Spirit Bliss: Insensitive - Érzéketlenek, 3. fejezet

3. fejezet

A falióra hangosan ketyegett, mintha csak azt jelezné számomra, mindjárt itt a vég. Kwon rendületlenül törölgette az egyre halványuló foltot, miközben éreztem, hogy minden tagomból kifut az erő. Fel szerettem volna pattanni, elrohanni, mégis akarattal a székhez szegeztem magam. Egy régi ima jutott eszembe, amit még gyerekkoromban tanított a nagymamám. Eddig az elmém mélyén pihent, de most előkúszott onnét, szinte még a nagyi hangját is hallottam közben.

- Készen van. – Kwon felegyenesedett, ám én még mindig nem mozdultam. Lehetetlenség, hogy nem érzett semmit, amikor a szívem az átlagos sebességének ötszörösével zakatolt. – Szerintem, menj fel, terítsd ki, hogy rendesen megszáradjon – tanácsolta. Helyeslés nélkül felpattantam, és kimenekültem a konyhából.

A megkönnyebbült sóhajt, ami előtört a mellkasom mélyéről, hálaként azonosítottam be. Kwon anélkül mentett meg azzal, hogy okot adott nekem a konyha elhagyására, hogy ő maga tudatában lett volna. Még lépés közben lekaptam magamról a felsőmet, aztán az ágyra hajítottam. Cseppet sem érdekelt, hogy összegyűrve megszárad-e vagy sem. A tükrös szekrényhez léptem, és nekidöntöttem a homlokomat. A hűvös üveg érintése szép lassan lecsillapította a testemet, de a lelkem továbbra is tombolt, akár egy vihartól dúlt folyó.

Az állapotomat nem tulajdoníthattam pusztán a félelemnek, volt mögötte más is. Korábban, mikor Kwon és én párosodtunk, voltak enyhe, fizikai reakcióim, de ezen alkalmakon kívül még soha nem éreztem hasonlót. Főleg nem ilyen mértékben. Néhány simítástól és a közelségétől a szívem egyszerűen ki akart robbanni a mellkasomból. A szívem… - néztem sápadt, feldúlt arcomra a tükörben.

Felvettem egy egyszerű, fehér pólót, aztán visszaindultam a konyhába. Legszívesebben azonnal a padlásra mentem volna, de nem akartam gyanút ébreszteni Kwonban. Így is csak a szerencsén múlt, hogy még nem buktam le. Azt viszont elhatároztam, hogy amint elalszik, az első utam felvisz majd a ládához.

- Sokáig elvoltál – jegyezte meg Kwon, amint leültem az asztal mellé.

- Itt vagyok – tértem ki a rendes válasz elől. Szerencsére, a kíváncsiság hiánya miatt nem is kellett tovább magyarázkodnom, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

Gyorsan bekanalaztam a már ehetőre hűlt levest – alig éreztem az ízét -, majd megtöröltem a számat.

- Hozhatom a zöldséget és a rizst? – emelkedett fel a székéről Kwon. Megráztam a fejem.

- Köszönöm, de tele vagyok. – Szerencsére, máskor sem ettem túl sokat, így nyugodtan mondhattam nemet a második fogásra. A pulthoz sétált, hogy merjen magának a rizsből, én pedig fogtam a tányéromat, és a mosogatóhoz léptem. A szemem sarkából lestem csak felé, hátha megcáfolhatom önmagam, és nem kell éjszakai akcióra vetemednem, de a zavarodottságomat nem sikerült enyhíteni. Kwon arcvonásai semmit sem változtak tegnap óta, én mégis egészen másnak láttam őt. Még nem igazán mertem átgondolni, mitől is van ez, de tagadni nem tagadhattam önmagam előtt. – Még van egy kis munkám – helyeztem az elmosott tányért a szárítóra. Ez amolyan néma megállapodás volt közöttünk. A munkára való hivatkozás azt jelentette, bevonulhatok a szobámba, és számíthatok arra, hogy semmi miatt nem fog zavarni.

- Rendben, én úgyis korán fekszem. Jó éjt!

- Jó éjt! – biccentettem felé.

***

Leültem az ágyamra, és hogy ne őrüljek bele a várakozásba, tényleg magam elé húztam a mappákat. Egy pendrive-ra is letölthettem volna az adatokat, de a szememnek kényelmesebb volt, ha inkább kinyomtatok mindent. Ebből a szempontból hasonlítottam Colinra, bár az okaink különböztek.

Először kiszórtam azokat, akik korban nem feleltek meg – az ő további referenciáikat így nem is kellett átnéznem. Aztán következtek azok a nők, akiknek a munkája nem engedte meg, hogy a következő másfél évet a magzat megfoganásának, kihordásának és ápolásának szenteljék. Végül elkezdtem részletesen átnézni a bent maradt párok egyéb referenciáit – gének, tehetségek, IQ szint és hasonlók.

Igyekeztem ugyanolyan profizmussal végezni a munkámat, mint korábban, a figyelmem mégis újra meg újra elkalandozott. Az egyik mappát az elutasított oldalra tettem, mert az anya csak átlagos logikai képességekkel rendelkezett, de a pillantásom mindig visszatért rá. Olyan kedves arca volt a fotón, ha kisbaba lennék, mellette biztonságban érezném magam.

- A francba! – nyögtem fel, és elképedve konstatáltam a kirohanásomat. Sosem használtunk ilyen indulatszavakat, szinte már el is felejtettem őket, mégis olyan könnyedén csusszant ki a számon, mintha minden nap ezzel kelnék és feküdnék.

Félretettem a papírokat, lemásztam az ágyról, és az ajtóhoz lopakodtam. Hallgatóztam néhány percet, de úgy tűnt, Kwon már elment aludni. Azzal az elhatározással lopakodtam ki a folyosóra, hogy ha esetleg mégis rajtakapna, akkor azt hazudom, csak a mosdóba igyekeztem, ám erre végül nem volt szükség. Sikeresen eljutottam a padlásra vezető, ingatag lépcsősorig.

Jó pár éve, hogy felcipeltünk ide minden feleslegesnek tűnő cuccot, és azóta az orrunkat sem dugtuk be újra. Ez meg is látszott a helyiségen. A por vastagon betakart mindent, és csak remélni mertem, hogy a pókok jobban félnek tőlem, mint én tőlük, és messzire elkerülnek majd. Ez is új élmény volt – korábban nem igazán izgatott semmiféle élőlény. Nem szerettem őket, de nem is féltem vagy undorodtam tőlük. Most viszont, ha elképzeltem, hogy a hosszú lábak végigfutnak a csupasz bőrömön, kirázott a hideg.

Egyenesen a sarokban lévő ládához siettem – ahogy felnyitottam, az ujjaimat szürkére festette a por. Megpróbáltam ledörzsölni, de túl ragadós volt, így végül feladtam. Tekintetem a halomba rakodott könyvekre vetült. Azokat tettük ide fel, amelyekről úgy gondoltuk, nincs hasznuk. Regények, mesekönyvek, novellás- és verseskötetek. Egy részét még a nagymamámtól örököltem, a többit gimnazista koromban szereztem be a zsebpénzemből. Akkoriban szerettem ilyesmiket olvasni. Kiemeltem a legfelsőt, és végigsimítottam a fedelén, egy 19. századi romantikus regény volt. Borítóján egy kastély előtt korabeli ruhákba öltözött férfi és nő állt, egymás kezét szorongatva. Erre emlékeztem – anya adta nekem egyik karácsonyra, mert ő is pont annyi idősen olvasta, amennyi akkor épp voltam. Félretettem egyelőre, hogy aztán benyúljak a könyvsor mögé, és előhalásszak onnan egy piros, bőrkötéses könyvecskét. Magam sem tudom, miért tartottam meg, lehet, hogy egyszerűen csak nem volt időm kidobni.

Az oldalán lakat lógott, mellé fűztem egy vékony zsinórra az apró kulcsot is – egyáltalán nem tartottam attól, hogy valaki majd kinyitja és beleolvas. Mikor felpattant a zár, és kinyitottam a sárguló lapú naplót, valami kellemes érzés borított be a fejem búbjától a talpamig. Olyan… jó volt viszontlátni az édesanyám fiatalkori betűit.

Tizennyolc évesen vesztettem el őt, akkor találtam meg ezt a könyvet, amelyben leírta, hogyan ismerkedett meg és szeretett bele az apámba. Egyszerű, mégis regénybe illő történet volt a lányról, aki gyerekkora óta odavolt a szomszédfiúért, de az észre sem vette őt. Legalább is egy ideig…

Clara kinevetett, mikor elárultam neki: szerelmes vagyok Joshuába. Azt mondta, ilyen hamar nem is lehet beleszerelmesedni valakibe, hiszen csak tegnap költözött mellénk a családjával, és este láttam először. De én biztos vagyok az érzéseimben. Mikor megláttam, a szívem majd kiugrott a torkomon, a gyomrom pedig olyan kellemesen bizsergett. Pont, mint ahogyan a mesékben és a regényekben írják. Elbújtam egy fa mögé a kertben, és csak figyeltem őt, az arcát, a kezét, ahogyan egy kődarabot dobálgatott. Vagy egy órán át csak néztem, és egyáltalán nem untam meg. Szerintem, ez a szerelem.

Mutatóujjam végigjárta a filccel rajzolt szívet, amelyet egy kissé görbe nyíl lőtt át, a közepébe pedig az F. N. és J. H. monogramokat vésték kissé kiszakítva a papírt. Vajon ez lenne a helyzet velem is? Szerelmes vagyok a férjembe? Clara néni biztosan engem is kinevetne… Hiszen, bár évek óta vele élek, mégis csak egyetlen napja ismerem őt igazán. És az egyetlen, amit tudok róla, hogy képtelen viszontszeretni. Halk nevetés hagyta el a számat. Néhány nap és így vagy úgy, de meghalok, én pedig ahelyett, hogy erre keresnék megoldást, azon problémázom, hogy a férjem nem tud szeretni. Érezni egyet jelent az őrülettel, ez most már biztos.

Tisztában voltam vele, hogy veszélyes, mégis, amikor visszalopóztam a folyosóra, a saját szobám helyett a szomszédos szoba felé vettem az irányt. Tenyerem a kilincsre simult, próbáltam lebeszélni magam, de bármennyire is szidott a belső hangom, mégis halkan kinyitottam az ajtót.

Kwon meg sem rezzent, mélyen aludt. Hason feküdt az ágyában, egyik karja a feje alatt, a másik lelógott a földre. Még beljebb merészkedtem, pedig majd elájultam a félelemtől. A lábam reszketett, ezért egy hirtelen – és a belső hangom szerint ostoba – ötlettől vezérelve leültem a földre törökülésben. Felszínesen lélegeztem, szinte alig emelkedett a mellkasom, és csak néztem őt. Futnom kellett volna, menekülnöm, mégis maradtam. Vizsgálgattam önmagam, cafatokra szedtem az érzéseimet, a testem reakcióit, hogy aztán újra összerakva a részleteket, összehasonlítsam azzal, amit a szerelemről tudtam.

Már kezdett hajnalodni, mikor jó orvoshoz méltón készen volt a diagnózis. Csak azt nem tudtam még, mihez is kezdhetnék vele…

***

Eligazgattam a párnámat anyám naplója fölött, és azon járt az eszem, most más körülmények között talán ugyanazt érezhetném, mint ő az első reggelen. Azt írta: „mintha ezer pacsirta dalolna a lelkemben”, meg hogy „még a nap is gyönyörűbben süt”. A pacsirtákat én is hallottam, de éneküket varjúk károgása zavarta, a nap elé pedig sötét felhők úsztak. Az én helyzetem más volt, ahogyan a szerelmem is: lehetetlen.

- Jó reggelt! – Kwon már meztelenül állt a tükör előtt, mikor megjelentem a fürdőben. Igyekeztem nem foglalkozni ezzel a ténnyel, de hirtelen azt sem tudtam, hová nézzek. Korábban teljesen természetes volt a ruhátlanságunk egymás előtt, most viszont… zavarba ejtett.

