudod, egyke vagyok, a gazdag család agyonajnározott leánykája – mondja, mintha ez megmagyarázná, miért gerjed arra tizenkilenc évesen, hogy egy öltönyös, harmincas pasas jól elverje és meghágja.

A dolog mélységein nem gondolkozom, inkább vigyorgok, mert támadt egy ötletem.

- Ezt hamarabb is mondhattad volna. A milliomos család elkényeztetett kis hercegnője. Legközelebb kijátsszuk ezt a kártyádat. Akkor majd ebben a tudatban teszem, amit teszek… Érdekes lesz – kacsintok rá, a válasza szomorkás mosoly.

- Most mennem kell – mondom hirtelen, és felveszem a cipőmet.

- Rendelhetnénk ide egy pizzát – próbálkozik.

 - Rendelj, ha szeretnél, egész éjszakára kifizettem a szobát, pihenhetsz, ha akarsz. Hagyok itt taxi-pénzt…

- Nem vinnél haza?

- Minek az illúzió? – Csak néz rám, nagy szemekkel, és látom rajta, hogy nem ért. Ez az átka annak, ha az ember fiatal lánnyal kezd. Komolyan elgondolkozom azon, hogy Saci, így három alkalom után, megérett a leépítésre.

Magamra kapom a kissé gyűrött zakómat is, kedélyesen rámosolygok, és elköszönök tőle. Még mindig ott búslakodik az ágy közepén, de sem bébiszitter, sem pszichológus nem vagyok, az érzéki terápiának mára vége és az utókezelésben már nem veszek részt. Arra ott vannak a barátnők. Gyorsan elhagyom a hotelt, szinte futok a kocsimig, és amint beülök, már indítózom is. Lassan kigördülök az udvarból, és a visszapillantóban látom, hogy Saci az erkélyen áll, lelkesen pötyög valamit a mobiltelefonjába. Csak remélni merem, hogy a pizzériát hívja, és nem a rendszámomat írja.

XXX

A pszichés állapotom még mindig nincs rendben, utálom, de akkor is így van. Miután hazaérek, gyorsan lezuhanyzom, hatra állítom az ébresztőt, majd bedobok két altatót és lefekszem. A gyógyszer még mindig jobb, mint a pia, és úgy döntöttem, józan életet élek. A szoba levegőtlen, nem ártana szellőztetni, észreveszem, hogy a konyhában égve hagytam a villanyt, de semmi kedvem felkelni, csak lehunyom a szemem és várom, hogy a varázspirulák könnyű álmot hozzanak. Megtörténik, mélyen elalszom, és az égnek hála, álomtalanul, ezért viszonylag kipihenten ébredek. Amint a tudatom kitisztul, elkap a randik után szokásos, „menten hányni kezdek önmagamtól” érzés. Ilyen tekintetben a reggelek a legrosszabbak, a kávém mellett, a tetőteraszon álldogálva valahogy mindig tisztábban látok, mint kellene, még ebben a konok ködben is. Olyan árnyalatú, akár a szellemek, és ha fókuszálok, egy arcot vélek felderengeni a szürkeségben. 

Gyorsan megrázom a fejem, a konyhába megyek és bedobok egy pohár narancslevet. A konyhapulton pizzás dobozok és eldobható műanyag edények sora, állott ételszag terjeng, de sebaj, holnap péntek, és jön Valika, a takarítónőm. A nappali egyik sarkában árválkodó edzőcuccomra pillantok, jól tudom, ma sem lesz erőm sporttal kezdeni a reggelt. Valahogy nem akar eljönni a perc, a másik típusú testgyakorlásom mostanában jobban kikapcsol. Szerintem tegnap este úgyis elégettem vagy ezer kalóriát, és ha ma nem reggelizek, az máris fogyáshoz vezet, nyugtázom, miközben a tükör előtt borotválkozva összecsípem a bőrt a derekamon. A nők azt hiszik, csak ők hiúk. Igaz, számomra a külső a hódítás eszköze is, őriznem kell hát. Nem mintha nekik nem az lenne, te marha.

