Hope Emerson és az Indigók Prológus és Első fejezet

Prológus

Naplóbejegyzés – Emerson, Hope, 2013. Szeptember hó.

Bárki is olvassa ezeket a sorokat, az azt jelenti, hogy valami olyan történt velem, ami nem túl kedvező hatással van az egészségemre (vagy simán elhagytam – ez esetben kérem az Olvasót, ne olvassa tovább, hanem postázza az elején feltüntetett címre!)

Rájöttem, hogy rengeteg szörnyűséget kell átélned ahhoz, hogy egy nap végre révbe érj. Soha nem hittem csodákban, mágiában, boldogságban vagy a világban, de tévedtem. Mindenben tévedtem, olyan nagyon vak voltam. Hinnem kellett volna.

Nem csak egy világ van… A mi világunk, a Föld. Az egyetlen mágiamentes hely az univerzumok között. De létezik egy másik világ: Florem. Ennél csodálatosabbat, rémisztőbbet elképzelni sem lehet.

Soha ne hidd, hogy angyalok nem léteznek! És ne hidd, hogy a bukott angyalok csak jók lehetnek! Semmi nem fekete vagy fehér! A színek összefolynak, ahogy a célok és akaratok is. Személyiségek roppannak össze a változások terhe alatt, és világok dőlnek romba a hit miatt.

Nebulák – Állandóan a nyomodban vannak, vagy a szánalmas „kutyáikat” küldik maguk helyett. Sosem tudhatod, mikor kerülnek elég közel ahhoz, hogy elkapjanak.

Különleges dolgokat láttam, amikről nem hittem, hogy létezhetnek, de léteznek! Valóságosabbak már nem is lehetnének… Ősi, kelta népek, bukott angyalok, akik márpedig gonoszak, és Fidelisek…
Minden valóságos!

Soha ne nézz túl sokáig egy Nebula szemébe!

Soha ne fordíts hátat a nemonoknak!

Halál közeli pillanatokban ne szeress bele egy Hunter nevű nemonba!!!

Bárki is olvassa ezeket a sorokat, csak akkor lépje át a Határt, ha felkészült mindenre, amit a képzelete birodalmában találhat

Első fejezet – A döntés

Nolan, a nemonok weidje

Florem, földalatti tanácskamra

A gyűlés már több mint egy órája elkezdődött, de figyelmen kívül hagytam a tárgyalás menetét. Csak a fiút néztem, és nem értettem az érzelmeimet. Egész életében ismertem Huntert, és mindig is kedveltem. Sziklaszilárd jellem, megingathatatlan elvekkel, határozott életcéllal, miszerint egy nap olyan kiváló patrons válik belőle, hogy apjának méltó utóda legyen.

Az Érzék működésbe lépett, aranyló medúzaként cikázott bennem, energikus csápjaival végigsimítva az agyam idegvégződésein. A megszokott folyamat volt ez, korántsem megszokott eredménnyel. Általában ilyenkor jött az a rész, amikor a világ elcsendesedett körülöttem arra az időre, míg meglátom a jövőt, most azonban csak zavaros tolongás volt. A jövő és a jelen egyszerre tolult a fejembe. Homályos, zavaros villanások hasították át magukat a zsongáson, de semmi olyasmi, amivel tudtam volna bármit is kezdeni.

Nem a jövőt láttam, nem is a múltat, nem láttam semmit, csak éreztem.

Olyat, amilyet még soha.

Mélyen, ösztönszerűen, hevesen gyűlöltem Huntert valamiért, amit még el sem követett.

Biztosan tudtam, hogy még nem követte el, akármi is legyen az, hiszen kedveltem. Metsző pillantással méregettem, hibát kerestem, törést, akármit, ami elkerülhette a figyelmemet, de semmi nem változott. A fiú szögegyenesre húzta ki a hátát, magas volt, ruganyos mozgású, karcsú, akár egy ragadozó vadállat, és legalább olyan erő rejlett benne, mint ravaszság. Tökéletes patrons már most is.

Ezzel Drake is tisztában volt, aki jelenleg a vezetői posztot töltötte be a patronsok között. Nem azért, mert ő volt a legjobb, vagy a legvénebb, hanem őt érte a megtiszteltetés, hogy megbízott benne a törzs minden egyes tagja. Tárgyilagosan látta a világot, és bár nem ismerte a jövőt úgy, ahogy én – úgy senki nem ismerte –, mégis határozott elképzelései voltak, mikor milyen esemény fog bekövetkezni.  