A szemem inni akarta az izmok látványát, de az olyan reakciókat csiholt volna ki a fizikai valómból, amik túl veszélyesek lehettek. Lekapkodtam magamról a pizsamát, és igyekeztem úgy viselkedni, mint az elmúlt nyolc év minden reggelén.

- Várj! – Kwon elkapta a karom a zuhanyzó felé menet. Nem néztem rá, csak vártam, hogy mit szeretne, és magamban imádkoztam, hogy csak ne azt. Nem mintha ne kívántam volna, egyszerűen csak nem akartam úgy csinálni, mint máskor. Gyorsan, érzések nélkül, mintha egy kuka lennék, amibe bele lehet üríteni a felesleget. Az is nehezemre esett, hogy visszaemlékezzem az alkalmakra, mikor Kwon így használt engem, azt viszont nem viseltem volna el, hogy továbbra is megtegye.

- Igen? – kérdeztem halkan, nyugalmat erőltetve magamra, mikor nem folytatta.

- Csak szólni akartam, hogy holnap nem leszek itthon.

- A vasárnap pihenőnap – fordultam felé. Egyenesen a szemébe néztem, de ez rosszabb ötletnek bizonyult, mintha máshol bámultam volna. A sötétbarna írisztől megszédültem, magába akart rántani.

- Külön kiképzésre küldenek minket, este kaptuk meg az e-mailt róla.

- Értem – bólintottam. Végül is, ez jól jön, mert elképzelni sem tudtam, milyen lenne egy teljes napot együtt tölteni vele. Ha huszonnégy órában felügyelnem kéne előtte minden reakciómat, szavamat és rezzenésemet, az a biztos és azonnali véget jelentené.

- Már jobban érzed magad? – A kérdés meglepett, de ezt csak egy halovány szívkihagyás jelezte. Aprót bólintottam, mert attól tartottam, elcsuklana a hangom. Ostobaság, ám egy pillanatra azt gondoltam, Kwon aggódik értem. Látni akartam a vonásain a gyengéd féltést, a szavai viszont azonnal figyelmeztettek arra, hogy csak álltatom magam. – Van néhány ruhám, amit ki kéne mosni. Meg akartam csinálni, de mivel nem leszek itthon… Megtennéd helyettem?

- Persze.

- Kikészítem őket a szennyesbe.

- Rendben – egyeztem bele keserű szájízzel. Nem a mosás ellen volt kifogásom, csak… A szerelem tényleg fáj. Most már pontosan értettem, miért írják ezt a könyvek. – Lezuhanyozom – mozdítottam meg a kezem. Azonnal elengedett, és egy szó nélkül visszafordult a mosdókagylóhoz.

***

- Átküldték a vérvétel eredményét. – Angie ezzel a hírrel fogadott, amint kitántorogtam a liftből. Felmerült bennem, hogy lépcsőn jövök, de amióta az eszemet tudom, mindig felvonóval jutottam fel az emeletre, és tartottam tőle, hogy az asszisztensemnek feltűnne a változás.

- Köszönöm – feleltem neki, bár a gyomrom vetett egy hátraszaltót. Nem tudtam, Angie belenézett-e a leletbe, de az reménykedésre adott okot, hogy a laborból nem jelezték, hogy bármiféle gondot mutatna a minta.

Bevonultam a szobámba, leültem az íróasztalhoz, aztán bekapcsoltam a gépet. Várnom kellett néhány percet, míg betölt a kórházon belüli levelezőrendszer. A labor levele az első volt a sorban, utána következett néhány egyéb munkahelyi körlevél és egy Névtelen levél, amit még az este küldött valaki. Furcsálltam, kórházon belül a levelek címzettjéhez vagy az adott munkatárs neve került, vagy az adott osztály neve – például Labor.

Először a leletet nyitottam meg, szemem végigfutotta a sorokat. Egy kicsit alacsony volt a vasam – vagyis Mrs. Ruthfordé -, de egyébként minden rendben találtatott. Halkan kifújtam a levegőt, bármennyire is reméltem, hogy a tervem beválik, csak most tudtam igazán megnyugodni.

Visszatértem a mailfiókba, és kíváncsian megnyitottam a Névtelen levelet. A címzettnél a kórház általános mailcíme állt, amelyre kívülállók küldhették el az észrevételeiket, kérdéseiket, hogy aztán a megfelelő osztályhoz irányítva azokat választ kaphassanak. Lényegében az összes asszisztens tudta a fiók felhasználónevét és jelszavát, de hetente csak egyszer néztek be, hogy ellenőrizzék, kaptunk-e levelet. Nem nagyon szoktunk, mert akinek panasza volt, egyszerűen bejött, és mindenféle probléma nélkül kivárta a sorát. Gyorsak és hatékonyak vagyunk, úgyhogy személyesen sokkal gördülékenyebben el lehetett intézni az ügyeket.

Lejjebb görgettem, mert a szöveg mezőben nem láttam az égvilágon semmit. Már kezdtem elkönyvelni magamban, hogy tévedésből valaki egy üres levelet küldött tovább, mikor az oldal legalján felbukkantak a vöröslő betűk.

Egy másodperc alatt levert a víz, pedig csak egyetlen szó állt az e-mailben nyomtatott, nagy betűkkel írva. Mintha valaki azt akarná, hogy tudjam, fontos, amit el akar mondani nekem.

TUDOM.

Könyvheti élménybeszámoló Kittitől!

Nos, a tegnapi dedikálás igen kalandosan sikerült. Kezdjük ott, hogy épp arcot rajzoltam magamnak a konyhaablakban ülve, amikor az első esőcsepp az üveget érte, majd rögvest jött utána a többi. Az órára pillantottam, 15.10. volt, gondoltam, ötig csak eláll. De nem! A felhőszakadás akkor tetőzött, amikor Peti által művészi tehetséggel megszárított hajam kilibbent a kicsi, piros kocsimból a Deákon. Még jó, hogy óriási esernyőnk van, amit amúgy csak fejvesztés terhe mellett használhatok, mert olyan drága volt, hogy épp csak hitelt nem kellett rá felvenni. Mindenesetre van rá két év garancia! :)

Szóval, a következő gondolatom az volt, hogy ebben az ítéletidőben úgysem jöttök el hozzám a Vörösmarty térre. Sebaj, gondoltam, majd beszélgetek egy órácskát a Kiadó munkatársaival, végre kipuhatolom, mi a helyzet Szegeden, erre odaérek és mi történik: rengeteg hozzám hasonló ázott veréb áll a standunknál és Szurovecz Kitti könyveket szorongatnak! EGYSZERŰEN NEM HISZEM EL, HOGY ILYEN FANTASZTIKUSAK VAGYTOK! A gomba alatt című, utoljára oviban hallott mese jutott eszembe, miközben vagy másfél órán át álltunk a napernyő áldásos vászna alatt, a szakadó esőben, nevettünk, jókat dumáltunk könyvekről, közös képeket készítettünk és dedikálhattam - a végére kicsit meg is fájdult a kezem. :) KÖSZÖNÖM NEKTEK EZT AZ ÉDES FÁJDALMAT!

És ha már fájdalomnál tartunk... XD Nagy öröm számomra, hogy minden második vendégem megkérdezte a Könyvhéten: ugye, a Törés is megjelenik majd, ugye, egyszer azt is a polcunkon tudhatjuk? Ezt a kérdést azonban egyelőre csak titokzatos mosollyal tudtam meghálálni, válasszal nem, viszont adtam helyette dedikált Gyémántfiú 3. Smaragdfényes idézet-kártyákat. :) Maradt még ezekből a szépségekből, amiket egyébként a Kiadó készített Nektek, később megnyerhetőek lesznek a Facebook klubban! :)

Az eső-áztatta könyvheti délutánunk tehát remekül sikerült, egyetlen dolog zavarta meg a harmóniát: míg Cinti egyik könyvét dedikáltam, addig a tömegben valaki meglovasította a másikat, ami egy Gyémántfiú 2. Borostyánkönny volt. :( Szerencsére akadt még a kötetből a standon, így meg tudtuk oldani a pótlást, de azért egy tanács: mindenki vigyázzon a könyveire, mert bárhol, bármikor lehet egy enyveskezű könyvmoly! Sajnos. :( De legyünk optimisták: az emberek szeretnek olvasni, a regények tehát kapósak! :)

Ennyi voltam mára. :) Ugyan a hangulatot csak minimálisan adja vissza, de néhány fotót is csatolok Nektek, és még egyszer nagyon köszönöm, hogy ilyen sokan kíváncsiak voltatok rám az Ünnepi Könyvhéten! <3

Kitti

Szurovecz Kitti: Törés 3. fejezet

3. fejezet

FIKTÍV KARAKTER

 A felüljárón zajosan halad el előttem egy kék vonat. Megállok, bámulom, hallgatom, és arra a megállapításra jutok, hogy nem zakatolja túl a szívemet. Benézek a félreeső, szolid kis szálloda udvarára, ahol még mindig csak egyetlen autót látok. Fekete, sötétített ablakú, karcsú A8-as, és a rendszáma még mindig ugyanaz, amit, amúgy ha álmomból ráznak fel, akkor is tudok. Ha csak nem hozzám hasonlóan trolival érkezett, akihez jöttem, akkor ő az. Ilyen egybeesés a világon nincs. A virtuális világ, úgy látszik, olykor összekeveredik a valósággal, méghozzá félelmetesen. Mit tegyek? Negyed nyolc is elmúlt. Be kellene mennem, de az angyalka a vállamon azt suttogja, hogy fordítsak hátat és menjek haza. Mégsem teszem, nem lehetek nyúl. Ha már idáig jöttem, igenis végigjárom az utat. Felnőtt nő vagyok, és azért vágtam bele ebbe az egészbe, hogy visszaszerezzem a megtépázott önbizalmam. Itt a lehetőség, mire várok? Terápia az egész, így kell felfognom, ahogyan a legjobb barátnőm, Karina mondta. Ő pszichológus, neki tudnia kell, mi az, ami segít az önértékelésemen. És hogy mindehhez ki asszisztál, nem mindegy? Persze, hogy az. Így akár Jávor Zoárd is lehet.

Amint egy versenycsiga tempójában araszolok a szálloda bejárata felé, még egyszer ellenőrzöm az álarcot, ami a táskámban lapul. Ujjaimat végigfuttatom a sima, selymes felületen, már a tudat is megnyugtat, hogy ez majd ápol és eltakar. A hajamat szoros kis kontyba fogtam a fejem tetején, ami egyéként mostanában divatos, de rám kicsit sem jellemző. Megfogadtam, hogy amikor épp a fiktív karakterem életét élem, mindent másként csinálok, mint az átlagos napjaimon. Ilyenkor belefér a merész csipkeruha, a tűsarkú, amelyben lépkedem, és a nehéz parfüm, ami hozzám merész, Lady Boss határozottságához és fülledt érzékiségéhez azonban pont passzol. Csak semmi pánik! Nem te játszol majd Jávor Zoárddal, hanem a fiktív karakter – biztatom magam félhangosan, és lélekben is próbálom különválasztani a két személyiségemet. Meglehetősen skizofrén.

