Spirit Bliss: Insensitive - Érzéketlenek, 2. fejezet

2. fejezet

Mintha fordítva kötötték volna vissza az összekutyult kábeleimet. Az eszemmel sosem volt semmi baj, most mégis teljesen kiürült a fejem, ezzel szemben a korábban nem létező érzéseim szinte szétfeszítettek. Kétségbeesve meredtem az ajtóra, ami mögött ott várt rám a végzetem. Angie-nek azt mondtam, mindjárt megyek, de valószínűleg csak azért nem törtek még rám, mert a helyiség pusztán egy aprócska ablakot rejtett, amin egy gyerek sem férne ki, nemhogy én. Most mi a fenét csináljak?

Mélyeket lélegezve támaszkodtam ismét a mosdókagylóra, aztán lassan felemeltem a fejem és belebámultam a tükörképem arcába. Az lenne a logikus, ha feladnám magam. Akkor vége az egésznek és nem kell átélnem a szenvedést, ami rám vár. Kínok közötti vergődés helyett csak szépen elaltatnak, mint egy veszett kutyát.

Percekig győzködtem magam arról, hogy ez a helyes megoldás, mégsem voltam képes csak úgy feladni az életet. Halálfélelem sosem gyötört korábban, az oltás előtt túl fiatal és felelőtlen voltam ahhoz, hogy az elkerülhetetlentől rettegjek, később pedig már semmi nem rémiszthetett meg. Most viszont reszkettem, valahányszor elképzeltem, hogy beadnak egy méreginjekciót. A csendes, békés, fájdalommentes halál is megijesztett.

- Össze kell szedned magad! – motyogtam. A feladáson kívül egyetlen lehetséges út derengett előttem: el kell hitetnem mindenkivel, hogy semmi bajom. Akkor van néhány napom kitalálni valamit. A vizsgált eseteket nézve az őrületig minimum százhúsz órám van még. Ha nem jövök rá csütörtökig, miként küszöbölhetném ki a problémát, még mindig besétálhatok a Tanácsra. Öt nap…

Megmostam az arcomat, megszárítottam egy papírtörlővel, aztán kihúztam magam. Mit tenne most az az Anna, aki ma reggel előtt voltam? Kisétálna innét, és anélkül, hogy panaszkodna vagy magyarázkodna, tovább tenné a dolgát. Néhány pillanatra lehunytam a szemem, majd mély levegőt véve az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.

Hálát adtam az égnek, hogy a szívdobogásom emberi fülek számára érzékelhetetlen, mert ha most valaki belehallgatózik a mellkasomba, biztosan azonnal lebukok. Angie, amint észrevett, felállt az asztalától, és várta az utasításaimat. Nem láttam körülötte biztonságiakat, ettől függetlenül koránt sem éreztem magam teljes biztonságban.

- Mr. Pollock a szobájában várja – közölte. Mintha új szemekkel mértem volna végig, egy egészen ismeretlen embert láttam magam előtt. A korábban tökéletes munkaerőnek számító lány akármikor a halálba küldött volna lelkifurdalás nélkül. Nem akartam, mégis azonnal az „ellenség” szó ugrott be.

- Köszönöm – indultam tovább. Az ajtó előtt legszívesebben megálltam volna, hogy még egy kis bátorságot merítsek, de a tétovázás távol állt tőlünk, vagyis tőlük, épp ezért én sem engedhettem meg magamnak. Lenyomtam a kilincset és beléptem a helyiségbe. Mr. Pollock háttal állt nekem, a várost figyelte az ablakon át. Az oltás idején az egészségügyi miniszter címet viselte, nagy szerepe volt abban, hogy most itt tartunk. Korábban ez a tudat egyáltalán nem volt rám hatással, most viszont beleborzongtam. Kicsit hangosabban csuktam be magam mögött az ajtót, hogy felhívjam a figyelmét az érkezésemre.

- Á! Dr. Hudson! – fordult meg. Most is elegáns volt, mint mindig. Öltönye gyűrődésmentes, haja vállig érő, ám jól fésült, arcszőrzete rövid és gondozott. Annak ellenére, hogy apám korabeli volt, határozottan vonzó látványt nyújtott. Eddig háromszor találkoztam vele: először, mikor felajánlották számomra, hogy legyek a Baba-program egyik vezetőorvosa; másodszor, amikor ő és még néhány tanácstag eljöttek ellenőrizni a osztály működését, harmadszor pedig egy véletlennek köszönhetően futottunk össze – én munkába igyekeztem, ő pedig a sürgősségi osztályra tartott, mert elvágta a kezét.

