Spirit Bliss: Insensitive - Érzéketlenek, Prológus és 1. fejezet

 Prológus

2030. október

Az eső vadul áztatta a világot, az emberek mégis rezzenéstelen arccal sétáltak hazafelé. Semmi ingerültség, semmi aggodalom, semmi düh. Legszívesebben futottam volna, mégis igyekeztem tartani a ritmusukat, hogy ne tűnjek ki a tömegből a sietségemmel. Bár érzéseik nem voltak, a logikájukkal nem akadt gond, a Tanács pedig jól megtanította mindenkinek, hogy ha valaki furcsán viselkedik, azt azonnal jelenteni kell.

Egy nő haladt el mellettem, kezébe öt év körüli kisgyerek kapaszkodott. A barna szempár felnézett rám, nekem pedig ösztönösen felfelé görbült a szám. A válaszreakció teljesen elmaradt. Még csak döbbenetet vagy kíváncsiságot sem láttam az arcocskán, ami azt jelezné, nem érti, miért grimaszolok. Gyorsabbra vettem a lépteimet, annak ellenére, hogy a gyerek még túl fiatal volt ahhoz, hogy a viselkedésemből leszűrje a logikus következtetést.

Legszívesebben megráztam volna minden velem szembe jövőt, ehelyett lehajtottam a fejem, hogy látnom se kelljen őket. A nedves beton eléggé egyhangú látványt nyújtott, de még ez is jobb volt, mint újra és újra szembesülni vele, hogy a világ véget ért. Mert véget ért, ebben az egyben biztos voltam. Ők nem tudhatták, csak én. Én vagyok az egyetlen, aki ráeszmélt. Nők, férfiak és gyerekek járkálnak az utcákon, az emberiség mégis kihalt. Vagyis majdnem. Én, az utolsó példány még itt vagyok. De már nem sokáig…

Ki gondolta volna, hogy egyszer így írtjuk majd ki magunkat? A tudósok és önjelölt próféták jöttek meteorokkal, a Nap fényének kihunyásával, globális felmelegedéssel és még ezerféle elmélettel, de az senkiben nem merült fel, hogy a gyógyulni vágyásunk lesz a végzetünk. A rák elől nincs menekvés, elemészt, felfal, lehetsz fiatal, öreg, gazdag vagy szegény. Ki ne örült volna, mikor megtalálták a szert, amely nem csak a betegeket gyógyítja meg, hanem az egészségeseknek is biztos megelőzést nyújt. Az pedig egyenesen megváltásnak tűnt, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tették az oltást. Aztán eltelt néhány hét, és lehetőségünk sem volt ráeszmélni, mibe keveredtünk…

Lefordultam a sarkon, az elosztó épülete kevélyen magasodott előttem. Rengetegszer jártam már itt, mégis úgy néztem fel az üvegablakokra, mintha életemben először látnám őket. Eddig mindig napközben jöttem. A kerületből aznapra beosztott emberekkel együtt bementem a főkapun, megkerestem az oltótisztemet, aztán hagytam, hogy végezze a dolgát. Most viszont sötétedett, az épület zárva volt, én pedig épp betörni készültem.

Behúzódtam az egyik sikátorba, hogy megvárjam, míg egészen beesteledik, közben pedig azon rágódtam, vajon helyesen cselekszem-e. Láttam, mi történik az emberrel, ha nem kapja meg a havi adagját. A szérum nélkül először kitör rajta valamiféle őrület, aztán jön az elkerülhetetlen halál. A férjem, Kwon egyik munkatársával is ez történt. Dale Harper repülőgépe lezuhant a hegyekben, mikor rátaláltunk, már az első fázisba lépett. Rám is ez vár, ha a tervem rosszul sül el…

- A következő szállítmány rendben van? – A falhoz simultam, ahogy két oltótiszt végigsétált a sikátorra merőleges utcán. A magasabbik a ruházata alapján főorvos volt, társa ezzel szemben ápolóként segédkezhetett az oltások beadásánál.