Gondolataim visszavándoroltak Hunterhez. Figyeltem, ahogy ott feszít büszkén az apja mellett, biztosra vette a tárgyalás kimenetelét, ahogy Drake is. Valószínűleg már előző este megtárgyalták, hogyan fogják meggyőzni a gyűlés tagjait az igazukról. Természetesen ez volt a látszat, és a fiú sosem cselekedne az apja ellenében.

Nyolcéves volt, amikor Drake befogadta. Az átjárót a Földre akkor nyitottam meg először, hogy biztonságos helyre küldjük az Indigókat. Akkor ez tűnt a legtökéletesebb megoldásnak. Persze, ha az Érzék nem csak néhány napra előre volna képes jósoltatni velem, minden másképp alakulhatott volna. Már mindegy volt. A képességemre így is hatalmas ajándékként tekintettem.

Valamiért fontosnak tartottam, hogy kielemezzem a történéseket. Nem a legalkalmasabb időpont erre egy kiemelten fontos gyűlés, de az Érzéket nem én irányítottam, pusztán együttműködtem vele. Ez annyiból állt, hogy átengedtem magam, a testem, az elmém, amikor úgy határozott, hogy működésbe lép. Máskor egy természeti katasztrófát jelzett, amiben sikerült időben biztonságos helyre menekíteni a nemonokat. Máskor a fidelisek támadásait mutatta, hogy mikor, melyik részen akarnak lecsapni.

Undorító lények a fidelisek. A sötétség teremtényei, akiket pusztításra teremtettek. A nebulák bábjai. A nebulák a Föld fölött keringő angyalok lebukott példányai. Sosem tudtuk, mit követtek el, sosem érdekelt bennünket, miért buktak el. Amivel tisztában voltunk, az összesen három dolog:

1.      Egy felsőbb hatalom (istenek, Isten, angyali vezetőség, stb…) száműzte őket a mi világunkba.

2.      Összesen öt nebula létezett nálunk: Devanira, Unknown, Tanner, Isaac, Horace. Mind az ötnek egyetlen cél lebegett démoni szeme előtt: visszatérni a Föld légterébe. Erről csak annyit tudtunk, hogy valamiért hittek a megváltásukban.

3.      Nem engedhettünk, hogy visszatérjenek – ez a nemonok létezésének a célja, ami vagy velünk születik, vagy –, mint Hunter esetében – kialakul.

Drake intenzív hangja betöltötte a termet, és egy pillanatra kirángatott a gondolataim zavaros folyamából.

– Ez a legcélszerűbb megoldás. Ideje véget vetni a nebulák zsarnokságának, és végre kiállni az igazunkért. Az Indigókat vissza kell hozni, hogy beteljesítsék a sorsukat, és segítsenek rajtunk.

– Áruld el nekem, ó nagy jövendőmondó, miért vagy ennyire biztos abban, hogy az Indigók tudnak segíteni? – szakította félbe a patronsvezér magabiztos monológját Quianna, a törzs weidjének választottja.

Ahogy ránéztem az életem értelmének megtestesítőjére, még a zsongás is csökkent a fejemben. Békesség, nyugalom, szeretet áradt szét az egész lényemben, csökkentve ezzel a különös feszültséget. Hát persze, az Érzék segített Quiannát kiválasztani magam mellé, így aztán az Érzék éppen annyira esztelenül, feltételek nélkül szerelmes ebbe a nemonba, mint én.

Ahogy ott ült a tanácsterem félhomályában minden szürkébbnek tűnt körülötte. A lángsor kellemes fényt biztosított a fal mentén, és a halvány buborékfal, melyet köré húztunk megóvott minket a fulladástól a zárt térben.

Quianna az anyja, Iyanna mellett ült, aki a legkeményebb női patrons a nemonok között. Hasonlítottak egymásra, anya és lánya, bár Iyanna haja hosszan lenőtt a derekáig, míg Quianna rövidre vágatta, hogy bájos, sötétszőke, szinte már barna – ami persze nem volt lehetséges a törzsben – tüskékként keretezze gyönyörű arcát. Büszkeség öntött el, ahogy figyeltem harciasan csillogó barna szemét. Kitartóan állta Drake kemény pillantását.

– Ez a sorsuk. Arra születtek, hogy megmentsenek bennünket! – jelentette ki Drake megcáfolhatatlanul. Barna felsőrésze ráfeszült a testére, így tisztán látszott, amikor felkarján az egyik izomrost ingerülten megrándult.