- Mr. Pollock! – üdvözöltem. – Miben segíthetek? – Próbáltam visszaemlékezni arra, régen milyen testtartást vettem fel egy ilyen beszélgetéshez, de mintha az érzelemmentes korszakom eltűnésével az emlékeim is megfakultak volna. Végül összefontam magam előtt a kezeimet, és igyekeztem nyugodtan, méltóságteljesen viselkedni.

- Leülhetnénk? – mutatott a fal mellett álló kanapé felé. Amikor az ügyeletek alatt nagyritkán akadt egy-egy nyugodt időszak, azon dőltem el egy félórácskára, ám egyébként nemigen használtam. Bár nem mutathattam, meglepett a helyválasztás, mert nem igazán illett egy hivatalos beszélgetéshez. Ennek ellenére egyetlen kétkedő pillantás nélkül leültem, Mr. Pollock pedig mellém telepedett.

- A téma, amiről beszélnünk kell, kiemelkedően bizalmas – közölte a férfi nyugodt hangon. Bólintottam, hogy értem. Egy mappát dugott az orrom alá, én pedig alig tudtam elfojtani a kíváncsiságomat. Fellélegeztem, mert ezzel biztossá vált, hogy nem Angie riasztása miatt van itt, de elképzelni sem tudtam, miről lehet szó. – Ez egy titoktartási nyilatkozat, arra kérem, írja alá! – húzott elő a felső zsebéből egy gyönyörűen megmunkált tollat. Ahogy átvettem tőle, az ujjbegye az enyémhez ért – hosszú ujjú felsőm elrejtette az áruló libabőrt.

Felnyitottam a mappát, de a nyilatkozatból sem tudtam meg többet. Legszívesebben rákérdeztem volna, miről van szó és miért nem elég az adott szavam, de tisztában voltam azzal, hogy egy beoltott nem érdeklődik, csak teszi, amit a Tanács elvár tőle. Szorongva firkantottam rá a nevem a pöttyözött vonalra, majd visszaadtam a tollat a mappával együtt.

- Rendben, most már beszélhetünk – tette félre a dossziét, aztán megköszörülte a torkát. A szemébe néztem, közben pedig csak az járt a fejemben, hogy nem szabad reakciókat mutatnom. Körülbelül két másodpercig bizonyult könnyűnek a feladat, aztán Mr. Pollock újra megszólalt. – Gondunk akadt az oltással. – Minden erőmmel maszkba fagyott vonásaimra koncentráltam.

- Miféle gond? – préseltem ki magamból a szavakat. Most már kifejezetten sajnáltam, hogy leültünk. Ha állva maradok, legalább a hátam mögé rejtett kezem tördelésével enyhíthettem volna a feszültséget. Így, a kanapén viszont nem tehettem semmit figyelemfelkeltés nélkül.

- Az utóbbi két hétben három polgár lépett az első fázisba úgy, hogy megkapták a szokásos adagot.

- Az lehetetlen – ráztam meg a fejem, pedig pontosan tudtam, hogy nem az. A tudat, hogy vannak még olyanok, mint én, egészen felvillanyozott. Nem akartam rosszat másoknak, de a közös teherviselés lehetősége enyhített a vállamra nehezedő súlyon.

- Fel kell készülnünk minden eshetőségre. – A barna szempár egyenesen rám meredt. Legszívesebben elfordítottam volna a fejem, mert az a bizarr elképzelés ütött tanyát bennem, hogy a pillantás egyenesen átégeti a koponyámat.

- Mint például? – kérdeztem a lehető leglagymatagabb hangszínen. Zaklatott lelkiállapotomhoz képest, meglepően jól játszottam a szerepemet.

- Mivel csak három eset volt eddig, egyelőre nem kell túlzottan aggódnunk. Ám elsődleges feladatunk a biztonság fenntartása, főleg olyan fontos projektek esetében, mint a Baba-program – hallgatott el, mintha magamtól is tudnom kéne, mit vár el tőlem a Tanács. Egyetlen dolog jutott eszembe, amit azonnal meg is osztottam a férfival.

- Azt szeretnék, ha fokozottan figyelném a betegeim viselkedését?