- Igen, délután elkészültek vele a gyártók. A ládák nagy részét bepakoltattam a raktárba, nyolcat közülük pedig felvitettem a kezelőkbe, hogy holnap azonnal kezdeni tudjuk a munkát.

- Hatékony lépés – bólintott a vezető. Akár dicséretnek is hangozhattak volna a szavai, de tisztában voltam vele, hogy csak egyszerű megállapításnak szánta őket. Az ápoló becsvágy híján úgysem várt elismerést.

Csak aztán bújtam elő a takarásból, hogy eltűntek a kanyarban. Az utcák szép lassan elcsendesedtek, este nyolc után már ritkán járt bárki is odakint. Munka után egyszerűen hazamentünk pihenni, hogy újult erővel vághassunk neki a másnapnak. Nem volt igényünk kikapcsolódásra, szórakozásra vagy bármilyen más programra. Még az oltás előtt láttam egy robotos filmet, valahányszor arra gondoltam, mi lett belőlünk, mindig annak a képkockái ugrottak be.

- Segíts, Istenem! – szorítottam össze a szemem. Mélyet lélegeztem az egyre hűvösebb éjszakai levegőből, aztán a fal mentén az elosztóhoz indultam. A tervem csak annyira állt biztos lábakon, mint egy kártyavár a huzatban, de nem rendelkeztem a választás luxusával. Arra építettem, hogy az oltás úgy működhet, akár a fájdalomcsillapító. Ha hozzászokott a szervezeted, két bogyót veszel be a hatás eléréséhez. Vagy hármat. Aztán még erősebb szerre váltasz. Talán, ha mostantól dupla adagot kapok, az segít. Legalább is egy ideig.

A kapun egyszerűen csak átsétáltam. Nem volt zárva, és őröket sem állítottak a behatolók miatt. Az érzéketlenségnek ez volt talán az egyetlen jó oldala – a biztonság. Mivel hiányzott az ösztönzés – a kapzsiság, kíváncsiság, perverz vagy gyilkos vágyak teljes kiiktatásra kárhoztattak–, nem volt senkiben ártó szándék.

Eredetileg a raktárba akartam menni, bár a gondolattól is borsódzott a hátam. Egy térkép szerint a pincehelyiségben alakították ki, én pedig irtóztam a sötét, zárt helyektől. Az oltótisztek beszélgetése épp ezért nagyon jól jött, újratervezhettem az útvonalat, és választhattam egy sokkal kellemesebb lehetőséget.

Lift helyett a lépcsőkön mentem. A paranoia mostanra átvette fölöttem az uralmat, így lelki szemeimmel szinte láttam, hogy beszorulok a fémkaszniba. A félelem volt a legmeghatározóbb emberi érzés, ami átszőtte az utóbbi néhány napomat. Egyet kivéve. Ez az egy pedig szinte fejbe vágott. Beleszédültem, imádtam, szenvedtem tőle. És összezavart. Kwon előtt megjátszani, hogy semmit sem érzek iránta, a legnehezebb dolog volt, amit csak valaha tennem kellett. A tudat pedig, hogy ő képtelen viszontszeretni, még inkább megnehezítette a helyzetemet.

Az ötödik emeletre érve kicsit ziháltam, de csak három levegővételnyi pihenőidőt adtam magamnak. A saját oltótisztem szobája felé vettem az irányt, mert a kezelések alatt volt időm pontosan megfigyelni, mit hol tart. A helyiség kilincse engedett, én pedig tétovázás nélkül munkához láttam. Levettem a terepszínű zsákot a hátamról, felhúztam a kesztyűmet, aztán kinyitottam a bal oldali fiókot, és annyi becsomagolt tűt markoltam fel, amennyit csak tudtam. A következő fiók a fecskendőket rejtette. Eltettem még némi vattát és két nagy flakonnyi fertőtlenítőt, aztán a sarokban várakozó dobozokhoz fordultam.