 Jaj. A cipősarkam beleakad egy csatornafedélbe, próbálom kiszabadítani és érthetetlen, vagy nagyon is érthető módon könnyek futják el a szememet. Az istenit, szedd már össze magad! Majd egy éve nem voltál férfival és az önsajnálat sötét örvénye lassan végleg maga alá temet! Ezt akarod, te szerencsétlen? Nem, egész mást szeretnék – felelem a saját kérdésemre szomorúan. Csak azt nem tudom, hol keressem, és szexre márpedig szükség van. Tagadhatatlanul lépéselőnyben vagyok. Magam elé képzelem Jávor Zoárd sötéten érzéki arcát, a széles állkapcsát, az olaszos metszésű orrát és az átható, éjsötét szemeit, amelyek általában hidegen csillognak, és csak nagy néha mutatják meg, hogy a tulajdonosainak is vannak érzései, hogy ő is ember. Akkor is csak futó pillanatokra, és többnyire düh és elégedetlenség képében. De ha egy szóval akarnám megfogalmazni az ő lényegét, azt mondanám, hogy borús. Csoda-e, hogy úgy érzem magam, mintha magával az ördöggel készülnék sápadt holdfényben eljárni egy halálos keringőt? Ezt egyébként Joker mondta a Batmanben, de szerintem esetemben is találó. Szívem szerint, naná, hogy hazafutnék, de közben végigfut a gerincemen valami gonosz kis izgalom…

 Elég erőt ad ahhoz, hogy lenyomjam a kilincset. Nincs visszaút, már az épületben vagyok. A recepciós érdeklődve felpillant, mire én pironkodva elhebegem, kihez jöttem, a miértet inkább hagyjuk, majd megkapom az ukázt, hogy négyes szoba, a folyosó végén. A fiatal srác mutatja az utat, és látszik rajta, hozzá van szokva a hasonló jelenetekhez, neki aztán, hogy ki jön ide koraeste kefélni. Megköszönöm az útbaigazítást és elindulok. Tűsarkam minden egyes lépésnél belesüpped a padlószőnyegbe, a ballonkabátom alatt feszülő rövid csipkeruhában hirtelen nagyon kacérnak érzem magam. A folyosó L-alakban kanyarodik, ami kész szerencse, mert így senki nem látja, amint kibújok a vastag, téli harisnyámból és fekete selyemszalaggal rögzítem az álarcomat. A biztonság kedvéért két erős kis hullámcsatot is használok, hogy biztosan a helyén maradjon. Átrúzsozom a számat, pedig tudom, hogy nincs jelentősége, hiszen úgysem lát, de Lady Boss világához hozzátartoznak a bíborszín ajkak. Ezek az apró részletek fontosak, hogy ne csak egész másnak látsszam, de másnak is érezzem magam.

Mély levegőt veszek és először csak résnyire nyitom magam előtt az ajtót. A szobában valóban tökéletes a sötét, az utcalámpák erős fénye sem szűrődik be a redőnyön – épp ezért választottam ezt a szállodát. Gyorsan belépek, és a berendezésről a neten látott képek alapján elkacsázom a franciaágyig. Kész szerencse, hogy jól tájékozódom sötétben, így csak egyszer rúgok bele valami fából készült dologba – összeszorítom a fogam, tudom, hogy nem sikkanthatok fel a fájdalomtól, mert a Lady csak a megfelelő pillanatokban tesz ilyet, ez pedig ma egy magam választotta, csöndes este. Uralnom kell a helyzetet. Az ágy szélére ülök, amennyire csak lehet, halkan és kecsesen. Tudom, hogy a férfi mellettem hever, érzem az illatát, hallom a lélegzetét. Ösztönösen nagyot szippantok a szoba levegőjéből, amely, be kell vallanom, keserédesen érzéki és ismerős…

- Már azt hittem, el sem jön… - Karcos hangja rám talál a sötétben, most már nem is kétséges, ki az, aki itt van velem. A felismerés képen töröl, ki hinné, hogy ez a látszólag önbizalommal teli playboy, éppúgy az arctalan szexbe menekül valamiért, mint én? Zoárd most pontosan ugyanaz, de mégis más, mintha egy másik dimenzióban lennénk. De hiszen ott is vagyunk, a képzelt valóságunkban. Én tudom, hogy nekem miért van szükségem erre, de hogy neki…? Elképzelésem sincs.

- Csitt! – suttogok, és érzem, a szemem kezd hozzászokni a feketeséghez, látom a körvonalait, képes vagyok kivenni az izmos vállakat, a mellizmait, érzékelem, ahogyan a hasa emelkedik, süllyed. Sötét folt mutatja, hol takarja a szemét az általam kért kendő. Mosolyogva húzom elő a táskámból a két szaténszalagból font, de épp eléggé erős kötelet, majd óvatosan, lassan az ölébe kúszom. Hagyom, hogy a keze megtalálja a csípőmet, halkan, rekedten felnyög, nekem pedig az idegen érintéstől, a forró, erős kezek markolásától, és attól, ahogyan reflexszerűen hozzám hajol, és a nyakamba szagol, valami megremeg az alhasamban. Bizseregni kezdek odalenn, ami nem lep meg, mert nagyon régen nem történt velem hasonló.

- Szentséges ég… - suttogja lázas sóhajok közepette, és én bóknak veszem.

Minden erőmet latba vetve ellököm magamtól, és ahogy végignyúlik az ágyon, érzem, hogy mereven lüktet alattam. Ez imponál, és erős késztetést érzek, hogy azonnal belecsusszanjak, de megfogadtam, hogy ma nem történik ilyesmi. Bűnhődnie kell, amiért ebben a „B-dimenzióban”pusztán eszközként kezel bennünket, nőket– istenem, mindent tudok, még többet is, mint szeretnék, de ha az ember egy parkolópályára állt hacker, miért ne éljen vele vissza?

A foglyom engedelmesen fekszik, tetszik, hogy a hirtelen támadt vágya ellenére is igyekszik betartani a játékszabályokat. A bőre éget, szinte perzsel, még a csipkeruhán keresztül is, amint ráhajolok és először az egyik, majd a másik kezét kötözöm az ágytámlához. Feltűnik, hogy milyen selymes, finom érzés hozzábújni, még az erős férfiizmok ellenére is. Egy pillanatra elgyengülök és végigsimítom az ágyékát az enyémmel, de aztán tovább ügyeskedem. Büszke vagyok rá, hogy a sötétben is gyorsan és otthonosan mozgok, az önbizalmam percről percre nő. Megunt ruhaként vetkőzöm le hétköznapi valómat, és válok azzá, aki lenni szeretnék. Most egy igazi nő vagyok, végre, akinek még Jávor Zoárd is a lábai előtt hever.  Miért is ne lenne így? Hiszen Lady Bossnak minden sikerül. A béklyók jó szolgálatot tesznek, a férfi alattam egyre szaporábban veszi a levegőt és dobálja a csípőjét, amennyire a testsúlyom lehetővé teszi. Lassítani akarom a tempóját, türelmet kell gyakorolnia, ahhoz, hogy jó szerető váljon belőle. Gyengédségre akarom tanítani, ő most az én munkadarabom, a csiszolatlan gyémánt. Megmutatom neki, mi kell nekem, mi kell a nőknek, ez ilyen egyszerű, és a legszebb ebben, hogy mindez ösztönös. Hirtelen késztetéstől vezérelve a két kezembe fogom a férfias, borostás arcát, és finoman simogatni kezdem, csak hogy ismerkedjünk. Megdöbbenek, amikor elhúzza a fejét.

- Kérlek, ne! – szólal meg halk, elgyötört hangon. – Ezt ne!

Csönd legyen, neked ma nem osztottak lapot, gondolom, és tovább simogatom az arcát, ameddig csak nekem tetszik – hiszen ez az egyezségünk lényege: az van, amit én akarok, ha pedig mást szeretne, kérjen nagyon-nagyon szépen. Fogalmam sincs, mi baja azzal, ha az arcához érek, de hogy enyhítsek a szenvedésein, a másik kezemmel a combja belső oldalát simogatom, csak egy-két centi választ el a lényegtől, amelynek körvonalai egyszerűen szédületesek. Ujjaim önkéntelenül záródnak köré, a tüdőmből elfogy a levegő…

- Kérem, Úrnőm, hagyja az arcom – kapcsol hirtelen, hogy mit rontott el az imént. – Bármit megteszek, amit csak akar…

Mit is tehetnél értem? Fogas kérdés, nehéz döntés. Gyorsan mérlegelek, majd elengedem a férfiasságát, hadd ágaskodjon szabadon, másik kezem a tarkójára csúszik, félhosszú, sűrű hajába markolva húzódzkodom fel és pár percig önfeledten örülök annak, hogy a csipkeruha alá nem vettem fel bugyit. Észveszejtően jól csinálja, a nyelve lassú, nedves köröket ír le a bőrömre. Még közelebb húzom a fejét, a hajába markolok, nem bírom tovább, kiszakad belőlem egy nagy sóhaj, amikor a fogai közé veszi, majd szívogatni kezdi a legérzékenyebb pontjaimat, aztán váratlanul, és túl erősen megharap. Élvezettel vegyes fájdalom hasít belém, amely visszavet az orgazmushoz vezető úton, és büntetésből teljes erőmből meghúzom a haját. Hangosan felnyög, miközben ismét a csípőjét dobálja, érzem, hogy rá is kettős hatással van a fájdalom. Egy pillanatra abbahagyja a kényeztetésem, és felemeli a fejét, mintha képes lenne arra, hogy a kendőn keresztül, a sötétben lássa a feldúlt arcomat.

- Szóval finomabban szereti… - suttogja. – Hát legyen, most az egyszer. Vegye úgy, hogy csak egy száj vagyok, semmi több, és használjon kedve szerint…

Az izgalmam egyszeriben a tetőfokára hág. Ez az a pont, amikor eszembe jut, kinek a mellkasa fölött térdelek, a karcos hang áthatol a vágy szőtte sűrű fátylon, és elmosolyodom, mert különös, perverz gyönyörrel tölt el a tudat, hogy épp ő az, aki ennyire kíván, aki felajánlja a szolgálatait nekem. Közelebb nyomom magam és átkozottul élvezem, amint a hosszú, lassú, forró csapások kényeztetnek, elképzelésem sincs, hogyan csinálja, hogy a nyelve ott van szinte mindenhol, ahol csak jó lehet. Zihálok, nyögök, remeg a combom, libabőrös vagyok, csak az érzésre figyelek, és egyszeriben minden egyes impulzust hatványozottan élek át. Tudatalattim mélyen, belül, a nevét üvölti, miközben alig pár percnyi anyanyelvi francia után áttöri bennem a gátat az élvezet mámoros folyója…

- Istenien csináltad… - sóhajtom félig önkívületi állapotban, megszegve a saját szabályomat. A hangom nem az enyém, egy idegené. Persze, hiszen én most nem is én vagyok.

- Nocsak, Úrnőm, van hangja? – Elégedetten elmosolyodik, a sötétben megvillan szép, szabályos fogsora. Először látom őt nevetni. Vajon a tekintete most is olyan üres, rideg? Majd később töprengek ezen. Várom, hogy lelassuljon a légzésem, és csak azért sem folytatom a diskurálást. Helyette lecsúszom a mellkasáról, és nekilátok az előre megfontolt szándékkal elkövetendő ízelítőmnek. A bennem élő érzékeny és empatikus nő sajnálja őt, Lady Boss viszont kárörvendően kacag, amint a megkötözött férfi ölébe ülök, és a férfiasságát az ujjaim közé veszem, aztán pár másodperc múlva ráhajolok, hogy érezhesse a számat is. A mérete, a keménysége, a formája, a tapintása, az illata egészen elbódít, ahogyan az is, hogy ő a hatalmamban van. Levegőt sem vesz, a teste ívben megfeszül, de nem engedem, hogy túl jól érezze magát, visszavonulót fújok.

- Kérem… - nyögi. Érzem, hogy szenved, de azt is, hogy ennek a szenvedésnek minden pillanatát élvezi. – Könyörgöm, engedje, hogy megdugjam!

Végül is szépen kér. Újra fölé kászálódom és hagyom, hogy a bőrünk egymáshoz érjen. A keménysége egészen bepörget megint, és nem tudom, mit tegyek, csak egy mozdulat volna, csak egy erőteljes csípőkörzés lefelé, és már magamban is érezhetném. Eljátszom a gondolattal. Annyira kíván, hogy még a védekezéssel sem foglalkozik. Megbotránkoztat, ugyanakkor megőrjít a tudat, hogy ennyire magán kívül van, és ezt én idéztem elő. Megemeli a csípőjét, és elakad a lélegzetem, amint egyetlen lökéssel belém hatol. Eljött a perc. Amit teszek, az ellenkezik az ösztöneimmel, kicsúfolja a vágyamat, az övét pedig egyenesen körberöhögi. Eszeveszett tempóban ugrok le az ágyról, a cipő szerencsére még mindig a lábamon, az álarcot letépem és messzire hajítom. Kapom a ballonkabátom és mire kissé sikerül magamhoz térnem, már az utcán loholok. Át az úttesten, szerencsére épp jókor áll be a troli. Gyorsan felszállok, körbepillantok és hirtelen olyan érzésem támad, mintha legalábbis szatír volnék, mintha mindenki látná, mi van a kabátom alatt, vagy, hogy mit csináltam az elmúlt egy órában. Egy nénike a kerekes-bőröndjének támaszkodva, rosszallóan mered a csupasz vádlimra. Ekkor jut eszembe, hogy a fekete harisnyámat a szobában hagytam.