Borotválkozás után egy szál törülközőben ülök a laptopom elé, csak egy gombnyomás és szinte azonnal betölt, az Apple csodája. Magam sem értem, miért nézem máris, kik vannak a chaten, de megteszem. Saci egyelőre semmit nem írt, pedig számítottam rá. Hiába – sóhajtok megkönnyebbülten, - az istenek mégiscsak szeretnek egy kicsit, ha többnyire remekül titkolják is. Az új beszélgetőpartnerem, Lady Boss is offline üzemmódban van, mégis ingert érzek, hogy ismét megvizsgáljam a képgalériáját. Azonnal észreveszem, hogy felkerült egy új fotó, és amint megnyitom, kétségem sem marad, kinek szól, de elképzelésem sincs, hogyan kapta magát lencsevégre ilyen tökéletes szögből. Megmagyarázhatatlan, keserű érzés mar a belsőmbe. A lány széles, bordó szaténszalaggal egy olcsó, fenyő franciaágy támlájához kötözte a csuklóit, a karjait szélesen kitárva, háttal az optikának pózol, és olyannyira homorít, hogy a hosszú, világos haja ráhullik a gömbölyű popsijára. Csak odaképzelem a kis vágást, amelyet talán némi finom, aranyló szőrzet keretez, és érzem, hogy valami megmozdul a törölközőm alatt.

 Lady Boss karcsú, de a csípője kerekded, a popsija húsos, nem olyan mínuszos, mint a Sacié, és határozottan azt érzem, el tudnék játszani a lehetőségeivel. Észre sem veszem, és a jobb kezem ütemesen mozogni kezd a törölköző alatt, hihetetlen, de középiskolás korom óta nem történt meg, hogy így felizgasson egy kép. Egy abszolút idegen nő fotója, aki ráadásul meg akarja mondani NEKEM, hogy mit tegyek. Önmagam előtt is szégyellem a dolgot, és kihúzom a kezem, csakhogy úgy dagadok, hogy az már fáj. Valamiért bajom van az önkielégítéssel. Talán a tudat, hogy egyszerűen nem szorulhatok rá, hogy magamnak csináljam, mert arra mindig kell, hogy legyen egy női testrész. 

Otthagyom a francba a gépet, és beállok a zuhany alá, a hideg víz érintése szinte fájdalmas, de segít, hogy a vágyam lelohadjon és az előttem álló munkanapra koncentráljak. Lesz ma egy tárgyalásom Dénessel, értekezletet tartok a tördelőknek a vizuális megújulás kapcsán, át kell futnom a számlákat, egyeztetni a külsősök honoráriumait a titkárnőmmel– csupa átlagosság. A napom fénypontja ismét az esti chat. Keserűen felnevetek, miközben kiválasztok a fiókból egy egyszerűbb Rolex-et, inget, övet szövetnadrággal, aztán cipőt húzok és kiviharzok a lakásból. Amikor belépek a magánliftembe, megérzésből visszanézek, és látom, hogy a laptopon üzenet villog. Már nem foglalkozom vele, mert ha leülök elé, esetleg belefeledkezem, és az életben nem indulok el dolgozni. Majd az irodában megnézem, ki írt, addig legalább édes az izgalom. Ez is valami.

Nyálkás, szürke, kedvetlen a reggel, tökéletesen rímel a hangulatomra. Hét és nyolc között nincs dugó, így hamar magam mögött hagyom Zuglót és tíz percen belül az Árpád hidat is – a köd a hegyek kontúrjait és a Dunát is eltakarja előlem. Nincs még nyolc, amikor beérek, és Anna úgy ugrik fel a gépétől, mint akit tetten értek. Amikor meglát, a bélyegző is kiesik a kezéből.

- Szia. Ilyen korán? Csak tízkor kezdődik a munkaidőd – köszönök, és kiveszem a fakkomból a tegnapi postát.

- Jó reggelt, Zoárd – hebegi. – Családi ügyet intéztem hajnalban, ezért vagyok máris itt. És te?

A szememet forgatom, mi hasznom abból, ha a titkárnőmmel cseverészek? Az irodám felé indulok.

- A főnököd vagyok, hadd éljek ezzel vissza! Nem válaszolok. Hozz egy kávét!

- Meglesz – hallom a hangját, és érzem, hogy lapos, kislányos balerinacipőjében mögöttem tipeg.

- Mi az? – kérdezem, anélkül, hogy megfordulnék.

- Csak azt szerettem volna még mondani, hogy Blága Mariann beugrott, mielőtt elindult volna a reptérre. Egy üzenetet hagyott itt neked, beletettem egy borítékba, az asztalodon van...

- Remélem, nem olvastad el – gyanakvóan pillantok hátra.

- Nem, dehogy. – Azonnal fülig vörösödik, én pedig közlöm vele, hogy várom a kávémat és lendületesen az orrára csukom az irodám ajtaját.

Ledobom a táskámat a fekete bőrkanapéra, amin kevésbé óvatos korszakomban már hanyatt döntöttem néhány nőt, és morbidnak érzem, hogy a vezérigazgató hamarosan ráteszi a dekadens potrohát. Bekapcsolom a számítógépet, és míg tölt, feltépem a Blága Mariann üzenetét tartalmazó borítékot. Kézzel írta. Micsoda romantika – húzom félre a számat, és nem tagadom, kissé remeg a gyomrom, hogy mivel áll elő megint.