Most először torpantam meg. Csak néztem kartonládákat, miközben a szívem egyre gyorsabb dobogásba kezdett. Eddig nem akartam átgondolni a legnagyobb kétségemet, de most előtolakodott az elmém mélyéből, és nem hagyta visszazárni magát. Vajon nem halok meg akkor is, ha eldobom önmagam és visszasüllyedek az érzéketlenek közé? Érdemes egy olyan életet választani, amelyben üres vagyok? Ahol nem tudom szeretni életem szerelmét?

Letérdeltem az egyik doboz elé, és lekapartam róla a ragasztószalagot. Az ampullák katonás sorrendben várakoztak. Első pillantásra az átlátszó folyadék miatt olyan üresnek tűntek, akár a testek, amelyeknek szánták őket. Kezembe vettem az egyiket. Hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen apró üvegcse és néhány cseppnyi folyadék milyen szörnyűségre képes. Mégis… vagy ez, vagy a teljes megsemmisülés.

Eljött a döntés ideje – itt és most!

1. fejezet

Néhány nappal korábban

A bal kezemet bámulva léptem be a fürdőszobába. Csobogó víz hangja töltötte be a helyiséget, a forró, párás levegő kissé nehézkessé tette a légzést. Sajgott a tenyerem, és halovány pír színezte. Fogalmam sincs, miért, megérintettem a mutatóujjammal újra és újra. A nyomástól néhány pillanatra elfehéredett a bőröm, aztán ismét visszaváltott vörösbe. Összerezzentem, ahogy a fürdőkabin üvegajtaja surrogó hangot hallatva elhúzódott.

- Jó reggelt! – Kwon sziluettje jelent meg a gőzben. Kilépett a zuhanyfülkéből a fehér szőnyegre, és törölközni kezdett. A Tanács nyolc éve jelölt ki minket egymás mellé férjnek és feleségnek, és azóta minden egyes napunk ugyanúgy telt el. Reggel felkeltünk, indulásra kész állapotban hoztuk magunkat, végigdolgoztuk a napot, aztán hazajöttünk aludni. Valami most mégis másnak tűnt. Kezem kinyújtva maradt, de tekintetem már őt figyelte. Nedves hajáról hirtelen a fűszálakon megülő reggeli harmat képe ugrott be. Egy apró csepp a vállára hullott, hogy aztán nekilódulva végigkövesse a mellkasa és hasa vonalát, majd eltűnjön az ágyékát fedő szőrben. Halk nyögés hagyta el a számat. – Furcsa vagy.

- Tessék?

- Furcsa vagy. Kipirultál, mintha lázad lenne – állapította meg. A csaphoz lépett, kinyitotta a fali szekrényt, és elővette belőle a borotváját. Lassú mozdulatokkal vitte fel a habot az arcára, ujjai pacsmagolva fedtek be minden kifelejtett területet. Csak akkor jöttem rá, hogy még mindig nem mozdulok, mikor rám nézett a tükörből.

- Ma lecsaptam az ébresztőórát. – Nem válaszolt. Bőréhez illesztette a pengét, és egy csíknyit eltüntetett a habból. – Túl hangos volt – tettem hozzá.

- Értem.

- Még sosem tettem ilyet. Te igen? – léptem közelebb.

- Nem. – Vártam, hátha folytatja, de zavartalanul tette tovább, amit elkezdett. Megdörzsöltem a szemem, és én is hozzáláttam a szokásos menetrendnek. Kapkodva lehúztam a hálóingemet, a szennyestartóba hajítottam, majd gyorsan besiettem a fürdőkabinba. Észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegőmet, míg az ajtót behúzva hangosan ki nem fújtam. Ostobaságnak tűnt nem lélegezni, ostobaságnak tűnt minden, amit az ébredésem óta eltelt negyed órában tettem. A fáradtság játszik velem, a tisztálkodás majd felébreszt – győztem meg magam. Az ötlet bejött, csak nem úgy, ahogyan gondoltam.