- Nem fázik, lelkem? – kérdezi meg jóindulatúan, és az arcom több lehet, mint zaklatott, amikor rápillantok, mert ijedtében elfordítja a fejét. Én is ezt teszem. A busz elindul, megkapaszkodom és kibámulok a szemerkélő esőbe. Az Üllőin a templomóra fél kilencet mutat, én pedig már nem vagyok ugyanaz, mint hétkor voltam.

Vajon mihez kezd Zoárd? Hogyan oldozza el magát? Mennyire szidhat most? És ha lecsillapszik a mérge, rájön, hogy miért kapta, amit kapott? Valójában ma bosszút akartam állni az általa rendszeresen megalázott nőkért, akiket nem is ismerek, de akikkel azért együtt érzek. Most mégis iszonyatosan rosszul vagyok, de legalább vagyok valahogy. Hosszú idő óta először, végre azt érzem, hogy élek. Ha Soldier ezek után szóba áll még velem, meg is érdemli, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. A ma este sikeres volt. Kipirult, kócos, gyanúsan csillogó szemű nő néz rám vissza az ablaküvegből. Lady Boss elégedetten mosolyog, nekem pedig potyognak a könnyeim.

---

Írás - szerelem vagy szakma?

Mikortól számít valaki írónak?

Lehetsz kezdő, elsőműves vagy sokadik könyves, az érzés mindig-mindig ugyanaz: megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan belső késztetés hatalma ragad magával, aminek hatására különleges állapotba kerülsz. Írnod kell. Mindegy, mit; lehet kitalált történet a magad bezárkózott kis világáról, igaz történet a valóságról, mese, napló, akármi. Azzal, hogy átadod magad ennek az intenzív késztetésnek, elindulsz az íróvá válás útján.

A legtöbb emberben nincs ilyen késztetés, számukra az írás teher, a fantáziájukat az olvasásban, a filmekben élik meg. Írni más. Alkotni egy csillogó szempárt, egy testalkatot, egy főkarakterhez illő párt, történetet – ez a világ legizgalmasabb és egyben legérzékenyebb pillanata.

Azonban a késztetés nem elég. A magyar nyelv buktatói egy történet megalkotása közben bújnak elő leginkább. Azt hiszed, ismered a nyelvet, amit használsz, de amikor a szerkesztőd rámutat a nyilvánvaló hibáidra, rádöbbensz, hogy milyen keveset is tudsz.

Két dolog szükséges tehát, hogy valakiből író váljon: tehetség és tudás.

Tehetség:

A tehetség akkor igazán értékes, ha időben felfedezik, tulajdonosát megtanítják, hogy miként fejlesztheti, tökéletesítheti. Különlegesség tesz bárkit, kiemelheti az átlagemberek közül, ennek ellenére nem ritka. A megfelelő környezetben tehetségesnek lenni áldás, míg a különlegességet elítélő környezet esetében inkább átok.

Van, hogy az átlagemberek nem értik a tehetségeseket. Különcnek, furcsának bélyegzik őket, kiközösítéssel is járhat. A tehetséges ember azonban soha nem kesereg, hiszen éppen a különlegessége az, ami segít neki a túlélésben; erőt ad a továbblépéshez, támaszt nyújt a bánatban, olyan kifejezőeszközök tárházát nyitja meg, amivel bárkihez szólhat, aki tehetséges.

Ahol van tehetség, ott hiányzik valami más tulajdonság, ami az átlagos embernél normális szinten áll. Például, ha egy író a hétköznapi életben szörnyen feledékeny.

Tudás:

Mert nem elég elképzelni egy világot, tudni kell az Olvasó elé tárni. Nem elég látni, hogy a sárkány létezik, tudni kell, hogyan lehet az érzékletes látásmódot helyesen láttatni. Ismerni a metaforákat, hasonlatokat, hogy mi a különbség egyelőre és egyenlőre között, vagy mi kell a párbeszédek elejére, végére, stb.

Manapság a frissen felfedezett/felfedezetlen tehetségek félreértik a náluk tapasztaltabbak kritikáit az írásaikkal kapcsolatban. Személyes sértésként kezelik, ha valaki azt mondja egy vesszőjére, hogy ez nem helyes, ezt így kellene, ennek nincs értelme. Íróként tűrni kell a kritikát. Tetszik vagy sem, jó vagy rossz, az Olvasónak mindig van véleménye, és ha valaki igazi író, figyelembe kell vennie a negatív kritikákat is.

Kritikák – elfogadjam vagy ne foglalkozzak velük?

Mindenki maga dönti el. A pozitív kritika persze mindig jólesik, inspirálja az írót, táplálja a lelkét, hogy ezért érdemes tovább csinálni. Az én meglátásom szerint a negatív kritikát is tanácsos figyelemre méltatni. Na, nem a gonoszkodó, rosszakaró hozzászólásokat/maileket. Nem. Ha jó vagy abban, amit csinálsz, éles határvonalat tudsz húzni egy normális, negatív értékű kritika és egy ostoba véleményezés között. Egy-egy negatív kritikus megfigyelése nagy segítség lehet abban, hogy a következő történetnél ne kövesd el ugyanazokat a hibákat.

Megéri vagy nem éri meg?

Azt mondják, kétféle író van. Az egyik az anyagi haszon miatt ír. Olyan sztorikat keres, amik aktuálisak a piacon, ír valami hasonlót, és eladatja a sztárkiadóval. Nem elítélendő pénzszerzési forma, de mindenkinek meglehet erről a maga véleménye.

A másik fajta író szerelmes magába az írásba. Ennek a fajtának az újdonság megalkotása a fontos, úgy láttatni dolgokat az Olvasóval, ahogy őelőtte még soha, senki. Ő az, aki képes csak az íróasztalfiókjának is írni…

Mindettől függetlenül a jó író függvénye az Olvasó.

Hope Emerson és az Indigók - Második fejezet

A nyári szünet kezdetének vége

Hope, a különleges ezüstszemű

Naplóbejegyzés részlet – Emerson, Hope, 2013. május 31.

„Az élet olyan kaland, amiben egyedül kell élvezned a tánclépéseket. Abban a pillanatban, amikor rátámaszkodsz valakire, minden kisiklik. A zene zavarossá válik, akár a zselé, aminek megrázod a tányérját; a lépést elvéted, a partnered köddé válik, te pedig a kemény padlón landolsz… egyedül.”

Jó néhányszor próbáltam már elmagyarázni az embereknek, hogy nem viselek kontaktlencsét. Nincs rá szükségem, mert tökéletes a látásom. Aztán jött a soron következő, ostoba kérdés: „De akkor miért ilyen színű a szemed?”

Na, jó, a szemem színe valóban nem hétköznapi: fekete gyűrűben ezüstszínű írisz ragyog. Igen, különösen napsütésben, valóban ragyog. A mai világban azonban, amikor minden tizedik ember beépített vámpírfog-implantátummal, műszempillával, tetovált szemöldökkel és egyéb finomságokkal rohangál az utcán, igazán eltekinthetnének a szemem színe fölött. Gyakran hordtam napszemüveget – mindig. Ennek következtében csinos gyűjteményt rendezhettem be a szobám falára eszkábált polcokon.

Nem fordítottam soha különösebb figyelmet a különlegességemnek. Bosszantó mellékterméke volt az egyébként is romlott életemnek, amiben valahogy mégis sikerült talpon maradnom. Nem rajtam múlott.

A történet úgy kezdődött, mint bármelyik szappanoperás szarság, amit nyomatnak a telenovellákban: anyám meghalt szülés után nem sokkal, én pedig árvaházról árvaházra, örökbefogadóktól az utcára vándoroltam. Tipikus… Az első család, amelyik örökbefogadott viszonylag normális volt. Tisztán tartottak, kaptam kaját is, járattak oviba, meg hasonlók. Csak akkor bántalmaztak, ha már nagyon túlnőtt a feszültség a családban, ami azt jelentette, hogy rajtam verték le, ha az állam havonta kevés támogatást fizetett utánam…  Ötéves koromig éltem velük, amikor a családfőt elvitte a francos szívroham, és a gyámügy az anyát nem találta elegendőnek, hogy továbbra is nevelhessen.

A második család már bajosabb volt egy idősebb lánytestvérrel, aki vagy tizenöt kilóval nyomott többet nálam. Ez okozta a főproblémát: soha nem volt elég neki a kaja. Az enyémet elvette, amikor a nevelőszüleink nem figyeltek. Ha nem adtam, megvert, és azt állította, én kezdtem. Akkor mehettem a sötét, hideg, magányos pincébe térdepelni.

Két évig éltem velük, amíg alultáplált állapotom miatt megvonták tőlük a gyámságot. Innentől kezdve már olyan gyakorisággal váltogattam a családokat, mint hétköznapi gyerek az ünneplőjét. Túl sokan voltak, túl sokszor okoztak fájdalmat, és néhány dologra rádöbbentem az évek alatt:

·         Soha nem akarok családot! Semmilyet!!!

·         Soha nem szülök gyereket!

·         Soha, de soha nem esek abba a csapdába, amit szerelemnek neveznek!

A legtöbb család, akiknél megfordultam, mind ebből indultak. Szerelem! Ostoba hormontúltermelődés, amit logikával, józanésszel és céltudatos gondolkodással egyszerűen le lehet győzni.

Éles dudaszó hasította ketté a gondolatfoszlányomat.

– Hope Emerson! Meddig vacakolsz már? Lekéssük a gépet, mire… – Becsaptam a szobám ajtaját, távoli mormogássá tompítva ezzel a földszintről kiabáló nővéremet.

Igen, nővérem. Hányattatásaimnak ugyanis tizenkét éves koromban vetett véget Izayah és Marie Emerson, akiknek már volt két örökbefogadott gyerekük, az ikrek: Ethienne és Zinnia. Ők némiképp – jócskán – szerencsésebbek voltak nálam, mivel Emersonék csecsemőkorukban találtak rájuk. Békés, gazdag, kiegyensúlyozott életet kaptak második esélyként, cserébe, amiért az anyjuk eldobta őket magától.

Izayah és Marie egy illuminált állapotban úszó párocskánál találtak rám, akik épp a fiukat próbálták beavatni a szexuális élet rejtelmeibe általam. Remekül szórakoztak, míg a rendőrség rájuk nem törte az ajtót. Ezek után soha nem kérdeztem, mi történt velük.

Emersonék végtelen türelemmel viseltettek irányomban, pedig nehéz eset voltam…

– Hope Emerson!

Frusztráltam sóhajtottam, és ráhúztam a cipzárt sötétkék utazóbőröndömre. A nyári szünet kezdetére jobb programot is el tudtam volna képzelni, minthogy egy világvége walesi falucskába cuccoljak a sosem látott nagybácsihoz. Izayah és a bátyja, Jedediah ugyan tartották a kapcsolatot, de valamiért soha nem látogatták egymást személyesen. Sosem érdekelt, miért van ez így, egyszerűen elfogadtam a helyzetet, mint Emerson-rigolyát. Volt belőle jó sok.

– Elkezdek visszaszámolni! – hallottam Zinnia hangját közeledni a lépcsőn fölfelé. Csak az én szobám volt idefenn, és csak én voltam késésben, így minden kétséget kizáróan nekem szólt a kiabálása.