- Pontosan – biccentett. – Az emberiség jövője múlik a Baba-programon, épp ezért oda kell figyelnünk rá, hogy a gyermekek biztonságban fejlődjenek. Ha a szülők bármelyikét furcsának látja, azonnal lépnünk kell.

- Megértettem – biztosítottam. Ismét bólintott, majd felállt, és megigazította az öltönyét. Indulásra kész volt, én viszont még annyi mindent nem tudtam. Óvatosnak kellett lennem, de nem hagyhattam csak úgy elmenni, mielőtt ki nem szedem belőle a legfontosabb információkat. – Mi okozhatja ezt a problémát? – Mélyre fojtottam a gyötrő kíváncsiság jeleit, hogy csak a szakmai érdeklődésnek tulajdonítsa a kérdésemet. Abban reménykedtem, hogy talán megoszt velem valamit, ami segít megoldani a helyzetemet. Lenézett rám, ami nagyon zavaró volt, ezért én is felálltam a kanapéról. Így is magasabb volt nálam egy fejjel, mégis kényelmesebbnek éreztem a helyzetet.

- A tudósaink egyelőre vizsgálódnak. De bármi is az ok, csak néhány emberre van hatással, úgyhogy nem okozhat túl nagy problémát, ha odafigyelünk. – Becsukta a mappát, majd az ajtóhoz indult.

- És meg lehet őket menteni? – nyeltem nagyot. Értetlenül fordult vissza.

- Az immunisokat? – Fejemmel igent intettem. – Ha csak egyes emberek szervezete reagál így, akkor nem lenne praktikus a tudósaink idejét és energiáját ilyesmire pazarolni. Ezernyi fontosabb, nagyobb embercsoportokra és a környezetre vonatkozó feladatuk van. Az oltás előtt annyira tönkretettük a világunkat, hogy most bőven van min javítanunk – magyarázta. Ahogy közelebb lépett, és kezét a vállamra fektette, önkéntelenül összerezzentem. Nem voltam hozzászokva ehhez a bizalmas közelséghez, feszélyezett.

 - Anna, tudom, hogy ön orvos, és a logikája szerint mindenkin segítenie kell, de higgye el, több helyen tudunk segíteni így.

- Igaza van, uram! – vágtam rá gyorsan a rám törő hányingerrel küzdve, de az érintése csak nem tűnt el a vállamról. Ujjai masszírozó mozdulatokat tettek, mintha nyugtatni akarna, holott erre legjobb tudomása szerint nem lehetett szükségem. Biztos voltam abban, hogy tesztel – mi mást tenne –, valószínűleg most méri fel, nem vagyok-e egyike a problémás eseteknek. Mozdulatlanul tűrtem, mintha nem is érzékelném.

- Figyeljen a betegeire, és szóljon nekünk, ha bármi furcsaságot tapasztal – ismételte meg a feladatomat, aztán végre eleresztett. Amikor végre kilépett az irodámból, vissza kellett sétálnom a kanapéhoz, mert a lábamból kifutott minden erő. Lerogytam a korábbi helyemre, és az arcomat a tenyerembe hajtottam.

Mások is úgy jártak, mint én. Ha kevesen is, mégsem vagyok egyedül. Ám ez nem sokat számít, hiszen néhány nap, és vége. A Tanács csak annyit akar tudni, mi lehet az oka a hirtelen jött immunitásnak, nehogy elterjedjen, de az nem fontos számukra, hogy segítsenek az olyanokon, mint én. Így is, úgy is csak magamra számíthatok.

- Dr. Hudson. – A halk kopogás és szólongatás magamhoz térített. Itt és most nem engedhetem meg magamnak újra az összeomlást, így is csoda, hogy eddig nem buktam le. Megigazítottam a ruhámat, aztán az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam.

- Igen, Angie?

- A laborból most szóltak le, hogy befutott egy sürgős munka tanácsi utasítással. Kérdeztetik, hogy fontos-e a vérmintaelemzés vagy ráér holnapig – nyugodtan csavargatta a haját, miközben engem szinte fejbe vágott a felismerés. Szent ég, leküldtem a véremet a laborba! Ha megnézik, biztosan észreveszik, hogy valami nem stimmel velem.

- Egyáltalán nem sürgős, nyugodtan tegyék félre. Már sokkal jobban vagyok. Igazából, ki is dobhatják, felesleges megnézniük – hadartam. Angie visszasétált az asztalához, felemelte a telefont, és megismételte, amit mondtam neki.