Megnyitottam a csapot, és a rám zúduló víztől azonnal tágra nyílt a szemem. A tüdőm ijesztő, sípoló hangot adott ki, a jéghideg cseppek pedig hosszú, hegyes tűként vágtak belém. Azonnal hátraugrottam, de a szervezetem így is sokként élte meg a történteket. Megperdültem, és már nyúltam is az üvegajtó fogójáért, mikor a felismerés fejbe vágott. Tényleg azt terveztem, hogy kikövetelem Kwontól, ha már elhasználta az összes meleg vizet, szerezzen nekem valahonnan? Ha kell, forraljon, nem érdekel, de tegyen valamit! Őrültség…

Újra megengedtem a vizet, és ezúttal egyenesen a sugár alá léptem. A testem ösztönösen menekülni akart, de nem hagytam neki. Kimaradt a szívverésemből jó pár ütemnyi, és minden izmom megfeszült. Lehajtottam a fejem, de csak görcsös belégzésre futotta, aminek köszönhetően végül megtelt a tüdőm, nem volt képes újabb oxigénkorty befogadására.

A következő pillanatban ismét a fülke szélénél reszkettem. A víz tovább csordogált, néhány cseppje elért, de a korábbi megrázkódtatás után, ezt már meg sem érezte a testem. Tétován kisimítottam a vizes tincseket az arcomból, és próbáltam rájönni, mire volt jó ez az egész. Végül feladtam. Megragadtam a tusfürdőt, hogy gyorsan túl legyek a tisztálkodáson, de most már csak a kezemből lötyköltem magamra a vizet.

Miután végeztem, adtam néhány percet, hogy helyreálljon a légzésem, csak aztán léptem ki a kabinból. Odabent nem hallottam már Kwon matatását, ezért azt hittem, rég végzett, így mikor észrevettem a fal mellett, egy pillanatra megakadtam a mozdulatban. Időről időre előfordult, hogy így várt rám, de most egyáltalán nem számítottam rá. Felkaptam a törölközőt, hátat fordítottam neki, és úgy tettem, mintha észre sem venném a jelenlétét.

Mire eljutottam a fogmosáshoz, azon kaptam magam, hogy görcsöl a hasam. Még túl korai volt ahhoz, hogy a menstruációm legyen az ok, ezért annak ellenére gyomorrontásra gyanakodtam, hogy fogalmam sem volt, mi okozhatja. Vacsorára azt ettem, amit a férjem, reggelizni pedig csak a munkahelyemen szoktam – már amikor jut időm rá.

Ahogy Kwon a hátam mögé lépett, a fogkefe majdnem kiesett a kezemből.

- Ne! – toltam el a combjaim közül a kezét. Amikor biológiai okokból szükségessé vált számára az ejakuláció, gyorsan és célorientáltan közreműködtem az aktusban, de most szabályosan forgott a gyomrom. – Azt hiszem, rosszat ettem.

- Rendben, akkor majd holnap ürítek – közölte, majd kisétált az ajtón. Ahogy lenéztem az ujjaimra, azok elfehéredve szorították a mosdókagyló szélét.

***

A kórházba érve teljesen megfeledkeztem a reggeli furcsaságokról. Végigsiettem a folyosón, odavetettem egy-egy jó reggeltet az ismerős kollégáknak, és megálltam a lift előtt. A kijelző szerint a negyedikről jött le, én mégis úgy éreztem, mintha messzebbről érkezne. Végül kinyílt előttem a fémajtó. Beléptem, mire halk zene hangzott fel a plafonba szerelt hangszóróból. Korábban nem igazán figyeltem rá, de most feltűnt, mennyire lágy a dallamvezetése. Behunytam a szemem, és szinte éreztem a tavaszi szellő simogatását az arcomon. Aztán hirtelen döccent egyet a fülke, én pedig egészen a hátsó falig ugrottam.