A nővérem egyébként meglehetősen halk és visszafogott volt. Afféle csöndes bombázó, akit a pasik még csak álmukban sem mernek megközelíteni, annyira tartanak tőle. Na, jó, álmukban talán közelebb merészkednének hozzá.

Kopogtatott.

A gesztus annyira kedves volt, hogy kénytelen-kelletlen elmosolyodtam. Más esetben az Emerson házban élt „A családtagok előtt nem lehet zárva az ajtód!” felszólítás, de Zinnia túl jól ismert engem. Pontosan tudta, mennyire megvisel az egész utazás. Mindig is nehezen tűrtem a változásokat, tartottam az idegenektől, utáltam bájologni, amikor azonban kikotyogtam a véleményem dolgokról, nos… mondhatni, az emberek nem igazán tudtak mit kezdeni az én igazságaimmal. Először furcsán néztek rám, majd a legtöbb esetben elkönyveltek a szokásos tizenhat évesek közé, akikről köztudott volt, hogy mindenhatónak hiszik magukat, és úgy vélik, minden ismeretük megvan a világról.

– Hopee! – búgta Zinnia az ajtóm túloldaláról. Mindig utáltam, ha így szólítottak. Még az ikrek saját bevallása szerint is undorítóan hangzott, de…

Feltéptem az ajtót.

…erre mindig úgy reagáltam, hogy belenéztem a kihívó fél szemébe.

– Verekedni akarsz? – kérdeztem a nővéremet, és csípőre tettem a kezem. Vissza akart vágni, de a mozdulat elvonta a figyelmét, és szörnyülködő pillantással mért végig.

– Ebben akarsz jönni?

Megütközve meredtem rá. Mindenféle agresszív válaszmegoldásra számítottam, csak erre nem. Meglepetten végignéztem magamon, de akárhogy bámultam márkás, fekete szabadidőruhámat a piros csíkjaival, sehogy nem tudtam rájönni, mi Zinnia problémája az öltözékemmel.

– Mi bajod ezzel? – néztem rá értetlenül.

Zinnia egészen mélysötét, indigókék szeme elégedetlenül villant a ruhámra, mintha legalábbis rongyos zsákot húztam volna magamra, nem a legújabb márkadarabot. Emersonék nem vetették meg a jólétet, és tekintve, hogy  Izayah plasztikai sebészként tengette napjait, Marie pedig fogszakorvosként dolgozott, meg is engedhettek maguknak szinte bármit.

Például, hogy elkényeztessék mindhárom örökbefogadott gyermeküket.

– A probléma, hogy ez a ruha teljesen alkalmatlan az utazásra. Azt hittem, megegyeztünk, hogy farmer lesz az egyenruhánk – vált panaszossá a hangja, és akkor tudtam, hogy mi is a valódi probléma.

Zinnia ki nem állhatta, ha ő van a középpontban. A százhetvennyolc centis magasságához tökéletesen domboruló test tartozott. Mogyorószínű haját bubifrizuraként viselte, ami csak még jobban kiemelte angyali szépségű arcát, finom vonásait. Hatalmas indigókék szeméből olyan értelem sugárzott, ami a legtöbb embert arra készteti, hogy húzódjon egy sarokba, és maradjon csöndbe, amíg Zinnia a helyiségben tartózkodik.

Bombázóként ő lehetett volna a lánycsapat vezéregyénisége, az életét mindennapi bulizásoknak, és átcsókolózott éjszakáknak kellett volna kitöltenie, de Zinnia Emerson minden volt, csak átlagos nem. Különösen az extra külső tulajdonságaival felszerelve. Néhány szóban lehetett jellemezni: könyvmoly, ambiciózus, környezetvédő (a szelektív hulladékgyűjtés kezdetben az agyamra ment, amikor hozzájuk kerültem), zárkózott.

Ez utóbbi miatt dobták a legnépszerűbb lányok közül, és élükre került a furcsák kasztjának. Mert hiába volt gyönyörű, és hiába akarta az összes pasi vele eltölteni élete legerotikusabb éjszakáját, Zinnia borzasztó nehezen nyílt meg idegenek előtt. Olyanná vált, akár egy robot, akit arra programoztak, hogy szálfaegyenesen álljon, levegőt csak alig vegyen, és megszólalni is csak akkor szólaljon meg, ha feltétlenül szükséges.

Össze sem lehetett hasonlítani azzal az önmagával, aki itthon volt, és aki most bőszen lengette tenyerét az arcom előtt.

–Föld hívja Hope űrállomást. Elvesztettem a vonalat, Houston!

– Hagyj már békén! – röhögtem el magam, és félrelöktem a kezét. – Indulhatunk már. Készen vagyok.

Csalódott képet vágott, és lebiggyesztette tökéletesen telt ajkát. Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a duzzogást. Megragadtam a bőröndöm fogantyúját, és elindultam az ajtó felé.

Két lépéssel később megtorpantam, és bár a tekintetem az ég felé emeltem, a szavaimat mégis a nővéremhez intéztem, nem az égiekhez, ahogy igazán szerettem volna.

– Komolyan az a bajod, hogy nem farmert vettem fel?

Sóhaj, és csönd. Sosem hittem, hogy az egyszerű csönd ennyire tartalmas is lehet. Végignéztem Zinnia farmerbe bujtatott lábain. Tudtam, hogy hosszú combja van, de ezt tökéletesen elrejtette a bő nadrág alá. Azt is tudtam, hogy ha felvenne egy olyan szabadidőt, mint én, akkor lényegesen nagyobb feltűnést keltene, mivel az anyag rásimulna a testére. Sosem volt fennhéjázó, beképzelt, és tudtam, hogy őszintén zavarja, ha megbámulják. Nem tudott mit kezdeni a férfiak közeledésével, mert bármit is mondtak neki, abban ő kiérezte a „csak éjszakára kellesz” felhangot.

Zinnia nem felelt, csak megkerült, leült a piros-fekete takaróval fedett ágyam szélére, és maga elé meredt. Hátul rövidebb, elől és oldalt az álláig érő haja előrehullott félig eltakarva előlem az arcát. Ösztönösen ráhangolódtam az érzéseire. Ez olyan képességem, aminek egészen addig nem vettem különösebb hasznát, míg hozzájuk nem kerültem. Ethienne és Zinnia egyébként is könnyen megérezték, milyen a másik lelki állapota, de ezt senki más nem értette rajtuk kívül.

Amikor befogadtak, eleinte lekötött, hogy barátságtalan és kiállhatatlan legyek. Később, rájöttem, hogy itt nem fognak bántani, senki nem akar szexleckét venni a testemen, és éheztetni sem akarnak, felengedtem. Egy nap az iskolában Zinniát kicsúfolta a többi lány, amiért nem volt hajlandó részt venni a békák boncolásán. A lányvécében találtam rá, de már nem emlékszem, hogy kerültem oda. Egy érzést követtem, mintha valami odavonzott volna. Ellenállhatatlan erővel tört rám, hogy védelmezzem, óvjam a lányt, aki vörösre sírta a szemét.

Az ösztön azóta túlfejlődött bennem. Az ikrek minden apróbb rezdüléseire érzékenyen reagáltam. Ha dühösek voltak, velük dühöngtem, ha fájt valamijük, együtt szenvedtünk. Izayah és Marie nem tudta mire vélni a különleges kapcsolatot, de a végén azzal magyarázták, hogy a sors arra ítélt bennünket, azért születtünk, hogy testvérek legyünk.

Minket nem érdekelt a magyarázat. Nem kerestünk logikai kapcsolatot az események és adottságok között, egyszerűen csak megbékéltünk vele. Zinnia és Ethienne véleményem szerint csak elfogadták, én viszont boldog voltam. Tartoztam valakikhez, akiknek éppolyan szükségük volt rám, mint nekem rájuk. Tudtam, hogy a világ végére is elmennék értük.

Sóhajtva elengedtem a bőröndöm markolatát, és csatlakoztam a nővérem mellé.

– Te is érzed, ugye?

Keserédes mosoly jelent meg Zinnia gyönyörű arcán.

– Biztos nem a farmer a bajom – csúfolódott kedvesen.

Elmosolyodtam. Tudtam, ha így mondja, rá fog venni, hogy átöltözzek.

– Valami megváltozik – mondta, majd a hátára vetette magát és a mennyezetre festett nonfiguratív mintáimat bámulta.

Bólintottam.

– Minden más lesz – sóhajtottam, és követtem a példáját. A vállunk összeért, és az én mézszőke tincseim összekeveredtek az ő mogyorószínű hajával.

Nem tudtuk, honnan tudjuk a dolgokat. Úgy tűnt, a megérzések a semmiből jönnek, és megmutatják, mire számíthatunk. Mintha a lelkünk össze lenne kapcsolódva, egy helyről fakadna, és irányítaná a sorsunkat.

– Félsz? – kérdezte bizonytalanul, és a szemem sarkából láttam, ahogy felém fordul.

Egy pillanatra elgondolkoztam, majd megráztam a fejem.

– Tudod, hogy nem. Csak egy dologtól félek.

– Tudom.

Nem mondta ki, nem volt rá szükség. Bárki számára egyértelmű lehet, aki ismeri a múltamat.

– Akkor együtt csináljuk végig – határozott némiképp magabiztosabban, majd a pillantását ismét a mennyezetre függesztette.

– Együtt – egyeztem bele.

– Ahogy mindig – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

A következő pillanatban a szeme résnyire szűkült majd mosolya kiszélesedett, és cinkos pillantást vetett rám.

– Most jön.

– Igen.

Egyre erősödő trappolás hangzott fel a lépcső felől. Így működtünk. A nagy érzelmi hatásoknak köszönhetően mindig megtaláltuk egymást a megfelelő pillanatban.

Zinnia

– Három… Kettő… Egy… – suttogta Zinnia, és feltámaszkodott a könyökére.

Épp abban a pillanatban, amikor berobbant a szobába a testvére, egy párnát dobott az ajtó felé. Ethienne elég fürge volt a százkilencvenhat centis magasságához képest is, de ezt semmiképp nem tudta kivédeni, így a párna éppen pofán nyomta.

– Hé! – kiáltott bosszankodva, amikor a párna lerántotta az orráról a szemüvegét. – Lelki fröccsre jöttem, nem harcba szállni.

– Elkéstél – világosította fel Zinnia, majd visszafeküdt ugyanabba a pózba, ahogy az előbb volt.

Ethienne kíváncsian végigmért bennünket. Lábszárközépig érő farmert és V nyakú fehér pólót viselt. Ahogy ránéztem, újra tizenkét évesnek láttam, aki mindent tudni akar, ami körülötte történik.

Elmosolyodtam, és hirtelen sokkal pozitívabbnak éreztem az elutazásunkat. Már nem is értettem, miért kerítettem ekkora feneket a dolognak. Persze, ha a többiek is aggódtak, akkor felnagyítva érzékeltem az események folyását, mégis… Jobb így, hogy nincs a sötét felhő a gondolataim fölött.

– És tényleg elkéstem – állapította meg, és arcán huncut mosoly terült szét, aminek következtében hosszúkás gödröcskék varázsolták bohókásan kisfiússá a vonásait. Ha nem hordott volna borostát –, ami miatt folyamatos céltáblájává vált a viccelődéseinknek –, talán még tizenhatnak sem nézték volna.

– Csatlakozol azért? – kérdeztem a fejem fölötti szabad területre paskolva.

– Kocka vagyok, de annyira nem, hogy két bombázóval ne feküdjek egy ágyba.

A megjegyzés jutalmaként én is hozzávágtam egy párnát, amit menet közben elkapott, és az ágyra heveredve a feje alá gyűrt. Egy pillanatig csöndesen figyeltük a mintáimat, amiket azokkal a különleges festékanyagokkal rajzoltam, amiket Marie-től kaptam ajándékba. Kriksz-krakszoknak tűntek, de mi valahogy megláttuk benne a rendszert.

Így alkottunk hárman egy egészet. Zinnia, a visszafogott bombázó, aki tűzbe menne, hogy megmentse a Földet, Ethienne, aki maga volt az intelligencia, számítógépzseninek számított, és én, aki nem értett szinte semmi máshoz, minthogy egyensúlyban tartsa az ikreket.