Tudtam, hogy ezt Quianna is észrevette, de nem riadt meg tőle. Felszegte finom csontú állát, miközben barna szeme egy pillanatra ezüstösen megvillant. Drake-nek sejtése sem volt, mennyire harcias tud lenni, ha egyszer talál valamit, amiben hisz.

– De nekik erről fogalmuk sincs! Olyan civilizációban éltek egész életükben, ahol híre sincs a mágiának, az energiának, vagy bárminek, ami itt, Floremben bármelyik fűszál alatt fellelhető.

Drake megingott, de nem lehetett eltántorítani az elméletétől.

– Nem számít, hol éltek, vagy mennyit tudnak – legyintett. – Az Érzék majd felébred bennük, ha már ebben a világban lesznek.

– És mi van, ha nem akarnak segíteni? – kötötte az ebet a karóhoz Quianna.

 Meglepetten hallgattam őket, de csak hallgattam. Nem tudtam állást foglalni egyikük mellett sem, ezért örültem, hogy nem kell döntéshozónak maradnom. Bár… Nem, nem az érzelmeim befolyásolnak. Amit Quianna iránt éreztem, az volt számomra a tökéletes íz, a legfinomabb illat, a legérzékibb szenvedély, de soha nem engedtem volna, hogy az érzés gátat szabjon a józan gondolkodásnak.

– Az ösztön ott van bennük – avatkoztam bele mégis a szóváltásba, de ahogy kiejtettem a szavakat a számon, a legszívesebben máris leharaptam volna a nyelvem. Már kerültem Quianna tekintetét, mégis magamon éreztem megbántott pillantását.

Drake hálásan felcsattant, kapott a szavaim után, mint gallyon függő a segítő kéz után.

– Pontosan! A weidnek igaza van!

– Miért is ne lenne? – Quianna hangja savógúnyba mártott penge volt.

– Szerintem nincs igaza – szólalt fel váratlanul Hunter, mire Drake meglepetten kapta oldalra a fejét. Hatalmas darab nemon volt, akinek a puszta megjelenése láttán jegesre dermedt benned a vér, Hunter azonban rezzenéstelenül állta a pillantását.

– Az ösztön bennük van, segít majd nekik, hogy ha nem is látnak tisztán, de érezzék, hol a helyük.

– Emberek között nőttek fel. Megbízhatatlanok, hazugok, kizárólag pusztításra és hazugságra képesek – sorolta hozzá méltó ridegséggel Hunter a véleményét. Ebben csak annyit láttam különösnek, hogy a fiú a saját fajtájáról nyilvánult meg a lehető legnegatívabban.

– Szükségünk van rájuk, mert különben… – kezdte Drake, de ismét félbeszakították.

– Nincs rájuk szükség! – Kendra volt, az egyik ifjú patrons, aki a fal melletti székek közül a leghátsón foglalt helyet. Csak széket használtunk a gyűléseken, asztalokra nem volt szükségünk.

– Hogyan? – nézett a lányra megütközve a patronsvezér.

Hirtelen tisztelni kezdtem a lányt, aki alig töltötte be a tizennyolcadik holdját, mégis úgy vette fel a harcot, mint bármely férfi. Kendra bőre sötétebb barna volt, mint a legtöbb nőé, sötétszőke haját a feje tetejére tűzött hosszú lófarokba hordta, és mélyen ülő világoskék szemében több értelem csillant, mint amennyit a legtöbb nemon képes lett volna feldolgozni.

Vezére szigorúsága láttán árnyalatnyit elsápadt, de nem hátrált.

– Ha megszerveznénk egy csapatot a legjobbakból, sikerülne bejutni egyesével a nebulák…

– Elég! – csattant fel ingerülten Drake. Fejét lehajtotta, vastag nyakának izmai ingerülten rángatóztak, miközben maga elé meredt. Összeszorított fogai közül csak ennyi szűrődött ki. – Hunter!

A fiú meg sem rezzent. Szálfaegyenesen állt apja mellett, mint az ember, aki nem menekül tovább a tornádó elől, hanem szembefordul vele.

Quianna próbálta visszaterelni a társalgást az eredeti mederbe, hogy oldja a feszültséget. Áldottam az éles elméjét, és csodáltam a szépségét, de közben bosszantott, amiért nem engedte ezt a remek vitát kibontakozni.