A hasamba nyilalló görcs visszatért, és mintha valaki kiszippantotta volna az összes levegőt a szűk kabinból. Körbenéztem, a falak olyan közelinek tűntek. Lehetetlenség volt, de mintha az utóbbi néhány másodpercben elmozdultak volna. Újra becsuktam a szemem, és mély levegővételekkel igyekeztem legyőzni a rám törő szédülést.

- Dr. Hudson! – Angie hangja rávett, hogy előbújjak a szemhéjam fedezékéből. A pultja mögött ült szokásos két copfjával, és várakozóan nézett rám. Három éve került mellém asszisztensként. Akkor még csak gyakorlatra jött, azóta a Tanács javaslatára elvégezte a nővérképző főiskolát, nemrég pedig jelentkezett az orvosira. Mikor megmozdultam, azonnal felpattant, felkapta az asztalán heverő kartonokat, és várta, hogy odaérjek hozzá. Ingatag lábakkal tettem meg azt a néhány lépésnyi távolságot, de ahelyett, hogy elvettem volna a mappákat, reszkető kézzel nemet intettem.

- Nem érzem jól magam, Angie! Azt hiszem, valami rosszat ettem – tenyereltem az asztalára, hogy meg tudjam tartani a saját súlyomat.

- Üljön le, doktornő, hozok vizet – indult el az apró konyhahelyiség felé. Eltántorogtam a szobámig, aztán belehuppantam a székembe. A világ hullámzása kissé csitult, mire Angie visszaérkezett, de még mindig nem múlt el teljesen.

- Köszönöm – hajtottam le néhány hatalmas korttyal a kellemesen hideg vizet.

- Hozzak még valamit?

- Nem. Azaz… - gondolkoztam el. – Levennél tőlem egy kis vért? Lehet, hogy valami vírus. Az a legbiztosabb, ha a labor megnézi. Nem akarok kiesni a munkából, csak mert későn kezdjük meg a kúrát – hoztam meg a lehető leglogikusabb orvosi döntést.

- Azonnal – biccentett felém, és már hozta is a tűt és a kémcsöveket. Gyors és ügyes volt, szinte alig éreztem a szúrást, és néhány pillanat múlva már végzett is. Mutatóujjamat a gézdarabra szorítottam, hogy ne liluljon be a karom. – Leviszem a laborba a mintát – írta rá a lezárt kémcsövekre az azonosítómat egy filctollal. Már az ajtóban járt, mikor hirtelen visszafordult. – Mondjam le a Booth-ékat? – Az említett házaspár ultrahangos ellenőrzésre volt beírva hozzám. Hat hónapja küldte ki nekik a Tanács a szaporodásra való felhívást, rá nyolc hétre megtörtént a természetes fogantatás, és most én felügyeltem a baba megfelelő fejlődését valamint az anya egészségét.

- Nem, nem kell. Majd te levezényled a vizsgálatot, én meg csak a távolból ellenőrzöm.

- Rendben, doktornő.

Tíz percig csak üldögéltem, aztán a vérpettyes gézdarabot az asztal melletti kukába pöcköltem. Hátrahajtottam a fejem, és befedtem az arcom a tenyeremmel. Az enyhe nyomás jól esett a testemnek. Ujjbegyeimmel masszírozni kezdtem a homlokomat, aztán ásítottam egy nagyot. Szédülés, gyomorfájás, szívdobogás, légszomj, fáradtság és zavarodottság. Összeszedtem magamban a tüneteimet, és megpróbáltam rájönni, milyen betegségre utalhatnak, ha esetleg a labor negatív eredmény hoz. Magam elé húztam és felnyitottam a laptopomat, aztán a jelszó beírását követően megnyitottam a keresőt. A gépelés kissé lassan ment, mert folyton félreütöttem, de végül ott várakozott előttem több ezernyi találat. Az első néhány betegséget azonnal sikerült kizárnom, mentes voltam a kiütésektől, eszméletvesztésem sem volt és a testhőmérsékletem is normálisnak tűnt. Aztán a szemem megakadt egy érdekes linken. Egy régi e-bookokat összegyűjtő oldal volt, amely kidobta a Lelki betegségek és fóbiák című szakirodalmat. Az egyetemen nem foglalkoztunk ilyesmivel, mert nem volt senki, akit hasonló betegségekkel kezelhettünk volna. Ciccegve toltam el magam elől a gépet, hogy aztán azonnal vissza is húzzam. Az ujjam tétovázott az egérpad fölött, végül mégis kattintottam.