– Voltál reggel edzésen? – kérdezte Ethienne. Eközben elcsent egy papírlapot az éjjeliszekrényemről, és hajtogatni kezdte.

– Hajnalban lementem a terembe – feleltem, miközben meghúztam a fiú húgáéval egyező színű haját. Nem szerettem, ha szó nélkül elvesz bármit a szobámból. – De nem volt jó a társaság, úgyhogy korán befejeztem.

– DeMonte volt? – érdeklődött Ethienne olyan hűvösen, amiről tudtam, hogy csak akkor használja, ha el akarja rejteni az érzelmeit. Nem feleltem, ezért tovább faggatott. Tudtam, hogy nyaggatni fog… – Ő volt? Megint rád mozdult?

Képek villantak előttem, ahogy kéretlen érintésekkel borítják a testemet. DeMonte az ikrekkel egyidős, vagyis tőlem egy évvel idősebb srác volt, akivel a capoeira teremben találkoztunk. Az a fajta fickó volt, aki a nemleges választ képtelen elfogadni. Ethienne különösen hevesen reagált rá mindig, ezért igyekeztem kerülni a témát.

– Nem – füllentettem. – Őt elkerültem. Egyszerűen csak nem volt kedvem ott lenni, amikor nincs ott a mester.

Úgy tűnt, a válaszom kielégíti, mert csöndesen gyűrögette tovább a papírlapot. Zinnia felől neheztelő hallgatás áradt, de nem törődtem vele. Voltak dolgok, amikről még nekik sem akartam beszélni. Nem mintha nem fogadtak volna el, tudtam én, hogy nem ítélnének el semmi miatt. Azonban nem akartam, hogy ismerjék a világnak ezt a szörnyű oldalát. Ők ketten annyira nemesek, tiszták voltak, hogy mellettük mocskosnak éreztem magam nagyon sokáig. A szeretetükkel lemosták rólam az évek során rám rakódott szennyet, de belülről még ők sem tudtak megtisztítani.

Dudaszó harsant, ami jelezte, hogy Izayah és Marie készen állnak, hogy útnak indítsanak bennünket életünk legkiábrándítóbb utazására.

– Indulás, Két Emerson! – a fejem fölé emeltem mindkét karomat, és mindkettőjük arcán egyszerre simítottam végig az ujjaim hegyével. – Kalandozzunk!

Az ikrek egyszerre kapták el a kezemet. Zinnia kérlelő pillantást vetett rám.

– Átveszed a nadrágod?

A szememet forgattam.

– Oké.

– Angyal vagy! – sikkantotta, majd nyomott egy puszit az arcomra, és felpattant az ágyról. – Siess!

Zinnia csöndesen trappolt, alig lehetett a lépteit hallani. Ethienne azonban nem mozdult, a kezemet sem engedte, tudni lehetett, hogy még nem végzett. Az ágyam hullámzott, ahogy a fiú felemelkedett, és négykézláb fölém hajolt. Fura volt fejjel lefelé látni fölöttem, de nem röhögtem, mert a tekintete komolyságot sugárzott.

– Hazudsz – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Mindig tudom, ha hazudsz, de nem szólok, mert jól csinálod, és arra elég, hogy a többieket megnyugtasd. De azt akarom, hogy tudd, engem nem tudsz becsapni. DeMontét pedig egy nap elkapom!

Az utolsó mondatba vegyített tréfás hangnem oldotta a feszültséget.

– És mit teszel vele, ha elkapod? – csúfolódtam gonoszkodva, pedig tisztában voltam Ethienne képességeivel, így azzal is, hogy ért a capoeirához. A baj az volt, hogy nem eléggé.

– Úgy érted, ha ő kap el engem? – vette a lapot, és felállt az ágyról. – Természetesen számítógépes vírust küldök rá. Hidd el nekem, nem sokra menne a harci tudományával, ha nem tudná használni az elektromos ketyeréit!

– Mint például?

– Ébresztőóra. – Némán néztem rá, próbáltam mosolyogni, mire elfintorodott. – Oké, ez gyenge volt, igaz?

Bólintottam.

– Harmatgyenge. De ne aggódj, nem a humorodért szeretlek.

– Megnyugtató – mormolta, miközben megragadta felé nyújtott kezem, és felhúzott az ágyról.

– Egy nap eljön az életedbe az a lány, aki pontosan olyan különcnek fog szeretni téged, amilyen vagy – vigasztaltam.

Igazából Ethienne-nek sem volt szüksége segítségre társkeresés céljából. A hóbortos viselkedése, a kockulása, és a szemüvege ellenére vonzó volt a maga jellemében. Sok lány nem tudott vele mit kezdeni, néhányan kihasználták a számítástechnikai zsenialitását, de azoktól, akik komolyabban szerették volna megismerni, Ethienne egyszerűen elzárkózott. Magabiztos, tipikus egopasi volt, mondhatni senkit nem talált méltónak önmagához.

– Ha megengedem neki.

Na, tessék!

Újabb dudaszó harsant, mire átvetette vállán a táskáját, amit eddig észre sem vettem, aztán a bőröndömhöz indult.

– Majd én viszem – állítottam meg félúton. Gyorsan felkaptam a napszemüvegem, és megelőzve a bátyámat megragadtam a bőröndömet. A lépcsőn hallottam helytelenítő mormolását.

– Nők…

Ethienne

Az út hosszú volt, unalmas, emiatt kimerítő. Mozgáshoz voltam szokva, nem ahhoz, hogy zárt helyiségekben zsúfolódjak. Az egyetlen izgalmat Ethienne hortyogása jelentette. Zinniával vihogva felvételt készítettünk róla, míg a légikisasszonyok ki nem szúrták, és el nem kobozták a mobilomat. A hátralévő utat duzzogva tettem meg, és míg Zinnia az ablakhoz tapadva figyelte az alattunk elsuhanó tájat, ami szerinte mesésen zöld, én gondolatban megpróbáltam elképzelni, milyenek lesznek a vendéglátóink.

Jedediah biztosan hasonlít Izayahra, hiszen testvérek. Izayah magas volt ugyan, és nyurga, de Marie főztjének nyoma ottmaradt férje pocakján. Haját mindig hátrafésülve hordta, és folyton csokornyakkendőt viselt, amiért Ethienne-nel rendszeresen cikiztük. Hirtelen embernek ismertem, minden apróságon felkapta a vizet, és egyfolytában kiabált. Kezdetben halálra rémültem a nagy hangjától, de később már tudtam, hogy legyen bármekkora hangja, a szíve olyan lágy, akár a legfinomabb omlós sütemény.

Marie volt Izayah számára a tökéletes pár. Szinte soha nem kiabált, csöndesen meghúzta magát, és úgy irányította az eseményeket. Nem bánta, hogy a háttérben marad, és elnéző mosollyal figyelte, ahogy férje azt hiszi, minden az ő érdeme.

Kíváncsi voltam, Jedediahnak van-e családja…

Hideg áramlat söpört végig rajtam, mire felkaptam a fejem. Azonnal tudtam, hogy nem az ikrekkel történt valami, mégis különös érzés volt. Zinnia mereven nézett az ablakon kifelé, Ethienne pedig üveges tekintettel meredt a kivetítőre, amin épp ugrált a kép.

– Mi történik? – kérdeztem tőlük, és utáltam, hogy a hangomba belekeveredett a rémület, ami a torkomat szorongatta.

Egy másodperccel később az ikrek pislantottak, és vidám pillantást vetettek rám. Mintha a hangom… mintha én magam rángattam volna ki őket ebből a transzszerű állapotból. A fagyos légáramlatot sem éreztem már.

– Mi a baj, Hope? – hallottam Zinnia aggodalommal teli kérdését. Akartam én válaszolni, de még az események hatása alatt voltam.

– Teljesen fehér. Szerinted el akar ájulni? – Ethienne megfricskázta az orrom, mire magamhoz tértem, és elkaptam a mutatóujját, mielőtt visszaránthatta volna a karját. Feljajdult, amikor megszorítottam. – Oké, oké, nem ájuldozik.

Elengedtem, hogy nyugodtan átgondolhassam a dolgokat, de a következő pillanatban a repülőgép rázkódni kezdett. A napsütést borongás váltotta fel, teljesen sötét lett, az eső koppanós táncot járt az ablakon. Zinnia a kezem után kapott, amikor a kapitány elnézést kért, turbulenciáról és légörvényről beszélt három különböző nyelven, majd a hangszóró elhallgatott, és a gép elcsendesedett.

– Vigyázz, Dingle, Emersonék megérkeztek!

Dingle a hely neve, ahol Jedediah Emerson lakott. Az eső elkísért bennünket a taxinkig, és végig, míg elértük a bácsi házát. A taxis a kapuig volt hajlandó vinni bennünket, ahol leparkolt, és megkérdezte, visszavigyen-e bennünket. Kedves fickó volt, visszafelé csak fele árat kért volna. Úgy tűnt, nagyon megsajnált bennünket, amiért éppen ide kellett érkeznünk.

A repülőgépből látott gyönyörű zöld mezőknek nyoma sem volt, a világoskék égbolt helyét pedig átvette a szürke felhőtömeg, amely ontotta magából a csapadékot.

– Azt hittem, csak földrészt váltottunk, nem tudtam, hogy más évszakba csöppenünk – jegyezte meg morózusan Ethienne, miután kifizette a taxist. A fehér, kis bogárhátú ijesztően hamar eltűnt a sötét esőfüggönyben.

Egy domb tetején álltunk, körülöttünk a tökéletes feketeség. Az eső furán verte a tamtamot, szinte soha nem hallott zajok keveredtek a viharral. Az összes ruhánk átázott pillanatok alatt, már meg sem próbáltuk fázósan összehúzni magunkat, csak álltunk a hatalmas, kovácsoltvas kapu előtt, és meg sem lepődtünk, amikor magától kinyílt.

– Ez egy kísértetjárta hely, borsódzik tőle a hátam – vacogott Zinnia, és én nem tudtam mást tenni, csak mélyen egyetérteni vele.

Nem láttam semmilyen elektromosságra utaló jelet, a kapu mégis szélesre tárult, felfedve előttünk egy halványan megvilágított ösvényt. Az út végét nem láttuk biztosan, még a fel-felvillanó villámlásoknál sem.

– Milyen bájos – mormogtam, mire Ethienne felhorkantott.

– Mindig a sárga úton menj, Dorothy! – gúnyolódott, de láttam rajta, hogy a tekintete fürgén pásztázza a környéket.

– Látsz valamit, Sherlock?

Megvonta a vállát, ami nála felért egy igennel.

– Jedediah bácsi vagy nagyon veszélyes környéken él, vagy szimplán csak paranoiában szenved. Ott – mutatott a kerítés bal oldalára, majd körbe-körbe olyan pontokra, amiket nem is láttam a sötétben. – Ott és ott is egy-egy kamera. Hőérzékelők és minden spéci védelmi szerkentyűk, amiket még apa sem telepített otthonra.

Ez csak azért volt kiemelkedően érdekes, mert Izayah az idegeinkre ment a riasztórendszerével, a biztonsági jelszavakkal, amivel állítása szerint nem az őrületbe akart bennünket kergetni, csupán kizárni az életünkből a veszélyt.

Hideg eső csurgott végig az arcomon, a fejem bőrén érzékeltem a cseppeket, és hirtelen eszelős remegés tört rám.

– Akkor legalább már azt tudjuk, hogy itt biztonságban leszünk…

Mielőtt az ikrek válaszolhattak volna, nesz zörrent az ösvény beláthatatlan vége felől. Jobban belegondolva rájöttem, hogy nem lehetett aprócska nesz, ha még a vihar zajain keresztül is meghallottuk. Zinnia Ethienne mögé húzódott. Nem volt gyáva – tudtam, ha arra volna szükség, tűzbe tenné értünk a karját, de az éppen ügyeletes észlény húgaként a realitás talaján állt. Hármunk közül egyedül ő nem volt képzett a harcművészet terén. Izayah nem akarta ráerőszakolni az önvédelmet sem, és mivel a nővérem elvei alapjaiban az erőszakmentességre épültek, így nem járt sem capoeirára, sem más küzdősportra.