– A fontos az, hogy az Indigók érdekeit is szem előtt tartsuk.

Drake fáradtan sóhajtott, de egyéb módon nem jelezte, mennyire nevetségesnek tartja Quianna felvetését, miszerint tekintsünk az Indigókra – ezekre a természetüknél fogva tökéletesen természetellenes lényekre – közülünk valóként.

Végigfutott a hátamon a hideg, a karom pedig libabőrös lett. Helyzetet változtattam a prémmel futtatott tölgyülőkémen, és továbbra is csöndes elmélyülésbe menekültem. Túl sok volt számomra megoldani a bennem felgyülemlett zsongást, és csitítani a vitát a törzsben. Különleges szerencsének éreztem, hogy tőlem, a nemon törzs weidjétől nem is ezt várták el. Erre ott voltak az erre érzékelődött nemonok – a terem sarkában láttam ólálkodni MacKwame-t, a magas, vézna, hosszú hajú újoncot, akit nemrég avattak csitítónak.

A weid dolga az útbaigazítás volt. Látni a jövőt, hallgatni a természet figyelmeztetését, és kiigazodni olyan energikus labirintusokban, amelyek a legerősebb nebulát is elnyelték volna. Bosszantott a gondolat, hogy éppen a létezésem lényegét tagadom meg öntudatlanul ebben a pillanatban, és megrémültem, amikor rádöbbentem, hogy a haragom Hunter ellen irányul. Mit fog tenni ez a szerencsétlen, amivel kiérdemli ennek az egyébként békés weidnek a haragját?

– Döntsünk végre, hogy mehessen mindenki a felszínre! – fakadt ki végül Iyanna, a gyűlés kezdete óta először, ami nála igen szép teljesítmény volt.

Drake bólintott, és végre felemelte a fejét. Iyanna felszisszent, amikor meglátta vezérük ezüstlávában úszó szemét. A legerősebb érzelmi felindultság jeleként mutatkozott ez a nemonoknál, egyedül Hunter nem volt rá képes. Úgy gondoltuk, a származása miatt, de ez a jövőkép mindig is bizonytalan homályba burkolózott előttem.

– Jöjjenek az Indigók? – emelte meg a hangját a patronsvezér, és gondolatban tiszteletteljes biccentéssel jutalmaztam a kérdés megfogalmazásának manipuláns hatását.

Kezek emelkedtek a magasba: Drake, Iyanna, és jómagam is jeleztük az egyetértésünket, majd némi tétovázás, bizonytalan motyogást – „Nem az idejövetelüket ellenzem…” – követően Quianna is csatlakozott.

Drake megnyugodva sóhajtott, és a szeme elcsendesült a megszokott tengerkék árnyalatba. Hosszúra nyúlt szünetet követően azért feltette a kötelező kérdést: – Ki ellenzi?

A hangja fagyos volt, és szinte már fohászkodtam a fiúért, nehogy…

Hunter karja a magasba lendült, Kendra kissé bizonytalanul követte a példáját. Egy pillanatra megfagyott a levegő, szinte éreztem a jégnyalábokat, melyek a fiú torka felé kapaszkodtak Drake-ből.

Mielőtt annyira megsajnáltam volna, hogy segítségül melléálljak, látomás tört utat magának az elmém valósághoz csatoló falait semmivé rombolva. Törékeny, mézszőke hajú lány ült az egyik ágy szélén a lombsátorban. Az arca ismerősnek tűnt, de nem voltam képes emlékezni, hogy honnan. Oltalmazó ösztön harapózott el bennem, ahogy nyakának kecses ívén egy tetoválást fedeztem fel. Nem hétköznapi bőrrajz, hanem kifejezetten nemonokra jellemző fehér tetoválás.

A mintát is felismertem, és újabb gyűlölethullám csapott át felettem.

Hunter jelképe volt. A fiú megjelöli magának azt a lányt.

Harag morzsolta az ereimet.

Már csak arra kellett rájönnöm, miért védelmezek egy emberlányt ilyen hevesen. Ennyire… ösztönszerűen…

Szómagyarázat:

·         Patrons – védelmezők

·         Weid – látó (gyógyító, spirituális vezető, stb…)

·         Fidelisek – hűségesek (Nebulák szolgái, csatlósai)

·         Nebulák – bukott angyalok

·         Nemonok – az elátkozott világ lakói, ahová a nebulákat száműzték

·         Florem – a száműzött világ neve
.