Szorongás, pánikroham, klausztrofóbia… Szemem lézerpásztához hasonló gyorsasággal tapogatta le a betűket, el sem tudtam képzelni, hogy régen létezhettek ilyen betegségek. Hogy félhet valaki egy üres, bezárt szobában? Teljesen logikátlan. Hiszen semmi nincs odabent, ami bánthatná. Csak ülnie kéne csendesen, míg valaki ki nem engedi. Ennyi. Megráztam a fejem, és egy ujjmozdulattal becsuktam az oldalt. Attól, hogy nem létező kórokat nézegetek, nem jutok előrébb.

Munkára készen hagytam el a szobámat, hogy Angie-t magam mellé rendelve elkezdjük a szokásos vizitet.

***

- Rhonda White – állt meg Angie az első ágy előtt, hogy felvázolja előttem az új beteg diagnózisát. Kivételesen rá hagytam a munka nagy részét, én pedig csak csendesen figyeltem. – Tegnap reggel rosszul lett a munkahelyén, de csak este jött be hozzánk. Enyhén vérzett és túl magas volt a vérnyomása, azóta normalizálódott az állapota. Dr. Chilton felírt neki… - Hallottam, hogy Angie sorolja a gyógyszereket, de megakadtam egy korábbi mondatánál.

- Miért csak este jött be? – fordultam a fáradt arcú nő felé félbeszakítva az asszisztensemet.

- Végeznem kellett egy fontos munkával, aminek délután volt a határideje – közölte.

- Az nem jutott eszébe, hogy talán veszélyben van az ön vagy a baba élete? – A hangom furcsán magasnak tűnt, nem értettem, miért beszélek így, ahogyan azt sem, mi az a feszülő forróság, ami a mellkasomból ki akar törni.

- De, eszembe jutott – bólintott. Összevont szemmel figyeltem az arcát, és valami nagyon nem tetszett. Mély levegőt vettem, hogy válaszoljak, de Angie megelőzött.

- A Tanács nagy figyelmet és sok energiát fordít a szaporodási programra, ezért az elsődleges feladata az anyáknak, hogy a saját és a gyermek egészségére vigyázzanak – mondta fel a betanított szöveget.

- Megértettem – bólintott a nő ismét. Kezdtem azt érezni, ennél többre nem is képes. Talán, ha a gyereke éhes lesz, akkor is majd csak bólogatni fog rá.

A következő beteg állapota nem volt túl súlyos. Az első trimeszterben járva folyamatosan rosszullét gyötörte, és a sok hányástól kissé kiszáradt. Infúzióra kötöttük, és ajánlottam neki egy gyógyteát, ami káros mellékhatások nélkül enyhíthet a problémáján. Mire végigjártuk az anyákat, és áttértünk a babákhoz, annyira belemerültem a diagnózisokba, hogy a korábbi tüneteim egészen elmúltak. Fellélegezve jártam körbe a kicsiket, hogy megállapítsam, mindegyikkel rendben van minden.

A délelőttöt a szobámban töltöttem. A Tanács leküldte hozzánk néhány házaspár aktáját, át kellett néznem őket. A feladatom annyiból állt, hogy kiválasztottam a genetikai szempontból reprodukálásra érdemes, biológiailag érett és társadalmi szempontból is megfelelő egyéneket, akiknél megfelelő az időpont a szaporodásra. Elég összetett és felelősségteljes munkafolyamat, de a jövőnk szempontjából igencsak hasznos.