- Igen… Igen. Igen, rendben – közölte végül a másik oldalon lévővel. Mire bontotta a vonalat, már az asztala mellett vártam, hogy tájékoztasson.

- Azt mondták, hogy az előírások miatt a mintát meg kell vizsgálniuk, de félreteszik akkor holnapra – csacsogta, miközben engem az ájulás kerülgetett. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek…

***

Rázott a hideg, miközben feltűrtem Nadine Ruthford hálóingének az ujját, hogy szabaddá tegyem a könyökhajlatát. Néhány napja hozták be egy autóbaleset áldozataként, azóta kómában feküdt. A kórlapja alapján a vércsoportja egyezett az enyémmel, ezért választottam őt. A tervet, hogy kicserélem a vérmintáját az enyémmel, a rettegés szülte, más körülmények között sosem tettem volna hasonlót.

Idegesen ökölbe szorítottam a kezem, hogy aztán megmozgatva az ujjaimat ellazítsam őket a művelethez. Ezerszer vettem már le vért, most mégis túl nehéz feladatnak tűnt. Fertőtlenítettem a bőrfelületet, aztán megkerestem Mrs. Ruthford vénáját és szúrtam. Bár a vér látványa egyáltalán nem zavart, mégis kavarogni kezdett a gyomrom. Csak egy kis bökés volt az egész, ennek ellenére úgy éreztem magam, mintha valamiféle erőszakot tennék az előttem fekvő nőn. Tehetetlen és öntudatlan, én pedig kihasználom a testét a saját céljaim eléréséhez.

Amint megtelt a kémcső, gyorsan lezártam, felmatricáztam, és ráfirkantottam a nevemet. A vérmintát a köpenyem zsebébe rejtettem, majd nekiálltam eltűntetni a nyomokat, hogy én magam is minél előbb elfelejthessem a történteket. Vagy legalább is, az elmém egy hátsó pinceszobájába zárjam.

- Köszönöm és bocsánat – gyengéden visszatakargattam Mrs. Ruthfordot, majd az ajtóhoz lopakodtam.

Kilestem a folyosóra, tiszta-e a levegő, végül elindultam megvalósítani a tervem második felét is. A labor három emelettel feljebb volt, mégsem a lépcsőzés miatt dobogott olyan erősen a szívem. Mindent pontosan elterveztem, ennek ellenére az ájulás kerülgetett, mikor beléptem a helyiségbe. Szerencsére, Colin Harper egyedül volt odabent. Erre számítottam, a társa, Meryl ilyenkor szokott uzsonnaszünetet tartani.

- Jó napot! – köszöntem. Colin lassított felvételként felém fordult, és hasonló módon tolta feljebb az orra hegyéig csúszott szemüvegét. Évek óta ismertem, ezért azzal is tisztában voltam, hogy igen szétszórt. Erre építettem, és csak remélni tudtam, hogy biztos alapnak bizonyul.

- Jó napot, doktornő! Tehetek valamit önért? – érdeklődött elnyújtottan ejtve minden egyes szót.

- Igen, Colin – léptem közelebb. Tekintetem bejárta a hosszú asztalt, és a végében meg is találta a vérrel teli kémcsöveket. – Három hete csináltunk egy vérvételt. Rhonda White volt a kismama. Most visszajött vérzéssel és egyéb gondokkal. Meg akartam nézni a korábbi eredményeit, hátha elkerülte valami a figyelmemet, de valahogyan elbénáztam, és sikerült kitörölnöm a gépből az adatokat. – Hasonló baki miatt maximum egy ejnye-bejnyét kapnék a vezetőségtől, bár bíztam benne, hogy Colin nem jelent egy ilyen apróságot. – Előkeresné nekem a másolatotokat?

- Persze – bólintott ráérősen, aztán ahelyett, hogy a mellette lévő számítógéphez fordult volna, felkászálódott a helyéről, és a sarokban álló iratszekrényhez ment. Ez volt a tervem második alappillérje. Colin és a számítástechnika nem voltak túl jó barátok, ezért bár Meryl mindent felvitt a gépre, Colin kinyomtatta, és mappákba rendezte a vizsgálatok eredményeit. Vagy legalább is mappákba pakolta őket, mert a rendezés nem igazán ment neki; a többi orvos ezért fordult mindig Merylhez, aki néhány kattintással megkereste nekik, amire szükségük volt.