Karcos női hangot sodort felénk a viharos szél.

– Nagyon tündériek vagytok így, komolyan – bizonygatta a nő, akinek végre a körvonalát is ki tudtuk venni a sötétben. Én lényegesen később, mint az ikrek. – Ahogy ott álltok egymáshoz közel, mint valami védelmezők. De itt erre nem lesz szükség.

– Ki maga? – kérdezte Ethienne, aki mindig a legközlékenyebb volt közöttünk.

A körvonal egyre közelebb ért, és végre felfedeztem a kezében egy régimódi lámpást, melyet a magasba tartott az esernyője mellett. Nem láttam tisztán, de mintha hosszú szoknyát viselt volna.

– Nem tudjátok? – A hangja őszintén meghökkentnek tűnt.

– Honnan kéne tudnunk? – vágtam oda ellenségesen. A gyanakvásom valószínűleg nem velem született tulajdonságom volt, inkább idővel alakult ki bennem. Mindenesetre nem értettem, miért gondolja ez az egyelőre számomra arctalan nő, hogy ismernünk kellene, amikor épp ebben a pillanatban érkeztünk meg.

A nő ismeretlen nyelven hadart valamit, majd valószínűleg mosolyt erőltetett magára, hallottam a hangján.

– Jedediah bácsikátok éppannyira zseniális, mint amennyire feledékeny. Valószínűleg elmulasztotta tájékoztatni a testvérét, hogy az alkalmazásában állok.

Ésszerű magyarázatnak tűnt. Úgy láttam, Ethienne is elfogadni látszik, mert kissé felengedett merev testtartásából. Mindhárman összerezzentünk, amikor a következő mennydörgést túlkiabálva rikácsolt felénk a nő.

– De ne ácsorogjatok ott, mert meghűltök nekem az itt tartózkodásotok első napján – hadarta idegesen, bár a körülményekhez képest viszonylag kedvesen. – Gyertek, gyertek! Bemegyünk a házba, és megmutatom a szobáitokat.

Elindultunk az ösvényen – legalábbis úgy véltem, azon sétálunk –, és bár a nő felkínálta, elutasítottuk, hogy az ernyője alá kucorodjunk. Már úgyis mindegy volt, teljesen átáztunk.

– Szóval – láttam neki a Hope Emerson féle ismerkedésnek –, mióta dolgozik a bácsinak?

Habozott a válasszal.

– Úgy négy-öt…

– Hónapja?

– Khm… Öt éve.

Megfagyott a hangulat, miközben kanyarogtunk jobbra, balra, buckákon estünk át, és gödrökbe térdepeltünk bele, de azért haladtunk. A lámpás fénye inkább vakított, mintsem a tájékozódásban segített volna, a nő mégis határozottan vett minden akadályt.

– Maga afféle házvezetőnő?

Elégedetlen ciccegés hallatszott, mielőtt megérkezett a válasszal.

– Én A házvezetőnő vagyok – jelentette ki, és úgy ejtette ki az A névelőt, mintha legalábbis felért volna egy külön titulussal. Elégedetlen mormolását is tisztán lehetett hallani az esőtől. – Nem hiszem el, hogy ezt merted velem tenni. Ilyen megaláztatás még soha nem ért engem. Szégyellhetnéd magad, te vén…

– Neve is van, vagy csak szólítsuk A házvezetőnőnek? – érdeklődtem bűbájos mosolyt villantva a nő felé, mire az egy pillanatra megtorpant, de aztán sétált tovább rendületlenül.

Végre előtűntek a ház körvonalai. Egy Hitchcock film díszlete. Kétszintes, régimódi épület magasodott előttünk a domb tetején, mintha egy villám köpte volna oda. Zsindelyes tetővel vértezték fel az időjárás ellen, és ha jól ki tudtam venni, megtoldották még két toronyszobával is – csak reméltem, hogy nem a miénk lesz az egyik. A veranda körülfutott a ház derekán, fölötte kinyúlva, akár egy kéz egy második tető ugrott előre.

– Lady Augustina vagyok – hangzott a válasz, mintha fogcsikorgatva ejtette volna ki. Felléptünk a veranda alá, ahol végre nem ért minket az eső. Megkönnyebbülni sem volt időnk, máris követtük a Lady cipőinek pattogós koppanását.

– Hol dolgozott korábban, Lady Augustina? Másik öregúrnál? Nevelőintézetben? Zárdában? – puhatolóztam tovább ártatlanul, mire Zinniától korholó pillantást Ethienne-től pedig egy ötös pacsit érdemeltem ki.

A Lady koppanásai abbamaradtak, ahogy megtorpant. Az esernyőjét lassan, különös gonddal összecsukta, mintha valami becses darab lenne, majd átható pillantást vetett rám a válla fölött.

– Nem volt ez előtt munkahelyem, Hope Emerson. A bácsikátok befogadott, és mivel semmit nem kért tőlem, igyekszem egyéb módon kompenzálni a kedvességét. A házra ráfért már egy odafigyelő tekintet, így hát odatettem magam. – Halkan, de higgadtan beszélt. Valahogy szimpatikus volt, amiért nem hátrált ki ostoba magyarázkodásokkal a kérdésem elől. – Egyelőre ennyit elegendőnek tartok magamról. Most pedig megmutatom a szobájukat.

Ethienne pillantását kerestem, aki megvonta a vállát, és azt tátogta felém: csöves hídlakó. Zinnia belebokszolt a vállába, mire mindhárman elnevettük magunkat. Fura volt jókedvűnek lenni itt a világ végén egy szimpatikus, befogadott csövessel, aki… Aki tizennyolcadik századi kosztümöt viselt.

Lady Augustina megállt a sötétben, balra nyúlt, és kitárt egy ajtót, amit addig észre sem vettem. Barátságos, halványsárga fénysáv ömlött ki a verandára, és végre teljes valójában szemügyre vehettem a házvezetőnőt. Sötétkék ruhát viselt, de nem az abroncsos-fűzős fajtát, hanem a lazán leomlót, melynek a dereka ugyan szűk, de láthatóan nem a halcsontnak köszönhetően. A Lady bőre sötét volt, akár a tejcsokoládé, az arca sugárzott, és bár az ötvenes évei elején járhatott, mégis szinte ordított róla, hogy valaha kiemelkedő szépség tulajdonában volt. Vékony testalkata és olyan göndör, fekete haja volt, amilyet ilyen közelről még sohasem láttam.

– Ethienne úrfi szobája – nézett a fiúra céltudatosan, mintegy ráparancsolva, hogy térjen be, akár akar, akár nem.

Ethienne habozott.

– Miért kell külön lennünk egymástól? – rémült meg Zinnia, és a mellkasa köré fonta remegő karját.

– Miért nem a főbejáraton mentünk be? – Ethienne is hangot adott a gyanakvásának.

– És miért vannak külön bejárataik a szobáinknak? – Én sem lóghattam ki a sorból.

Úgy tűnt, a kérdésáradat nem lepte meg a nőt. Kisimított egy rakoncátlan, göndör tincset a halántékából, majd nyugodtan végighúzta a tenyerét az esernyőjén.

– A szobák külön bejáratot kaptak, nehogy úgy érezzétek, hogy be vagytok zárva. A ti nyaralásotokon oda mentek és akkor, amikor csak akartok – szólalt meg végül nyugalmat árasztva a szavaiból a Lady. – A szobák egybenyílnak, így bármikor át tudtok menni egymáshoz. Végezetül pedig, a bácsikátok rendkívüli módon elfoglalt ember, és csak holnap ér rá fogadni benneteket úgy, ahogy azt a jócsaládi vendégszeretet megkívánja. A következő két ajtó a kisasszonyoké. Innen már boldogultok nélkülem is, nemde?

Zinnia bizonytalanul bólintott, és megköszönte a Lady kedvességét. Lady Augustina egy pillanatra meghökkent, majd összeszedte magát, és az esernyőt botként használva elkopogott. Addig figyeltük, míg befordult a ház sarkánál, akkor odaléptem a nővéremhez, és játékosan meghúztam a haját.

– Ebben a nőben annyi kedvesség van, mint a biofizika tanárodban – korholtam mosolyogva.

Kecsesen megvonta a vállát, majd követte Ethienne-t a szobájába. Az alacsony mennyezet miatt csaknem előre kellett hajolnia, ezért a fiú gyorsan a legközelebbi virágmintás fotelbe vetette magát. Mire én is beléptem, addigra kényelmesen elhelyezkedett a ronda mintázatú ülőalkalmatosságban.

– Nem áll jól neked ez a szín – jegyeztem meg, miközben behúztam magam után az ajtót, és letettem mellé a bőröndömet.

– Nem mondod… Komolyan, ezt a szobát kínozni használhatják unalmas pillanataikban – morgolódott csöndesen, de nem tűnt kedvetlennek.

– Egyre kíváncsibb vagyok Jedediah bácsira – szólalt meg Zinnia higgadtan, miközben körbesétált, hogy alaposan szemrevételezze a helyet.

Biztos voltam benne, hogy a fejében már tervezget, hogyan lehetne lakájosabbá tenni az egyébként barátságos kis szobát. Nem sok berendezés fért el benne, de azt láthatóan minden praktikussággal igyekeztek elrendezni. Három oldalon is volt ajtó: az egyik, amin volt szerencsénk bejönni, a másik egy ehhez hasonló szobába vitt, ahol még több virágminta volt, a harmadikat, ami valószínűleg a ház főrészébe vitt volna, bezárták. Zinnia és az én szobám után egy apró tusolót és egy wc-t ékeltek, melyek ugyan kicsik voltak, de célszerűek és tiszták.

Az ágyról minden valószínűség szerint nem csak Ethienne, de Zinnia lába is le fog lógni, annyira rövid volt. A sarokban egy éjjeliszekrény, mellette egy nagyobb, amibe a ruhákat lehetett pakolni. A falon egyetlen kép vonta el a figyelmet a virágmintás tapétáról: egy hosszú tengerparti szakaszt ábrázolt, melyen az égbe nyúló sziklás rész egy gyönyörű, zöld fennsíkban folytatódott. Ennek a tetején, egész a szikla pereménél magasodott egy világítótorony.

– Hope? – Zinnia szólongatására lettem figyelmes. Amikor belenéztem értelmes, indigókék szemébe, rájöttem, hogy válaszra vár.

– Hm?

– Te nem vagy kíváncsi a bácsira? Hogy milyen ember?

Nőietlenül horkantottam.

– Persze, hogy kíváncsi vagyok arra az emberre, aki a világ legeldugottabb városának a legeldugottabb pontján lakik ódon körülmények között olyan védelmi technikával felszerelve, amilyen még a Security Service igazgatójának sincs. – Mindketten elmosolyodtak a jellemzésen, és végre éreztem, ahogy oldódik bennük a feszültég. Csak megnyugtatásképp folytattam. – Ráadásul a házvezetőnője úgy néz ki, úgy viselkedik, mint Nanny McPhee.

Megtört a jég, és nevettek. A megkönnyebbülés szétáradt bennem, mint forró kakaó hideg, téli estén. Ezek után egymást kontrázva poénkodtunk a vendéglátónk és különös házvezetőnője kárára. Nem volt bennünk rosszindulat – na, jó, egy kicsi –, de a különösnek látszó dolgok néha igénylik, hogy cikizzék őket, mielőtt tisztelni kezdenék.

Lassan birtokba vettük a három szobát, az átkötő ajtókat csak arra az időre zártuk be, míg tusoltunk és megszárítkoztunk. Először Zinnia kapta meg a tisztálkodás jogát. Mind tisztában voltunk vele, hogy ő viseli a legnehezebben az átázott állapotot. Nem volt finnyás, jólelkű volt és tiszta a szó legszorosabb értelmében, soha nem ártott volna senkinek, de nem szerette magán a piszkot. Ráadásul néhány éve megfázott, tüdőgyulladást kapott, és azóta jobban vigyáz rá a család minden tagja.