Épp azt próbáltam eldönteni, hogy Amanda és Jonas Reed mappáját az igen vagy a nem halom tetejére pakoljam-e, mikor halkan kopogtattak az ajtómon. Angie hajolt be a résen.

- Megérkezett Mrs. Booth. – Két copfja lengedezve keretezte az arcát. Bár már huszonöt éves volt, mégis olyan kislányosnak tűnt tőle. Meg akartam kérdezni, miért így hordja, mert semmi logikus magyarázatot nem találtam rá, de visszacsukta az ajtót, mielőtt megtehettem volna. Gyorsan összerendeztem a papírokat, aztán indultam a dolgomra.

- Jó napot! – nyitottam be a vizsgálóba, ahol Angie már előkészítette a pácienst. Mrs. Booth huszonnyolc éves, egészséges nő volt. A kémia terén valamiféle zseninek számított, akárcsak a férje. Ezért is kerültek a programba, a Tanács arra számított, hogy a gyermekükben is ott lesz a tehetség.

- Jó napot, doktornő!

- A férje? – néztem körbe a helyiségben, bár elsőre felmértem, hogy felesleges.

- Be kell fejeznie egy képletet. Ha sikerrel jár, a szennyezett vizeket nem kell drága technológiával megtisztítani, hanem elég lesz néhány cseppnyi az Elirotolból, és azonnal ihatóvá válnak.

- Ez igazán jól hangzik – helyeselt Angie, miközben szabaddá tette a nő hasát. Mrs. Booth nem kérdezett rá, hogy miért nem én csinálom az ultrahangot, hagyta, hogy az asszisztensem gélt nyomjon a bőrére, aztán belekezdjen a vizsgálatba.

A képernyőn a foltok alakot öltöttek, egy apró magzat képét, aki éppen békésen szunyókált. A hangszóróból halk bumm-bumm hangzott fel, pont a megfelelő ritmusban. Az élet bizonyítékának zenéje betöltötte az apró helyiséget.

- A magzat életjelei jók, tökéletes ütemben fejlődik, minden végtagja és szerve megvan és normálisnak tűnik – hallottam Angie hangját, de a gondolataim már egész máshol jártak. Egy évvel ezelőtt az én aktámat is megnézte valaki Kwonéval együtt, és úgy döntött, még nem jött el a mi időnk. Miért? Mi lehetett a baj velem? Vagy Kwonnál talált kizáró okokat? Vajon a mi babánk szíve is ilyen gyönyörűen verne? – Dr. Hudson! Dr. Hudson! – Angie arca úszott be a látóterembe eltakarva a monitor képét.

- Igen? – rázkódtam meg. Ráemeltem a tekintetemet, az arca elmosódott előttem.

- Fáj valamije?

- Fáj? – kérdeztem vissza. Nem értettem, honnan veszi, hogy visszatért a gyomorfájásom.

- Dr. Hudson, könnyezik – mutatott rám. Bizonytalanul emeltem fel a kezem, mintha nem is hozzám tartozna, és megérintettem az arcomat. Tágra nyílt szemmel dörzsöltem szét a nedvességet az ujjam begyén. Bár már hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára bármit is éreztem, hirtelen mégis össze tudtam társítani az érzelmeket és a hozzájuk tartozó elnevezést. Idegesség, vágy, fájdalom… Csak néhány azok közül, amikben ma reggel óta részem volt. És rémület. Határtalan, mély, halálos rémület.

- Igen, igen, fáj megint a hasam – tettem hátrafelé egy lépést.

- Hozzak valami gyógyszert? – pislogott rám Angie. Mrs. Booth csak bámult maga elé, fejben biztosan most is képleteket vezetett le. Ki kell szabadulnom innen, egyedül kell maradnom!