Zoárd, bocs. Nem tudom, mi ütött belém tegnap, felejtsd el, ami történt és remélem, hogy köztünk marad. Kérlek, tudd be annak, hogy nagyon rossz napokat élek. Két hét múlva itt vagyok, addigra legyél kész a koncepcióval, beszéljünk és vázoljuk Dénesnek. Jó munkát! Mariann

A jól bejáratott, tárgyilagos stílusa, amelyhez úgy látszik, hamar visszatalált. Bízom abban, hogy tényleg csak átmeneti bomlottság okozta a tegnapi kirohanását, miszerint aktív részese szeretne lenni a szexuális életemnek. Fogalmam sincs, mi lehet a baja, de nagyon örülök, hogy elutazott. Az incidens után nem volna most jó találkozni, se neki, se nekem. Remélem, mire visszajön Krakkóból, a kényelmetlen érzés elmúlik és nem kell további afférokra számítanom. Nem mintha bajom volna Mariann fizimiskájával, de a lehetőségét sem szeretném megadni annak, hogy mostanában kialakuljon az életemben egy kapcsolat, amely túlmutat a nyers szexualitáson. Ennyi meló mellett amúgy sem férne bele. 

Mariann üzenetétől tehát fellélegeztem, legalább emiatt nem kell aggódnom. Még egy órám van hátra a megbeszélésemig Dénessel, így gyorsan átnézem a levelezésem, és írok az egyik újságírómnak, Döbrentei Katának, hogy holnap még az értekezlet előtt jöjjön be hozzám, mert van egy téma, amit neki szeretnék kiadni. Ügyes lány. Járja csak szépen körül a kérdést, miért szeretik egyes nők, ha a férfiak megalázzák őket az ágyban? Ez az ötlet tegnap éjjel villant be, miután megdolgoztam Sacit, és úgy érzem, a következő szám vezető témája lehet. 

Még gyorsan válaszolok néhány levélre,  a titkárnőm tudtára adom, mit kérek ebédre, aztán hirtelen több dolgom nem lévén, a gazdasági hírek olvasása közben belépek a chat-programba. A reggeli üzenet Sacitól jött és úgy kezdődik, hogy képtelen ráülni a hátsójára és ma sem megy be a suliba. Még hosszan folytatódik, de semmi kedvem elolvasni. Tegnap éjjel elteltem vele, és lehet, hogy pár hét múlva ismét megkívánom, de most más vizekre evezem. Egyik lánnyal sem szabad túl gyakran együtt lenni, még akkor sem, ha emlékezetes, mert rákapnak az emberre. Sacika pedig nálam a futottak még kategóriába tartozik. Viszont örömmel fedezem fel, hogy az új kihívás, Lady Boss online üzemmódban van, és máris tudom, majd később fogom elolvasni, mit újított tegnapról mára az IMF.

Soldier: Kedves Úrnő, nulladik feladat teljesítve.

Lady Boss: Nocsak, milyen korán kelt valaki. Csak nem miattam?

Soldier: Igaz, ami igaz, izgat, hölgyem.

Lady Boss: Tudom, hogy semmit nem úgy csináltál, ahogy kértem. :( Tudom, hogy hazudsz. :(

Soldier: Honnan tudná? :D Hiszen még nem is meséltem semmit...

Lady Boss: Ha pontról pontra mindent úgy tettél volna, ahogy kértem, még egész biztos, hogy az igazak álmát aludnád, kielégülten, ellazultan. Igényes szex helyett kemény baszás, ellazulás helyett zaklatottság, nyugtalan álom, mi több, rémálmok, korai kelés...

Soldier: Lady, Ön igazán ijesztő nő.

Lady Boss: Bevallod hát, hogy hazudtál? Fontos része a játéknak, hogy képes légy az őszinteségre.

Soldier: Van más választásom? A receptorai pazarul működnek. Megkötöztem, rámásztam, megdugtam, otthagytam.

Lady Boss: Minden egész más lehetett volna. Szomorúvá tetted, és ez által engem is. :(

Soldier: Végül is elélvezett, ezt azért jó, ha tudja. Enyhít valamit a bűneimen?

Lady Boss: Csak minimálisan. Majd kieszelek valami büntetést. Azon gondolkozom, talán én vagyok a hibás...

Soldier: Miért is?

 Lady Boss: Mert nem motiváltalak eléggé.

Soldier: Az éteren keresztül ez nem túl egyszerű. Hölgyem, ön igen ígéretes alapanyag, de mint tudjuk, ezek csak szavak. Bocsánat, de maga akár egy százötven kilós, chips-et zabáló, pattanásos, zsíros hajú férfi is lehet...