– Unatkozom – avattam be nyilvánvaló állapotomba Ethienne-t, aki megtalálta az asztal mögé rejtett csatlakozót, és beüzemelte a laptopját, így most abban elmerülve vizsgálódott.

Amikor rájött, hogy nem magamban beszélek, hanem hozzá intéztem a mondandómat, körülnézett a szobában, majd visszatért a böngészőjéhez. Már azon voltam, hogy a fejéhez vágok valamit, amikor megszólalt.

– Nézz tévét! – hangzott az elmés javaslat. Még csak fel sem pillantott a monitorról.

– A középkorba csöppentünk, zsenikém! – mutattam körbe.

Ethienne hosszú, nyurga teste meghajolt a gépe előtt, és miközben egyik kezével a vezeték nélküli egerét tologatta, a másikkal a táskájában turkált. Csörgést hallottam, és egy másodperccel később egy zacskó sós mogyorót emelt diadalmasan a magasba. Kimért mozdulatokkal bontogatta, és élvezte, hogy bosszankodva figyelem minden mozdulatát. Utáltam, ha jobban tudott valamit nálam.

– Nemrég építhették be – magyarázta, miközben odalépett a képhez, amin a világítótorony állt.

Megnyomott egy számomra láthatatlan gombot a keret jobb alsó sarkában, mire a fal egy része leválva a nagyobb darabtól behúzódott és leereszkedett. A mögötte lévő feketeségben egy hatalmas plazmatévé jelent meg, majd alatta kétfajta dvd-ejátszó. Jobbra tőle is megnyílt a fal, és egy számítógép emelkedett ki a semmiből.

Ethienne bekapcsolta a tévét, mire a szoba minden sarkából bömbölni kezdett Joan Osborne One of Us című száma.

– Wow! – nyögtem döbbenten. Egy ilyen ódon házban, ahol virágmintás minden létező bútordarab, nem számítottam ekkora fényűzésre számítástechnika terén.

– Aha, meglepő, mi? – rágcsálta Ethienne a mogyorót, majd visszaült a gépéhez.

Megnyomtam egy gombot a képernyőn, amivel elcsendesítettem a zenét. A bőröndömhöz lépve előkotortam az egyik oldalzsebből a pendrive-omat, és bedugtam a dvd-lejátszó USB kimenetébe. Készítettem vészhelyzet esetére egy összeállítást, amin kizárólag olyan zenék voltak, amiket mindhárman szívesen hallgatunk. Nyitásnak Marilyn Manson Sweet dreams című számára Ethienne feje ingázni kezdett a monitor előtt.

Zinnia ajtaja kinyílt, tiszta szabadidőt húzott magára, aminek világos árnyalata kiemelte arcának barnaságát és sötétkék szemét. A haja frissen mosva, szárítva, és végre visszatért az arcára a boldogság: kihívó mosolyt villantott ránk.

– Fogadjunk, hogy tudom ezt überelni! – intett a fejével a frissen felfedezett tech falunk felé.

Szélesre tárta a szobája ajtaját, így invitálva bennünket. Ethienne nem mozdult, de én kíváncsian léptem be hozzá. Orgonaillat lengte be a helyiséget, de ezt leszámítva éppen olyan volt, mint a másik két szoba. Középen azonban egy guruló asztal ácsorgott magányosan, rajta a nővérem kedvenc ételeivel.

– Hát ez… – leheltem döbbenten.

– Biztosan anyáékkal egyeztettek – mondta mosolyogva, és egy cetlit nyújtott felém. – Kezdem otthon érezni magam.

„Drága Zinnia,

bízom benne, hogy a vacsora elnyeri a tetszésedet! Holnap délelőtt örömmel venném, ha velem töltenéd a délelőttöt a kertben a testvéreiddel együtt.

Szerető üdvözlettel:

                                                                                     J.E.”

Egy órán belül mindhárman ott hevertünk Ethienne szobájában. Mindenki személyre szabott gurulós kocsit kapott, személyre szabott vacsorával, ami után úgy el kellett volna telítődnünk, hogy másnap délig magunkhoz se térjünk. Mégsem tudtunk elaludni. Ethienne egészen belebújt a gépeibe, ami nála azt jelentette, hogy vagy untatja a helyzetünk, vagy nyugtalanítja.

Felálltam, és kinéztem az ablakon. Az eső már nem zuhogott, csak csöndesen szemerkélt. A dörgés távoli figyelmeztetésként halkult a messzeségben, mintha a tenger magával sodorta volna. Csak a szobát láttam tükröződni az ablakban, és valami ritmikus csillogást nem messze a háztól. Olyan volt, mint egy szívdobbanás.

– Ez meg micsoda? – suttogtam meglepetten, mire két árny mozdult azonnal a szobában.

Zinnia és Ethienne is azt nézték, amit én, de tudtam, hogy ők legalább látnak is valamit.

– Világítótorony – felelte Zinnia meglepetten.

Összevontam a szemöldököm.

– Eddig miért nem vettem észre?

– Mert farkasvakságod van, ezért szinte vaksi vagy pirkadatkor – borzolta össze frissen fésült sörényemet a bátyám, mire rácsaptam a karjára. Vigyorogva dörzsölte a fájó pontot.

– A kérdés az – terelte vissza a beszélgetést Zinnia ajkán elnéző mosollyal –, hogy mi miért nem láttuk eddig.

Megvontam a vállam.

– Biztos a vihar miatt. – A pillantásuk elárulta, hogy ez teljességgel kizárt. Új gondolat öltött testet bennem, és egészen felvillanyozódtam a lehetőségtől… – Miért nem nézzük meg?

– Nem!

– Rendben!

Ethienne-t mindig könnyebb volt rávenni egy kis szabályszegésre. Már indult is, hogy hozza a szabadidő fölsőinket, míg ő magára kapta magas galléros vászonkabátját. Zinnia azonban habozott.

– Ez nagyon rossz ötlet.

Átöleltem a vállát, és megszorítottam.

– Gondolj csak bele, micsoda kalandokat élhetünk át felnőtt felügyelet nélkül egy elhagyatott világítótoronyban! – A Zinnia arcán elterülő mosolyból már tudtam, hogy nyert ügyem van. – Mellesleg biztos vadregényes állatokkal is találkozunk a toronyban.

– Mint például? – húzta föl kétkedve az egyik szemöldökét Ethienne, mire megrovó pillantást vetettem rá. Épp meggyőzni készültem a feddhetetlen nővérünket, erre ő keresztkérdésekkel traktál…

– Például… denevérek – böktem ki végül az elsőt, ami eszembe jutott.

Zinnia szeme felcsillant. Imádta a különleges állatokat, amikkel nem találkozott nap mint nap.

– Oké, menjünk, de ha nem lesznek denevérek, akkor otthon eljössz velem az egyik állatkereskedésbe, állatkertbe, vagy bárhová, ahová szeretném – emelte fel a mutatóujját, mintegy figyelmeztetésképp.

Lelkesen bólintottam, bár megfordult a fejemben, hogy kitolásképp szándékosan olyan helyre visz majd, amiről tudja, hogy irtózom tőle. Nem számított. Élj a pillanatnak, és kerüld a fölösleges kötődéseket!

Életem mottója ezúttal is előnyömre vált, mert Zinnia – bár erőteljesen vonakodva – beadta a derekát, és velünk tartott a felfedezőútra. Meglepően közelinek látszott a világítótorony a ház ablakából, mégis tíz percbe telt, mire végre odáig jutottunk, hogy ott álltunk előtte. Különös izgalom lett úrrá rajtunk. Hogy a tilosban járkálás miatt, vagy mert valamit éreztünk a toronnyal kapcsolatban, fogalmam sem volt, de őszintén megvallva nem is igazán foglalkoztam vele.

Ethienne nevetve nyúlt a világítótorony ajtajának régimódi kilincse felé. Abban a pillanatban, ahogy megragadta, éles villám hasította ketté az eget, és akkora mennydörgés csattant, hogy mindhárman összerezzentünk.

Hirtelen rossz érzés suhintotta meg a tarkómat, minden idegszálam felborzolódott.

– Talán mégis vissza kellene mennünk – javasoltam, de már elkéstem vele. Ha az ikrek valamit a fejükbe vettek…

Zinnia jókedvűen megragadta a karomat, és behúzott a toronyba az eső elől.

– Most már itt vagyunk, és nincs semmi baj, látod?

– Beijedtél, nyuszikám? – csúfolódott Ethienne, és meghúzta a hajamat, ami kilógott a kapucnim alól. Meg sem várták a válaszomat, már indultak is fölfelé a kopottas csigalépcsőn a toronyfülke felé. Valami visszatartott, visszahúzott, nehogy kövessem őket. Határozottan bajt éreztem, ezért megacéloztam az akaratomat, és kitéptem magam a bénultságból. Minden lépcsőfok megnyikordult alattam, és ahogy haladtam fölfelé, egyre többnek tűntek a lépcsőfokok. Az ikrek nevetése visszhangzott odafentről. Egészen úgy viselkedtek, mintha illuminált állapotban lennének. Megrészegültek valamitől? Talán volt valami az ételben? Esetleg allergiás sokk?

Szedtem a lábamat, hátrahagytam a rengeteg lépcsőfokot, de még csak a felénél jártam, amikor fentről sikítást hallottam. Egy pillanatra megtorpantam, és néma csendben, lélegzetvisszafojtva füleltem, hátha csak a képzeletem űzött gonosz tréfát velem.

– Hope! Segíts! – sikított újra Zinnia, mire lebénult végtagjaim új életre keltek.

A mellkasom égett a levegőhiánytól, és remegett a lábam, mire felértem. A toronyfülke ajtaját berúgtam, de olyan könnyedén ment, hogy simán lökéssel is sikerült volna kinyitni. Az elém táruló látványtól hideg veríték öntötte el az egész testemet.

Ez nem normális világítótorony volt. Ott, ahol a fénynek kellett volna lennie, egy hatalmas örvény keringett, amiben négy különösen öltözött ember – három férfi és egy nő – dulakodott Ethienne-nel, aki minden erejét bevetve próbált szabadulni a szorításukból. Zinnia bénultan állt az örvényben, nem harcolt, nem is vártam tőle.

Ösztönösen cselekedtem. Elrugaszkodtam a talajtól, és egy szaltóval lerúgtam az egyik támadót Ethienne-ről, akiből erre diadalmas kiáltás tört fel. A támadója, egy nagyjából velünk egyidős fickó volt, aki előttem térdelt, de olyan dühösen nézett fel rám, mintha legalábbis én akarnám őt elrabolni.

Nem akartam neki esélyt adni egy támadásra, ezért újra rúgásra emeltem a lábamat. Kitalálta, mire készülök, mert úgy, ahogy elhelyezkedett, térden, kirúgott felém. A mozdulatsorom közepén átalakítottam az irányt, és egy hátra szaltót hajtottam végre terelésképpen.

– Hope! – kiáltott Zinnia, amikor talajt ért a lábam. Elvonta a figyelmem, és ez alapjaiban törte meg a támadás lehetőségét. A fickó kihasználta a kínálkozó alkalmat, és támadott. Két ütéssel a padlón voltam, felkészülten vártam, hogy ronggyá püföljenek, de semmi ilyesmi nem történt.

Ethienne is veszített, berángatták a keringő ezüstfolyamba. A fickó, aki kiütött, hidegen végigmért, barna szemében megvetés villant, mielőtt átlépett az ezüstösen szikrázó örvénybe.

Döbbenten, halálra rémülve ültem a fenekemen, és életemben először fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Életem két legfontosabb személyét, a családomat a szemem láttára rabolták el. Az ikrek nem voltak sehol, az örvény egy hullám csobbanásával eltűnt a semmiben, és én egyedül maradtam. Olyan nagyon egyedül…

Hope

A 3. fejezetet Zinnia szemszögéből olvashatjátok majd!