Még közelebb sétáltam az asztalhoz, tekintetem a ragasztóra írt neveket próbálta kisilabizálni, miközben fél másodpercenként a szekrény felé pislantottam. Ahogy sejtettem, Colin belemerült a papírok tengerébe, és fogalma sem volt, merre vannak Rhonda leletei. Fulton, Kerrington, Hartwick, Serenko, Hudson… Hudson!

A nevem láttán az adrenalin végigszáguldott az ereimen. Colint figyeltem, míg kezem a zsebemben matatott. Rámarkoltam a kémcsőre, és még a lélegzést is abbahagytam izgalmamban. Előhúztam a kezem, az asztallapra fektettem, és szép lassan araszoltam a tartó felé, nehogy egy hirtelen mozdulat rám vonja a figyelmét. Azt, hogy hogyan bűvészkedtem ki az eredeti vérmintát, és tettem a helyére a hamisat, utólag már nem igazán tudtam felidézni, de sikerült. Zsebre vágtam a saját kémcsövemet, majd megnyugodva kifújtam a levegőt.

- Dr. Hudson, szép napot! – Meryl hangjától megugrottam. Két szempillantásra rá már tudtam, hogy hibát követtem el, ezért a hirtelen mozdulatot egy hátraarccal próbáltam leplezni.

- Jó napot, Meryl! – köszöntöttem a kontyba tűzött hajú nőt. A testem lazának tűnt, ám feszült figyelemmel vártam, észrevette-e a furcsa reakciómat, és ha igen, tulajdonít-e neki bármiféle jelentőséget.

- Egy leletre van szüksége? – tippelte meg Colin pakolászását figyelve. Úgy tűnt, egyáltalán nem foglalkozik a viselkedésemmel, csak a saját dolga érdekli.

- Igen.

- Név? – lépett a számítógéphez. Leült a székre, és maga elé húzta a billentyűzetet. Colin feladta a keresgélést, becsukta a kihúzogatott fiókokat, és visszasétált a helyére.

- Rhonda White.

- Egy pillanat, és… meg is van! – fordította felém a monitort alig két másodperc múlva. Szemem végigszaladta a sorokat, holott pontosan tudtam az értékeket. Hümmögtem magamban, mintha tényleg gondolkoznék, aztán felegyenesedtem. Alig vártam már, hogy kiszabaduljak innen, de a tökéletes alakítás kedvéért végig kellett játszanom a szerepemet.

- Igen, igen… Rendben, köszönöm szépen! – bólogattam. – Megtenné, hogy újra átküldi nekem is? – tettem hozzá szintén a hitelesség kedvéért.

- Persze, doktornő – Meryl ujjai azonnal táncba kezdtek a billentyűkön.

- Köszönöm – mondtam, majd nyugodt lépteket erőltetve magamra kisétáltam a helyiségből. A lépcsőházban a falhoz simultam, és ideges kuncogás tört elő belőlem. Fogalmam sincs, miért volt nevethetnékem, de segített, hogy kiszálljon belőlem az a görcsös érzés, ami eddig minden porcikámat kínozta.

***

Az autóba ülve jöttem csak rá, hogy a kórházban átélt idegpróba semmi ahhoz képest, ami otthon vár rám. Kwonnal évek óta együtt éltünk, ismerte minden szokásomat, reakciómat, és elég okos volt ahhoz, hogy összeálljon neki a kép, ha túl sokat hibázom. Nem volt kétséges, hogy ezerszer ügyesebbnek kell lennem előtte, mint bárki más előtt.

A megengedett sebességgel hajtottam, ami nem volt gyors, mégis mintha túl hamar hazaértem volna. Beálltam a garázsba, de nem szálltam ki azonnal. Adtam magamnak egy kis időt azzal, hogy összerendezgettem a hazahozott munkámat. Rendszereztem a papírokat a programba jelentkezők nevének kezdőbetűje szerint, ami körülbelül plusz tíz percet jelentett. Végül nem húzhattam tovább a végzet fonalát…

Az egyetlen reményem, hogy Kwon talán még nem ért haza, azonnal szertefoszlott, amint beléptem az ajtón. Táskája ott volt a szokott helyén, a fogas alatt, cipője pedig szép rendben attól jobbra. Bevittem az aktákat a szobámba, aztán a konyhába indultam. Nem tehettem mást. A megszokott rend szerint az főzi a vacsorát, aki előbb ér haza, és amint mindketten megérkeztünk, leülünk enni.