 Lady Boss: Ahogyan te is. Rendben, benne vagyok. Győződjünk meg arról, hogy mindketten valódiak vagyunk, és ha elégedettek leszünk a másikkal, kezdődhet a játék...

Soldier: A web-kamerás rosszalkodás nem az én műfajom. Van más ötlete a kivitelezésre? A gyeplő az ön kezében van. :)

Lady Boss: Ezt szeretem hallani. Gyere az Apolló hotelba ma este, hétkor. Vegyél ki pár órára egy szobát, és Soldier jeligére hagyd meg a recepción, melyikben vagy. Amikor felérsz, húzd be a redőnyöket, vetkőzz le és feküdj az ágyra. Vigyél valamit, amivel bekötöd a szemed és legyen teljesen sötét! Így várj! A többit én intézem...

Az én módszereimet használja. Ez tetszett, ezen jót mosolyogtam.

Soldier: Szóval megérkezik, mint szupertitkos szerető, akit még csak nem is láthatok. :)

Lady Boss: Pontosítok: még csak nem is hallhatsz. Csupán az érintésre hagyatkozhatsz.

Soldier: Már az ötlettől is leszáll a fejemből a vér, de ehhez azért kell bizalom!

Lady Boss: Másként nem működik. Úgy érzem, adnom kell magamból egy kis ízelítőt, hogy érezd, megéri-e végigjátszani a három próbámat...

Soldier: Meglátjuk, kedves Úrnő. Hétkor az Apollóban leszek.

Lady Boss: A Jászberényin van. Egyébként pedig nem vagyok kedves.

Soldier: Ahogyan én sem.

Lady Boss: Úgy érzem, mi ketten jól kijövünk majd...

Ezek után köszönés nélkül kilép a programból, az én ajtómon pedig kopogtatnak, és még mielőtt kiszólnék, Dénes dugja be a fejét. Meglátom az ötvenes évei végén járó, szakállas, köpcös, de minden ízében tekintélyt sugárzó kis embert, és azonnal magamra öltöm a protokollmosolyt. Felállok, kezet rázok vele és hellyel kínálom, miközben gondolatban vállon veregetem magam, hogy mennyire penge vagyok: egyik pillanatról a másikra át tudok hangolódni a szexről a melóra, a melóról a szexre. Ráadásul a különlegesnek ígérkező esti randi lehetősége annyira doppingol, hogy a lappal kapcsolatos ötleteim is szárnyalni kezdenek – csak a hasamra ütök és sorolom Dénesnek a megújulásra és a példányszám visszanyerésére vonatkozó ötleteimet, pedig egyáltalán nem készültem. Sikerül elérnem, hogy a nagyfőnök agyában a kép más árnyalatban játsszon, hogy ne lássa már olyan sötéten azt a néhány ezres veszteséget a gazdasági válság kellős közepén.

Dénes egészen felenged, a prekoncepciómat hallgatva elsimulnak a homlokán a ráncok, és mintha mosolyogna a szeme.  Persze, sokat segít a helyzeten, hogy Mariann nincs itt, és elmaradnak a becsmérlő, szkeptikus megjegyzései, természetesen az én ötleteimet illetően. (Nem is értem, hogy kérhette, hogy dugjam meg, amikor meló közben folyton csak keresztbetesz, akkor is, ha ezzel ellentétesen azt hangoztatja, hogy egy hajóban evezünk. Inkább külön motorcsónakokban versenyzünk, amelyek egy kikötőbe tartanak.) 

Dénessel jegyzetelünk, számolgatunk, agyalunk a költségcsökkentésen, grafikonokat nézegetünk, dokumentálunk – ezzel megy el az egész délelőtt. Örülök, hogy így pörög a nap, és szinte már szeretem az életet a sikeres megbeszélés miatt, és mert nőt szerezni számomra olyan, mint a vadásznak zsákmányt. Lady Boss pedig igen ígéretes trófeának tűnik – emellett biztos vagyok abban, hogy holnaptól én leszek az, aki kettőnk közül diktálja a feltételeket. Bekötött szemmel heverni meztelenül, egy sötét szoba idegen ágyában, egy ismeretlen, de határozottan érdekes nőre várva egyszerre izgalmas, érzéki és félelmetes. Persze, naiv azért nem vagyok. Első randik alkalmával sosem viszek magammal készpénzt és mindig elérhető helyen tartok egy kis revolvert, amit fű alatt szereztem be egy fegyverkereskedő havertól – még sosem volt rá szükségem, de biztonságérzetet ad. Ma is egészen biztos vagyok abban, hogy csak a másik fegyveremmel lövök majd, ha eljön az idő.

<!--[if !supportAnnotations]-->

<!--[if !supportAnnotations]-->

<!--[endif]-->