- Nem, kimegyek a mosdóba. Rád bízom a pácienst – hadartam, majd egyenesen a mosdóig menekültem. Évek óta nem használtam a zárat egyetlen ajtón sem, de most gondolkodás nélkül elfordítottam, aztán úgy kezdtem mászkálni a keskeny helyen, akár egy ketrecbe zárt rinocérosz.

Két hete jártam az oltótisztemnél, aki beadta a szérumot. Láttam, ahogy benyomta. A következő adag ideje pedig csak újabb két hét múlva jön el. Nem hagytam ki az oltást. Nem hagytam ki! Akkorát csaptam az egyik mosdókagylóra, hogy belefájdult mindkét kezem. Zihálva bámultam bele a tükörbe. Az arcom még mindig nedves volt a könnyektől. Azoktól a könnyektől, amelyek bizonyították, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Dühös vicsorba torzult a vonásokkal dörgöltem szárazra a bőrömet.

Düh és rettegés – azonosítottam a bennem tomboló vihart. Megkaptam az oltást, és ez csak egyet jelenthet…

- Nem. Nem, nem, nem, nem! – Hajamba markolva hátráltam el a tükörtől, miközben kitört belőle a zokogás. Nem akartam látni, ahogy az őrület átalakítja az arcom szerkezetét. Az ablak melletti sarokban húztam meg magam. Olyan kicsire gömbölyödtem, amilyenre csak tudtam, épphogy nem váltam teljesen semmivé. Mintha csak filmet néznék, újra és újra előtörtek az emlékek.

Repülőroncsok – először látva őket azt hittem, nem lesz túlélő. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ezt a balesetet bárki is megúszhatta épp bőrrel. Aztán mégis csoda történt, vagy pontosabb szó rá az átok. Az egyik szikla mögül felbukkant Dale, vérzett a feje és sántított, de mégis élt. Néhány másodperc kellett csak, hogy rádöbbenjünk, így is elkéstünk. A szája szélesre húzódott a nevetéstől, közben potyogtak a könnyei. Megindult felénk, ám mielőtt elérhetett volna, a biztonságiak előretörtek, és lefogták. Azóta csak röpke gondolataim voltak vele kapcsolatban, most viszont szinte hallottam az üvöltését. Őrjöngött, csapkodott, láttam a szemében, hogy ha tehetné, megölne mindenkit, aki a közelében van. Olyan szavakat használt, amiket épeszű ember sosem tenne, és… könyörgött.

Késő volt neki. Ha pedig a szervezetem hozzászokott a vakcinához, és már nem reagál rá, akkor nekem is késő. El fognak hurcolni! – kaptam a tekintetem az ajtóra, és hirtelen minden levegő kiszorult a tüdőmből. Lehet, hogy Angie már szólt is az illetékeseknek…

Négykézláb másztam át a helyiségen, hogy a fülemet rátapasszam az ajtóra, ám csak a csend búgása döngicsélt a fejemben. Talán elhitte a hasfájást. A testi fájdalom másokat is sírásra szokott késztetni, ez szimpla fizikai reakció, semmi más. Talán hitt nekem…

A kopogástól elvesztettem az egyensúlyomat és fenékre ültem. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy megmozduljon a kilincs, de senki nem próbált bejönni. Már azt hittem, csak hallucináltam, mikor meghallottam Angie-t.

- Dr. Hudson… - A hangja tompán jutott el hozzám. Felpattantam, mintha ajtón át is megláthatná, hogy a földön fetrengek, aztán megköszörültem a torkomat, hátha úgy nem hallja majd, hogy sírtam.

- I… igen?

- Dr. Hudson, itt van Mr. Nicodemus Pollock. Beszélni akar önnel. – A mellkasomra kellett szorítanom a kezem, mert úgy éreztem, a szívem megadja magát a pániknak, és egyszerűen kiveti magát a torkomon át a mosdókagylóba. A Tanács egyik legfőbb vezetője maga jött el, hogy kimondja rám a halálos ítéletet?