Kwon még a tűzhely előtt serénykedett, mikor beléptem a helyiségbe. Az illatokból ítélve csípős tofulevesre, rizsre és párolt zöldségekre számíthatott a gyomrom. Mikor a férjemre jutott a szakács szerep, gyakran készített koreai ételeket annak ellenére, hogy ő már itt született, az Amerikai Egyesült Államokban.

- Szia! – Anélkül köszönt, hogy hátrafordult volna.

- Szia! – préseltem ki az ajkaim közül a szót. Egyenesen az asztalhoz mentem, és leültem a helyemre. Először csak az asztallapra fektetett kezemet bámultam, aztán a figyelmem Kwon felé kalandozott. Már megszabadult a munkahelyén hordott egyen-öltönyétől, és most egy egyszerű, fehér pólót meg farmernadrágot viselt. Otthonosan mozgott a tűzhely mellett, valahogy jó volt nézni, ahogyan az étellel foglalkozik.

- Már kész is van, mindjárt viszem – fordult hirtelen hátra, mire zavartan kaptam el a pillantásomat. Nem válaszoltam, csak türelmesen vártam, míg elém teszi a gőzölgő tányér levest. Csak akkor emeltem fel a kanalamat, amikor ő is leült velem szembe. Belemerítettem a tányérba annak ellenére, hogy pontosan tudtam, jó ideig nem kezdhetek még neki. Koreában ezt a levest tűzforrón tálalták, Kwon pedig tartotta magát ehhez a szokáshoz. – Ma áthelyeztek – közölte két falat között. Ő minden gond nélkül kanalazta be a saját adagját, mintha tűzálló lenne a szája.

- Hová? – kérdeztem vissza érdektelenül. Egyáltalán nem kellett megjátszanom, hogy ez egy szimpla udvariassági kérdés, Kwon ugyanis csak a nagyobb jelentőségű eseményeket említette nekem a munkájával kapcsolatban, így nem sokat tudtam róla.

- A biztonságiakhoz. – A szívem kihagyott egy ütemet, és hálát adtam az égnek, hogy még nincs a számban leves, mert különben biztosan megfulladok tőle.

- A biztonságiakhoz? – ismételtem meg. A szó keserű ízt varázsolt a torkomba. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne látsszon rajtam a pánik, de ez most közel állt a lehetetlen küldetéshez. Olyasvalakivel kell együtt élnem, akinek törvényes joga van bármikor elhurcolni és kivégezni.

- Mr. Pollock bent volt ma nálad, igaz? – szakította el tekintetét a levestől.

- Igen.

- Akkor tudod, mi történt. Igaz, csak elővigyázatosságból, de több biztonságira van szükség. Ma vagy ötven új tagot vettek állományba. – A rettegés sötét köde megborzongatott. Ahogy megnyikordult a szék, mélyen beszívtam a levegőt, de Kwon csak az ablakhoz ment, hogy becsukja. Valószínűleg a hidegnek tulajdonította a reszketésemet.

- A leves felmelegít, egyél belőle – ült vissza a helyére, majd megfogadva saját tanácsát, tovább falatozott. A számhoz emeltem a kanalam, de az étel fele visszalötyögött a tányérba apró cseppeket spriccelve szét néhány centis sugárban. Ebbe persze a felsőm is beleesett. Idegesen felszisszentem, mire Kwon kezében megállt az evőeszköz.

- For… forró volt – köszörültem meg a torkomat. A szalvétámért kaptam, belemártottam a vizes poharamba, és dörzsölgetni kezdtem vele a foltot.

- Így nem fog kijönni – rázta meg a fejét. Újra otthagyta a tányérját, kisietett, és valami flakonnal tért vissza. Ahogy egy mozdulattal maga felé fordított és letérdelt elém, a széktámlának vetettem a hátamat. Legszívesebben annál is messzebb húzódtam volna, ha tudok, de ez sajnos lehetetlen volt. Kivette a szalvétát a kezemből, rácseppentett az ismeretlen folyadékból, aztán dörzsölni kezdte a leves foltot a mellemen.

A légzésemet, ha nagy nehezen is, de képes voltam szabályozni, a vékony anyagnak feszülő, kemény mellbimbómat is foghattam a nedves szalvéta és a dörzsölés kiváltotta biológiai reakcióra, ám a szívemen nem uralkodhattam. Minél jobban rettegtem, hogy Kwon megérzi a dörömbölését, annál veszettebbül ketyegett a mellkasomban.